Egy egész héten át rejtőzködtek, várakoztak, reménykedtek. Bartos és Messzenéző nem tértek vissza. A gyerekek halálra voltak rémülve, és egyfolytában rossz kedvük volt. Aztán Enida bejelentette hogy ideje továbbindulni.

-          Nem! Megvárjuk őket! Bartos azt mondta hogy itt várakozzunk. Ha elmegyünk soha többé nem találnak ránk! – kiabálta magából kikelve Kul-Anni.

Enida szigorúan ránézett. Nem tűrt ellentmondást.

-          Bartos bármikor rám tud hangolódni. Valószínűleg foglyul ejtették őket, vagy már halottak. Ha mégsem, akkor majd beérnek és megtalálnak minket. Az eredeti tervet, az eredeti útirányt követjük.

Kul-Anni őrjöngött. Sírt és csapkodott, ide-oda rohangált, de Enida már eltűnt. Egyszerűen felszívódott, senki sem látta hogy mikor ment el. Kul-Anni most előszőr érezte hogy legszívesebben áttörné a Maia jégpáncélját, kirohanna az űrbe hogy megkeresse a felnőtteket. De sem hajójuk, sem pedig erejük nem volt ehhez. A jégtakaró tökéletes védelmi vonalat képezett, éppen úgy volt kitalálva, hogy a haguri gyermekeket elrejtse és biztonságban tartsa a világűr veszélyeitől. A kislányt nem lehetett megvígasztalni. Enidát hívta, de a Maia süketnek tettette magát. Akkor rmegpróbált belépni a Maia tudatába, és erőszakkal kényszeríteni hogy forduljon meg. Hosszasan vívták csatájukat, míg aztán Enida megérezte hogy Kul-Anni erős, nagyon erős. Akkor megijedt, és a többi gyerektől kért segítséget. Csaga és a fiúk megértették hogy most az a legfontosabb hogy ők túléljék, és Enida pártjára álltak. Elkapták a kislányt, kizökkentették koncentrációjából, és nem engedték neki hogy a Maia tudatába férkőzzön.

            Kul-Anni szíve megtelt egy sötét, mérges keserűséggel. Egy csúnya, fekete haraggal. Elkiabálta őket mindennek, árulóknak, hűtleneknek, ostobáknak. Hát ennyit a barátságról. Elrohant a szentélyből, ki a ligetből, egészen a sziklás, sivatagos területre. Most az ellensége volt az egész világ, Enida is. Látni sem bírta őket, elhatározta hogy nem is szól hozzájuk, nem is megy vissza többé közéjük. Gonosz árulók, akik képesek voltak cserbenhagyni Bartost és Messzenézőt. Azután sokáig sírt. Zokogva, reszketve, kimerülten futott előre. Addig futott míg a lábai fel nem mondták a szolgálatot. Aztán csak a földre kuporodott és úgy sírt tovább. Egy hatalmas, szaggató gyásszal. És beleárasztotta minden fájdalmát Enida tudatába, hogy érezze, lássa ő is. Hogy fájjon neki is. Hogy lássa mit tett, és bűnhödjön meg érte az a  gonosz Maia. ĺgy bosszúskodott, és kárörvendett mikor megérezte hogy Enidának is nagyon fáj. Hogy úgyanúgy hasogatja, gyötri a szenvedés mint őt. Aztán kitalálta hogy még jobban megkínozza. Elzárta előle a gondolatait és elnyomta magában a tüzet. Jéghideggé merevedett. Lelassította a légzését és szobormereven feküdt. Csak úgy mint egy darab kő. Akkor Enida megijedt, mert nem érzékelte a kislány életjeleit sehol. Szólongatta, kereste, de Kul-Anni gonoszul, makacsul hallgatott. „Most úgy elbújok, hogy soha többé nem talál meg. Hogy veszítsen el örökre. Hogy érezze amit én éreztem, mikor el kellett hagynom Bartost”, dohogta magában. És a keserűség egyre jobban elborította az agyát. Úgy feküdt ott egész éjszaka. Aztán kis fényeket látott villanni. A többiek jöttek és keresték. Tüzeket lobbantottak és bevilágították a kietlen tájat. Ijedten, rémülten, kétségbeesve közeledtek. Kevi és Karra hangját hallotta ahogy a nevét kiáltozták. De nekik sem válaszolt. Csak a könnyek peregtek le az arcán, és dacos megátalkodottságában arra gondolt hogy elhiteti velük hogy meghalt. Boldoguljanak nélküle, őt többé nem érdekli senki és semmi.

            Hajnal fele már kezdett nagyon fázni. És meg is éhezett. Nagyon barátságtalan volt a terep, a Maia nem volt még elég erős hogy mindenhol kellemes, meleg völgyeket fakasszon, csak ott ahol az otthonukat megépítette. Lassacskán megérkezett a hideg évszak, és csípős szelek fújtak. Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, valami pergett az arcára. Az első hópelyhek érkeztek. Hidegek voltak, és ahogy ráhullottak el is olvadtak az orra hegyén, a szemében, a szájában. Csak jöttek, és jöttek, és Kul-Anni arra gondolt hogy de jó lenne a meleg tűzhely mellett üldögélni, és valami meleg italt kortyolni. Megint elkapta a sírás, mert arra gondolt hogy a többiek már nem is keresik. Nem törődnek vele, ott ülnek bent a jó melegben, és vidáman reggeliznek. „Majd elbújok az egyik barlangban. Tüzet kéne gyújtani”, gondolta, de aztán el is vetette az ötletet. Ha tüzet csihol Enida azonnal kiszúrja a hollétét. Azért az fájt hogy így elfelejtették. Eszébe jutott hogy megvárja míg teljesen belepi a hó, akkor ott maradhatna örökre, és ha a kis keresőcsapat legközelebb erre jár majd, észre sem fogják venni, mert beleolvad a tájba. Ahogy ezt elgondolta, megérezte hogy valami van még ott. Csak egy gyenge bizsergés volt, ami végigfutott az agyán. Valaki figyelte. Feltápászkodott és megfordult. Csaga ült ott, az egyik sziklának támaszkodva. Úgy nézett már ki mint valami hóember, a hópelyhek teljesen belepték. Teljesen mozdulatlanul ült ott, mint egy tükörkép. Kul-Anni elcsodálkozva kérdezte:

-          Te mit csinálsz itt?

-          Várom hogy eszedhez térj.

Hozzájuk fagyott valami szégyenletes csönd. Kul-Anni nagyot nyelt és megkérdezte:

-          Mióta vagy itt?

-          Éjjel óta.

-          És... a többiek?

-          A völgy másik oldalán keresnek.

-          És... Enida?

-          A házban vár. Egyfolytában sír, már saját belsejét, a föld alatti részeket is átpásztázta miattad.

-          Nem megyek vissza. Haragszom rátok.

-          Te dolgod.

-          Hagyj békén, menj innen.

-          Nem megyek.

Akkor Kul-Anni sírva fakadt. Csaga mellé telepedett és megölelte. Símogatta, vígasztalta, szeretgette. A kicsinek jól esett a hűséges ragaszkodás. A jó szó. A kedves, meleg érintés. Egészen hozzásímult a nagy lányhoz.

-          Ide figyelj Kul-Anni. Én beírom ezt a krónikába. Hogy tudja meg a világ hogy Tes isten ivadéka sem volt mindig tökéletes. Majd az utókor nagyokat röhög rajtad, hogy itt durcáskodtál és hisztiztél a hóesés kellős közepén. Te készítheted az illusztrációkat, jó lesz?

Nagyot nevettek erre mindketten. Akkor Csaga talpra rántotta a kislányt és tovább nyelvelt vele.

-          Na gyere, menjünk haza. Csodálom hogy Enida még nem érzett meg, akkorákat korog a gyomrod hogy két naprendszernyire innen is elhallik.

-          Te Csaga, hogy találtál rám?

-          Fentről. Sira hátáról láttalak meg.

Szótlanul bandukoltak a házig. Kul-Anni már nagyon szégyellte magát. Beléptek és mikor meglátta a többieket, még jobban összefacsarodott a szíve. A fiúk karikás, kialvatlan, rémült szemekkel toporogtak, Enidára pedig rá sem lehetett ismerni. A haja megszürkült, az arca beesett, és olyan sápadt volt mint egy halott. Kisírt, táskás szemeit a nyíló ajtóra fordította, és mikor meglátta a kislányt, nekirohant, felkapta és magához ölelte. Úgy szorította, mintha soha többé nem akarná elengedni.

-          Bocsáss meg. – suttogta Kul-Anni, és szívének minden őszinte megbánását kitárta előtte.

De Enida nem szólt, csak egy röpke érzéssel adta tudtára, hogy nincs semmi baj, nem haragszik, csak jó hogy végre megkerült a kicsi lány. Aztán felhordott elé minden finomságot, betakarta meleg takarókkal, és egész nap nem mozdult el mellőle. Kul-Annit pedig mardosta a lelkiismeretfurdalás és a szégyen. Bárcsak kikapott volna, bárcsak megbüntette volna valaki. De a dologról többet egy szó sem esett, és Kul-Anninak ez keményebb lecke volt mint bármi. Enida szeretete feloldotta benne az utolsó görcsöt is. Belátta már hogy ostobán és gyerekesen viselkedett, és a többiek mind nagyobb józanságot mutattak mikor vészhelyzet volt. Pont ő veszítette el a fejét, akinek felelőssége van a többiek felé. Most már azt is pontosan látta hogy igazságtalanul bánt Enidával, hiszen ő csak a kötelességét végezte. Neki az a feladata hogy minden körülmények között a kicsiket védelmezze, akár az élete árán is. És ő, Kul-Anni, ezt most alaposan megnehezítette neki. Pontosan tudta, hogy többé nem szabad neki fájdalmat okoznia. Enidának szüksége van rá, az erejére, a hatalmára és nem hagyhatja cserben. Ők ketten társak lettek örökre. Meg kell erősödnie, hogy szembe tudjon nézni a feladattal. Eldobta magától az önsajnálatot, és Bartos szavai villantak az agyába: „Bárhogy, bármivel harcolj, sosem leszel egyedül. Mindig veled leszünk.”