Bartos úgy jelentette ezt ki, olyan nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. A kicsi lány lehajtotta a fejét és félősen elbújt Enida ölében. Kiderült hát a kis titok, és mindenki elcsodálkozva bámult rá. Azt tudták hogy a kislány különleges képességekkel rendelkezik, na de hogy éppen ő legyen a legendás tűzmag hordozója? Ez képtelenségnek tűnt, hiszen Kul-Anni nagyon kicsi és törékeny volt. Enida bátorítóan megsímogatta a fejét és beszélni kezdett:

-          Látom, Bartos, te is rájöttél már. Én nem akartam még ezt felfedni, de ha te most megtetted, hát így is jó. Kul-Anni maga sem tudta ezt ennyire pontosan, de én már láttam és éreztem, még azelőtt hogy rámtalált volna. Ha gondolkoztatok volna kicsit a nevén, hamarabb is kitalálhattátok volna. Kul, azt jelenti mag, Anni pedig egy ősi, haguri szó, amit ti nem ismerhettek. Ezt a szót Tes isten súgta a teremtés alatt az első Maia fülébe. Ez Tes isten másik, titkos neve, azt jelenti tűz. Kul-Anni tehát Tes isten ivadéka, és én magam sem tudom hogy hol, milyen körülmények között született. De azért jött erre a világra, hogy újra felemelje a hagurikat, hogy megmentse népünket. De ehhez túl kell élnie, és én azt mondom hogy bármekkora is a hatalma, kicsi még ahhoz hogy egyedül szálljon szembe a kumlákkal. Védelemre, biztonságra, nyugodt körülményekre van szüksége, hogy szépen felnövekedjen és megtanulja használni az erejét. Ezért azt mondom, keressük meg az őshazát, telepedjünk ott meg, csak amíg minden gyerek eléri a felnőttkort, és aztán majd meglátjuk.

Erre nem tudtak mit mondani. Minden szó nagyon bölcs, és nagyon igaz volt. Bartos és Messzenéző egyik ámulatból a másikba estek hogy egy ilyen fiatal, gyermek-Maia hogyan tudhat ilyen sokat, és hogyan hozhat ilyen okos döntéseket. Akkor Bartos azt mondta hogy rendben van, így fognak cselekedni. Azzal megindultak a Kihúnyt Napok világa felé.  

            Kul-Anni zaklatott volt és csak úgy zsibongott az agya. Elszaladt a szentélybe, mert most egyedül szeretett volna lenni, távol a többiek kíváncsi tekintetétől. Száraz szemekkel bámulta a lángokat, és olyan tompa ürességet érzett hogy leginkább sírni szeretett volna. Nagyon meg volt rémülve. Mintha egy súlyos terhet, egy nagy követ cipelt volna a szíve helyén. Mi lesz ha nem tud megfelelni az elvárásoknak? Ha nem lesz elég erős hogy legyőzze a kumlákat? Ha csalódást okoz majd mindenkinek? Erre a gondolatra görcsbe rándult a teste, és hideglelés reszkettette. Egy hűvös, balzsamos szellő megcirógatta a homlokát, és egy puha érintést érzett a vállán. Megfordult és Enida állt vele szemben. Mosolygott rá és arcocskáját a tenyerébe fogta. Akkor a kislány mintegy varázsütésre sírva fakadt. Kiszakadt belőle az összes félelem és kétely. Sokáig zokogott a nagylány karjaiban, és csak nehezen nyugodott meg. Aztán felemelte a fejét, és komolyan Enida szemeibe nézett. Kérdezni kezdte:

-          Enida, hol lakik Tes isten?

-          Nem tudom. Azaz hogy mégis. Benne van mindenben. Benned, bennem, a többiekben. Mindenben ami élő és hozzánk tartozik.

-          De ha kapcsolatba akarok lépni vele, ha meg akarom szólítani mit kell tennem?

-          Imádkoznod kell. Elmélyülnöd önmagadban.

-          De ha én találkozni akarok vele? Csak úgy szemtől szembe, mint veled, akkor hogyan keressem meg?

-          Tes istent nem lehet megtalálni. Ő jön majd el hozzád. Akkor bukkan fel, amikor jónak tartja. Akkor lép közbe, mikor feltétlenül szükséges. De ha beszélsz hozzá, azt meghallgatja. Főleg a te szavaidat. De miért akarsz találkozni vele?

-          Hogy megmondjam vegye vissza ezt a hatalmat. Adja oda inkább Bartosnak. Én nem akarok mag lenni!

-          Kul-Anni! Az életedet nem te választod meg. Mindannyiunknak meg van a maga sorsa, a maga feladata. Nincs olyan hogy valaminek nem tudsz elég jól megfelelni. Az élet nem arról szól, hogy tökéletesek legyünk, hanem hogy folytonosan próbálkozzunk, törekedjünk. Hogy a végén elmodhassuk mindent megtettünk azért hogy a jók és az igazak útját végigjárjuk. Csak ez számít, semmi más.

-          Úgy félek! Mi van ha nem leszek elég erős, ha elveszítelek benneteket? Én már nem bírok többé magányosan élni!

-          Te már soha többé nem leszel magányos. Mi mindannyian veled maradunk. Erősnek kell lenned. Látod, Bartos is erős volt, hosszú időn át túlélte pedig azt hitte egyedül maradt a világon, s hogy nem él már több haguri. Mindig van remény. Amikor szembe kell nézni az élettel, mindannyian megerősödünk. Mert ilyen a természetünk. Előszőr megbírja a bajt, túléli, és csak azután sír.

-          Mi van ha rossz döntést hoztunk? Mi van ha valami szörnyűséget találunk az őshazában? Lehet hogy nem is él ott már senki. Hogy egy másik, ismeretlen ellenség már elpusztította az a haguri világot is, és akkor valóban csak mi maradtunk. És akkor csak még nagyobb veszélybe rohanunk mintha itt maradnánk. Vagy az is lehet hogy az ottaniak már elköltözködtek, vagy úgy megváltoztak hogy nem is hasonlítanak már ránk. Mi lesz ha meg sem értjük a nyelvüket, ha majd azt hiszik rólunk hogy egy másik faj, hogy ellenség vagyunk?

-          Ezt már egyszer átbeszéltük. Igen, mindez a veszély fennáll. De be kell vállalnunk ezt a kockázatot. Ha nem is találunk ott semmit, akkor is nagyobb biztonságban leszünk ott, nem kell félnünk a kumláktól. Az a lényeg, hogy egy nyugodt helyen kell megtelepednünk.

Kul-Anni bólogatott, de nagyon feldúlt volt. A sok esemény teljesen felkavarta, durcásan törölgette könnyes szemét, aztán csak azt érezte hogy valaki felkapja és erősen megragadja. Bartos volt az. A Nagyerős Védelmező egyenesen a szemébe nézett és szigorúan rászólt:

-          Össze kell szedned magad. Enidának mindenben igaza van. Nekem is sikerült, neked is sikerülni fog. Abba kell hagynod ezt az önsajnálatot. Ez nem méltó hozzád. Egy haguri ger sosem esik kétségbe. A bátorság a legfontosabb erény. Bárhogy, bármivel harcolj, sosem leszel egyedül. Mindig veled leszünk. Az erődnek csak egy része jön Tes isten magjából. A többi része máshonnan van. A lelkedből. A társaidból. Belőlünk, többiekből. Ha hiszel és bízol bennünk, akkor nem veszíthetsz.

A kislány megütődve hallgatta. Valami új erő szállta meg. Egy végleges bátorság. Egy nagy felismerés. Elkezdődött benne valami. És tudta hogy ez az erő most Bartostól jön. Erősen hozzásimult, és hallgatta ahogy vert a férfi szíve. Nyugodtan, türelmesen.Elapadtak a könnyei, és a játékos, huncut csillogás visszatért a szemeibe. Enida elmosolyodott és Bartosra kacsintott. Ez sikerült. Hamar ráncba szedték a kicsi lányt.

            Ettől kezdve a gyerekeknek nem volt más témájuk, csak az őshaza. Éjjel nappal csak arról beszéltek, hogy milyen lesz más hagurikkal találkozni. Hogy milyen lesz a ruhájuk, a beszédük, a tűz amit a tenyerükből kicsiholnak. Messzenéző és Bartos közben haditerveket kovácsoltak. Fegyvereket válogattak. És nem sokkal később megkezdték a kumla elleni kétszemélyes hadjáratot.

Félszemű végighordozta tekintetét a tanácstagokon. Szinte mindegyiknek ott ült az arcán az a kétségbevonhatatlan undor, amihez már régóta hozzászokott. Tábornoki rangjelzése hidegen fityegett a mellén. Pontosan tudta hogy félnek tőle, és hogy gyűlölik őt. Megvetik, mert fogyatékos, egycsápos harcos létére ilyen magas pozícióba juthatott. Tudása, ravaszsága viszont pótolhatatlan volt a kumla hadvezetés számára. Azért is megszólták hogy jelentős háremet tartott, dehát Félszeműnek esélye sem lett volna egy vagyonosabb kumla úrhölgy kezeire pályázni. Testének csonkaságai, felkapaszkodott, karrierista viselkedése mindenkit elriasztottak. A társaságból kizárták, a hölgyek sosem hívták meg egy bálba se. Maradt tehát a mogorva, undok tábornok szerepénél. Az egyik köpcös hadvezér most szólásra emelkedett, és a kivetítőn képeket kezdett mutogatni:

-          Ez itt a tegnapi támadás színhelye. Jól látszik, hogy a bázis teljesen megsemmisült. Egy hónap alatt ez már a hatodik támadás.

-          Milyen módszerrel tették tönkre? – kérdezte Félszemű.

-          Houri bombákkal. Busita lövedékekkel. Mind a hat esetben teljesen más taktikát használtak.

-          Miért nem erősítették meg a védelmet a második támadás után ahogy parancsoltam?

-          De tábornok úr, mi megerősítettük. Csakhogy a támadás is erősebb volt. Valahogy pontosan tudták hogy mikor, hol kell lecsapni. Mintha az ellenálóknak belső segítsége lenne.

Idegesen összesúgtak a kumla urak. Ezek veszélyes dolgok voltak, s mindannyian arra gondoltak hogy jobban kellene ellenőrizni a belső rabszolgákat. Merthogy tégla van közöttük, az egészen bizonyos. Most egy másik parancsnok emelkedett és félénken nekiszegezte a kérdést a félszemű tábornoknak:

-          Uram, csak nem azt gondolja hogy a hagurik azok?

-          De igen azt gondolom. Bartos és Messzenéző, meg azok az ostoba kölykök. Csak valami nem stimmel a képben.

Félszemű tudálékosan a képernyőhöz ment, és betöltötte a saját kristálylemezének adatait. Hamarosan feltűntek az eddigi támadások helyei.

-          Ezek a támadások jó előre meg lettek tervezve. Valószínüleg van egy listájuk a kumla bázisokról, másképpen nem tudhatnának a legtitkosabb laborokról, a leggazdagabb kitermelőhelyekről. Mindazonáltal, nem ezek a legfontosabb bázisaink. Ha igazán ellenállást akarnak, miért mindig csak keleti irányban támadnak? Miért nem mennek nyugatra is, vagy északra?

-          Ami azt illetti, néhány támadást észleltek északon is. – kotnyeleskedett egy fiatal százados.

-          Igen, azok helyi népek, rabszolgák, akik vérszemet kaptak. De én most a hagurikról beszélek. Azt gondolom, hogy haladnak valahová. És útközben megejtenek néhány támadást. Most már csak azt kellene kitalálni hogy hová is mennek.

Azzal pötyögtetni kezdte a számítógépet, és a számítások hamarosan megjelentek a képernyőn. A program modellezte a támadások útvonalát, hosszú csíkot húzott a csillagtérképen, és futott, futott egészen keletre, mintha ki akarna futni a képernyőből. Aztán már a gép jelezte hogy nincs tovább. Döbbent csend és szivarszag terjengett a teremben. Valaki vette a bátorságot és megszólalt:

-          Ennek nincs semmi értelme. A semmi felé haladnának. Ott már a lakatlan világegyetem kezdődik.

-          Mindannyian tévedtek. Van ott valami. A hagurik a Kihúnyt Napok világának nevezik. Egy gigantikus Maia temető. Valami kollektív öngyilkosság volt ott régen. Bartos sose menne csak úgy céltalanul az ismeretlen világűrbe. Tudni akarom hogy mi az ami annyira vonzza őket oda.

-          Talán csak el akarnak bújni a Maiák között, hogy felnevelhessék a kölyköket.

-          Élő Maia nélkül nem nevelik őket egy évig sem. Mindegy, mert megparancsolom hogy minden kumla hadiflotta menjen oda, és ott várakozzon az aszteroidamezők előtt, a Maia temetőnél. Szépen bevárjuk őket, és közben más egységek állandóan járőrözzenek az itt felvázolt lehetséges útvonal mentén. Minden irányból bekerítjük őket, most nem fognak tudni elmenekülni.

-          Igenis, uram!

Azzal a tanácskozásnak vége volt. Félszemű azonnal kisietett, rombolóba ült és elsőként indult a Kihúnyt Napok felé. Közben még megparancsolta a segédjének, hogy értesítse a kumla bázisokat: ne tegyenek semmit a támadások ellen, hadd higyjék csak a hagurik hogy ők nem vettek észre semmit. A gépmonstrum hatalmas rázkódással meglódult alatta. Lehúnyta a szemét és ökölbe szorította a kezét. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: megölni Bartost!

            A kislány csilingelve kacagott. A fiú kergette, és egyre beljebb keveredtek a fák közé. Érezték hogy feszesen, lángolva áramlik valami a vérükben. Csak rohantak, piros arccal, tüzes szemekkel, és a lány folyton elugrott a fiú elől. Játszottak, kötekedtek, incselkedtek. Aztán egyszercsak a fiú lett az ügyesebb, egy óvatlan pillanatban elkapta, derékon ragadta a kislányt. Lihegve, párás tekintettel álltak egymással szemben. Akkor a fiú egyszercsak magához húzta és megcsókolta a csillogó, piros leányszájat. Jó íze volt, még sokáig el tudta volna kóstolni. A keze kicsit feljebb csúszott a derekáról egészen a melléig, de akkor éles fájdalom hasított bele. A lányka megrúgta és félretaszította. A fiú felszisszent, és haragosan, csodálkozva, de gyönyörködve bámult ki a fejéből. A lány sértődőtt arcot vágott, de igazából csak össze volt zavarodva és a szája szegletében ott bújkált egy huncut kis mosoly. Durcásan csücsörített, de a szeme az nevetett, és hamarosan a száján is kiszivárgott egy finom kis kuncogás. Álltak és nézték egymást. Azután megiramodtak és kergetőztek tovább. Harmatosan, sebesen, ártatlanul. Megálltak egy nagy fánál.

-          Itt építek majd neked házat, ha a Maia is beleegyezik. – mondta komolyan a fiú.

A pihegő lányhoz lépett, megölelte, megsímogatta a derekát és az arcocskáját. Nehezen tudta a kezét kordában tartani, mindenfelé elcsúszkált a lány egyfolytában ellenállt, forgott tőle jobbra-balra. De azért tetszett neki az érintés, furcsa forróság öntötte el, s már egyre bátrabban tartotta csókra a száját. Csodás illatot izzadott magából, a fiú egészen megrészegült tőle. Már egészen mélyen bent járt a keze a lány ingecskéje alatt, érezte, tapintotta ahogy tüzel, lángol a bőre. Erősen belemarkolt a finom, fehér húsába, s a lány akkor megborzongott, felsikkantott, elkapta onnan a fiú kezét. De a szemén látszott hogy jól esett neki, csak nagyon megijedt tőle, hogy hát mi jön majd azután. A fiú megrémült, habogva kért bocsánatot, azt hitte fájdalmat okozott.

-          Nem, – rázta a fejét a lány – csak nem szabad. Még nem. Te is tudod.

-          Jaj, ugyan már! Miért? Mert Bartos azt mondta? Mert Enida azt mondta? Fütyülök rájuk!

-          Nem arról van szó. Hanem arról, hogy még nem vagyunk felnőttek. Sokat kell még tanulnuk.

-          Miről? Én már mindent tudok!

-          Igazán? Akkor mondd meg hogy érzem most magam, mit gondolok.

A fiú bárhogy is erőlködött, nem tudott egy szót sem kinyögni. Túlságosan zakalott volt, hogy a lány tudatába láthatott volna. Csak némán toporgott.

-          Na látod. Nem is ismersz még eléggé. Kordában sem tudod tartani az erődet. Az ösztöneidet.

-          De én szeretlek.

-          Valóban? Engem szeretsz? Hisz nem is ismersz!

Furcsa, szégyenkező érzés borult rájuk. Kellemetlen, kudarc-szerű érzés. A fiú szomorúan megszólalt:

-          S akkor most mi lesz?

-          Várunk.

-          Mire?

-          Arra amit Enida mondott: hogy megnőjjünk kissé. Azért hogy most még ne kapkodjunk és ne legyünk felelőtlenek. Tehát uralkodj magadon, úgy mint mikor a tüzön uralkodsz.

-          De tudd meg, te mostmár hozzám tartozol. És meg foglak védeni mindentől. És egyszer majd az enyém leszel. Kérlek, azt szeretném ha te is engem választanál.

Elnevették magukat erre a kétségbeesett kitörésre. A lány a fiú karjába penderült és hozzábújt. Hűségesen, engedelmesen. „Butaságokat beszélsz. Persze hogy a tiéd vagyok,” duruzsolta a fiú tudatába. Úgy  álltak ott mintha ezer éve ismernék egymást, mintha összetartoznának mióta világ a világ. És a kacagásuk és a forró, titkos csókjaik alatt, valahol nagyon mélyen ott lapult bennük egy egészen új érzés, egy meleg szeretet. Egy valami ami több volt mint szerelem. Egy erős felelősségtudat, amelyet egymásért éreztek. És abban a pillanatban megtették az első lépést a felnőtté válás, az érettség, a szabadság felé.

-          Csaga! Karra! Mit csináltok?

Messzenéző hangja úgy rebbentette szét a gyerekeket mint a korbácsütés. Elvörösödve topogtak, a fehér ger akkor odalépett Karrához, hatalmas pofont adott neki, majd megragadta a kislány karját, megrántotta és szigorúan a szemébe nézett:

-          Veled majd később számolok.

A lányka nyöszörögve próbált magyarázkodni:

-          Nem csináltunk semmit... mi csak....

-          Kumla hadiflotta közeledik felénk. Észnél kell lenni, már félórája szólongatlak benneteket! Ostoba kölykök!

Sietős léptekkel indult meg a ház felé, s intett a lángoló arcú, szégyenkező gyerekeknek hogy kövessék. Pillanatok alatt odaértek, és látták hogy a tűzhely körül már szépen összegyűlt mindenki. Éppen Bartos beszélt:

-          Kettéválunk. Messzenézővel elcsaljuk őket két irányba. Addig ti elmentek kicsit délre. A hatodik naprendszerben rejtőzz el, majd ha leráztuk őket később utánad jövünk.

Enida bólogatott. Bartos és Messzenéző felszedelőzködtek és a hajókhoz rohantak. Gyors surranással rebbent fel a jugra és a Szabadító. A gyerekek is megiramodtak, ki-ki a maga dolgára. Már százszor elpróbálták egy esetleges kumla támadás forgatókönyvét. A barlang-szentélybe menekültek, behordták a fegyvereket és az élelmet. Lélegzetvisszafojtva figyeltek. Lapultak és hallgatóztak. De Enida intette hogy még nem hall semmi zajt az űrből. Eközben Bartosék odakint eszeveszett vágtába kezdtek. Szép kis tűzparádét rittyentettek, és maguk után csalták a kumla hajókat. Húzták, vonták őket  egyre beljebb a sűrű, veszélyes naprendszerek labirintusába. Csak el innen, csak minél messzebb, minél távolabb a Maiától és a kölyköktől.