Az élet a Maián semmiben sem különbözött attól amit a gyerekek a  jugrán megszokhattak. Napjaik tanulással, vívással, sok munkával teltek. Bartos és Messzenéző portyázni jártak, meglátogatták a lakott bolygókat, kereskedtek, vadásztak. Mindig hoztak a kölyköknek friss húst és különleges csemegéket. Továbbra is felkutatták a Maia temetőket, zsákmányoltak és összegyűjtöttek mindent amit csak lehetett. Szépen felhalmozták a fegyvereket, energiakristályokat, ruhákat és takarókat. Egy-egy ilyen hosszabb út után fáradtan leszálltak Enida testére és előre örültek hogy meleg otthon, jó étel és gyerekzsivaj fogadja majd őket. Karra és Kevi már türelmetlenül várták őket a sziklák tövében, mint két fürge gyík szaladtak hogy segítsenek a sok holmit behordani. Este, vacsora után, leültek a tűzhely köré, és a felnőttek elmesélték hogy merre jártak, mi mindent láttak. Karra vágyakozva hallgatta, nagyon ment volna már ő is a férfiakkal. Egyszer titokban meg is próbált átjutni a jégboltozaton egy siklóval, de csúfosan visszapattant. Enida szelíden mosolygott a fiú tudatában, és értésére adta hogy túl kicsi még ehhez.

            Aztán eljött a Tűztulipán Szüretének az ünnepe, és mindannyian kimentek a mezőkre dolgozni. A munka oroszlánrészét a férfiak és a fiúk végezték, mert le kellett szakítani a tulipánvirágok fejét, lefejteni a szirmokat, és a bennük megbújó port edényekbe önteni. A művelet nagy óvatosságot igényelt, mert a por igencsak égette őket. A lányok aztán levagdosták a szárakat is, mert abból készültek majd a ruhák és a takarók. Napokon át dolgoztak, aztán a sziromokból és a porból különféle ételeket készítettek: kompótot, lekvárt, mézet, frissítő italokat. A szirmokat ha összepréselték, és egy hétig állni hagyták, vastag, kemény, sajtszerű ennivalót kaptak. A hideg évszakra a Maia sok havat és csípős szeleket ígért, úgyhogy jól fel kellett készülniük. Bartos és Messzenéző nagyon értettek a fenigh feldolgozásának minden módjához. A gyerekeknek a legjobban a tűztulipán szirmaiból készült édes lekvár tetszett. Ha a felnőttek nem koppintottak volna az orrukra, elnyalakodták volna az egészet. A kicsik még sosem vettek részt ilyesmiben, egyikük sem emlékezett a régi hagyományokra. Alaposan megjegyeztek mindent, hogy a következő évben majd a felnőttek segítsége nélkül is elboldoguljanak. Rettenetesen élvezték a szüret minden percét. Kipirult az arcuk, álló nap vidáman futkostak, végezték a rájuk szabott feladatokat. Felelevenedtek a régi szokások, feldíszítették a házat, hatalmas szüreti lakomát rendeztek. Minden gyerek új ruhát kapott, és rengeteg édességet. Degeszre ették magukat és nagyon jó kedvük kerekedett. Aznap este sokáig fennmaradhattak, mert a felnőttek kijelentették hogy az a mesék éjszakája. Enida is testet öltött és megjelent közöttük. Bartos a régi idők hőseiről mesélt, a vitézekről, akik legendás harcokban győzték le a különféle ellenséget és hódítottak újabb meg újabb területeket. Messzenéző értelemszerűen a fehér hagurik hagyományairól beszélt, a csodás felfedezésekről, izgalmas tudományos vívmányokról. Addig meséltek míg a gyerekek bele nem aludtak, akkor gyengéden felnyalábolták és átvitték őket a szobájukba. Messzenéző és Bartos jóleső fáradtsággal dőltek el a saját helyükön. Értelme, haszna volt minden egyes cselekedetüknek. A régi világban, Bartos is, Messzenéző is hatalmas kristálypalotában laktak, saját, tágas lakosztályban, hiszen népük vezetőiként megengedhették maguknak. Most egyetlen kis szobát kellett megosztaniuk egymással, de boldogabbak voltak mint az egész addig leélt hosszú évszázadok alatt. Olyasmi tüzes bizsergést éreztek a lelkük mélyén, amiről azt hitték már régen meghalt és eltűnt. Hogy soha többé nem fog visszajönni. Nem tudták megfogalmazni hogy mi az, csak azt tudták hogy jó dolog. Enida halkan súgta a gondolataikba, hogy amit éreznek az nem más mint a remény.

            A sok friss fenightől a gyerekek teljesen megváltoztak. Már nem voltak sápadtak, csenevészek, hanem megszépültek, megtüzesedtek. Arcuk majd kicsattant, hajuk megerősödött, fényesebb lett. Kiteltek, meghíztak, megerősödtek. És minden nappal egyre erősebbek, egyre szilajabbak lettek. Karra nagyon megizmosodott, csak úgy duzzadt, feszült benne az élő tűz. Majd szétvetette. Az ereje is megkétszereződött, Bartos keményebb gyakorlatokat, nehezebb harcokat vívott vele, és a fiú állta a sarat. Már felnőtteknek való, nehéz buzogányokat és hatalmas pallosokat forgatott, és igencsak veszélyes tűzförgetegeket tudott produkálni. Csaga is megváltozott. Kipirosodott az ajka, bimbózni kezdtek a mellei. Tüzesen csillogott a kislány szeme, és Karra mostmár titkon megleste és rajtafeledte a szemét a gömbölyödő, csinos formákon. Bartos persze azonnal észrevette a nézést, és még aznap este kijelentette hogy mostantól fogva a fiúk és a lányok külön fognak aludni. A kicsik persze értetlenül bámultak, de nem ellenkeztek a döntéssel. Karra és Csaga viszont elvörösödtek, ők már pontosan tudták miről van szó. A fiúk áthurcolóskodak Bartos és Messzenéző szobájába, és ott rendezkedtek be. A felnőttek pedig kimentek a nappaliba, a tűzhely mellé, és ott terítették el prémjeiket. Másnap aztán Bartos félrehívta Karrát és keményen, nyíltan elbeszélgetett vele. Férfias dolgokról. A kisfiú megértette, és lángoló arccal vette tudomásul a szabályokat. Nem nyúlhat Csagához, csak ha már mindketten nagykorúak lesznek és ez akkor jön el mikor már mindketten elég erősek lesznek arra hogy áttörjék, megolvasszák a Maia jégpáncélját. Akkora érnek ugyanis teljesen felnőtté, és nő be a fejük lágya. Messzenéző is elbeszélgetett a saját vérével, a fehér haguri kislány is nagyokat irult-pirult közben. De ezeket a dolgokat le kellett tisztázni hogy aztán békességesen élhessenek egymás mellett.

            Kul-Annit még nem érdekelték az ilyen dolgok, naphosszat csak játszott a kis Sira cicával és pontosan, ügyesen végezte a feladatait. Még mindig megtartotta a szokását, hogy esténként Bartoshoz bújt, és csak azután ment a saját helyére Csaga mellé. Egyébként napközben sokszor elvonult a többiektől, és a Tes szentélybe ment. Itt Enidával találkozott és mindenféléről elbeszélgettek. Hosszú, komoly beszélgetések voltak, és senki sem tudta hogy mi a témájuk, mert senki mást nem avattak be. De Kul-Anni néha egészen gondterhelten keveredett elő a szentély-barlangból, és nagyokat sóhajtott. Máskor pedig túlzottan vidám volt, nagyban fütyörészett. Csak ő tudta egyedül mi lakik Enida szívében, és csak Enida tudta hogy a kislánynak mik a tervei, érzései. Összedugták a fejüket, mint komoly hadvezérek szokták ha döntés előtt álltak.

            Aztán egy nap Bartos odahívta Enidát hogy vacsora után tanácskozzanak egy kicsit. A fiatal Maia komoly arccal érkezett, mintha már tudta volna hogy miről van szó. A gyerekek tüzes szemekkel üldögéltek, érezték hogy most komoly, ünnepélyes dolgokról lesz szó. Bartos pedig elkezdett beszélni arról, hogy eljött az ideje az ellenálásnak. Elvégre a kölykök most már biztonságban voltak a Maián, és Messzenéző meg ő szabadon követhetnék az eredeti tervet, azaz hogy visszavágnak a kumláknak. A Rim féle listát használva, módszeresen felkutatják a kumla bázisokat és egyenként tönkreteszik őket. A Maia szobormerev arccal végighallgatta a tervet, aztán szólt:

-          Rendben. Tegyétek ezt. De vannak feltételeim. Ha üldöznek benneteket, óvatosak legyetek, nem vezethettek ide hozzám egyetlen kumlát sem. Akkor inkább vissza se térjetek. A kicsiket nem sodorhatjátok veszélybe. Én nem bírok el egy kumla támadást. És úgy harcoljatok, úgy tervezzetek, hogy ha egyikőtöket elkapják, vagy megölik a másikótok maradjon életben. Egy felnőtt mindig maradjon életben, és térjen vissza segíteni.a kölykök nevelésében, kiképzésében. Ennyi.

Kemény, erős szavak voltak, és Bartos meg Messzenéző elképedve ugyan, de rábólintottak. Aztán Enida folytatta:

-          Új irányba fordulunk. Másfelé fogunk menni mint eddig.

-          Hogyan? És mégis hová? Ne feledd hogy rejtőzködnöd kell. – vetette fel Bartos.

-          Rejtve is maradunk. Csak éppen haladni fogunk egy cél felé.

-          És mi az a cél?

-          A keleti határvidék. A Kihúnyt Napok világa.

Rájuk ereszkedett egy félelmetes, rémisztő csönd. Messzenéző elsápadt, és összeszorította a száját. Senki nem nézett rá, mind a földet bámulták, de mindenki tudta hogy arról a helyről van szó, ahol a fehér ger a gyilkosságot, az árulást elkövette. Ahová összegyűjtötte, és megölte a Maiákat. Bartos szólalt fel, és szakította ketté a csendet:

-          Nem. Nem látom értelmét odamenni. Az egy hosszú, veszélyes út. Mit akarsz ott Enida? Máshol is vannak sűrű Maia temetők ahol el tudsz bújni.

-          Nem bújkálni akarok. Te ezt nem értheted Bartos. Talán Messzenéző elmondhatná hogy mi is van ott. A Kihúnyt Napokon túl. Hogy miért kellett akkor megölnie a testvéreimet.

Messzenéző felszisszent. Dühös, majdhogynem gyűlölködő arcot vágott. Hidegen, fenyegetően szólt rá a Maiára:

-          Ezt nem teheted. Hallgass! Ez egy többezer éves titok. Én a Bölcsek Bölcse vagyok, megkaptam a Látó címet is. És azzal együtt ezt az óriási felelősséget, ezt a titkot. Az éltem árán is meg kell védenem.

Csodálkozva hallgatták. Enida nyugodt, tiszta szemekkel nézett rá. Majd Kul-Annihoz fordult:

-          Én mondtam neked hogy ellen fog állni.

-          Igen. De meg kell győznünk.

A kislány most felállt, és a szoba közepére ment egyenesen Messzenéző elé, beszélni kezdett hozzá:

- Enida és én úgy látjuk, hogy a kumlákat nem lehet legyőzni. S amíg ők uralják a világegyetemet hiába is próbálkoztok Bartossal együtt, mert kissebb csatákat nyerhettek, de háborút nem. Egyszerűen nem vagyunk még elegen. És hosszú ideig nem is leszünk. Veszélyes itt maradnunk, előbb utóbb felfedeznek. El kell menekülnünk a kumlák világából. Kérlek oldozd fel magad a titoktartás alól. Új világot teremtünk, új szabályokkal.

            Messzenéző elfeketedett arccal meredt maga elé. A többiek nem értettek semmit, elképedve pislogtak. Messzenéző akkor leült és csak rágta a szája szélét. Nagyokat sóhajtott aztán lassan, öregesen, fáradt hangon beszélni kezdett:

-          Évezredeken át őrizték a titkot. És én most csak úgy mondjam el nektek? Na de jól van, vészhelyzet van, és mi vagyunk az utolsó hagurik. Megértettem hogy mit akartok. Tudjátok-e hogy mi a hagurik őstörténete? Persze, tudjátok, benne van a könyvekben, a szívetekben. Hogy Tes isten teremtette a világot. És hogy a Maiák elszaporodtak, és hirtelen szűkös lett nekik az élőhely. Akkor egy nagyobb csoport Maia és haguri kivándoroltak, nomád életet kezdtek élni. Megsokasodtak, és meghódították az egész világegyetemet, ahogy azt ma ismerjük. De tudja-e valaki hogy merről jöttek? Hogy hol is van az őshaza, ahol az eredeti lakhely volt? Ahol a teremtés történt? Régen, nagyon régen, még néhány rovás őrizte az emlékét. Azután ezek is elvesztek, és csak az egyetlen, a Bölcsek Bölcse, a Látó tudta már. Minden Látó továbbadta a titkot  a következőnek. Mikor az én sorom volt, nekem is megmondták. És én hűségesen őriztem a titkot. A hagurik ősei a Kihúnyt Napok világán túlról jöttek. Ma azt mondjuk, hogy ott kezdődik az ismeretlen, lakatlan világegyetem. De azon túl, valahol ott van a hagurik őshazája, csak már senki nem emlékszik rá hogy merre, én magam sem. És abban az őshazában még ott kell élniük az ottmaradt haguriknak. A testvéreinknek. A rokonainknak. Mikor jöttek a kumlák, és láttam hogy el fogjuk veszíteni a háborút, szóltam az Onta-Maiának. Minden Onta-Maia tudja a titkot, benne van a génjeikben, emlékeznek még az őshazából idefelé vezető útra. Az összes Maia egyetértett a tervvel, feláldozták magukat. Felsorakoztak a határvidéken végighúzódó aszteroidamező előtt, és én kitéptem a szívüket. Olyan sűrűn állnak ott a halott  Maiák, hogy nem lehet rajtuk keresztül sem látni, nemhogy átjutni. Lezártuk az átjárót, a kumlák így sose fognak tudni abba az irányba terjeszkedni. Azt sem tudják hogy mi van azon túl, meg sem fordul az eszükben hogy egy olyan nehéz terepen végigverekedjék magukat. Ha még élnek, léteznek hagurik az őshazában, a kumlák támadásától biztonságban vannak.

Hatalmas, elképedt csönd fogadta ezt a beszámolót. Messzenéző tehát nem volt áruló, hanem egy igazi hős. Megmentette az őshazában maradt népeket, feláldozta a saját becsületét. Elviselte hogy megbélyegezzék, hogy kigúnyolják. Nem sokan lettek volna képesek erre. Bartos őszinte csodálattal és tisztelettel nézett a fehér gerre. Enida akkor megszólalt:

-          Én kicsi vagyok, átférek ott. Át kell kelnünk az átjárón, meg kell találnunk az őshazát. A többi hagurit. Ez az egyetlen esélyünk a túlélésre. És nekik is ez az egyetlen esélyük, ha mi elmeséljük hogy miféle ellenséggel kell szembenézniük. Messzenéző, te majd mutatod nekünk az utat. Ott biztonságban leszünk, és ha megszaporodunk, kitalálunk majd valamit, visszatérünk, és ellátjuk a kumlák baját.

-          Az, hogy mennyire hatékonyan tudunk szembenézni a kumlákkal, nem attól függ hogy mennyien vagyunk, hogy számszerű fölénybe kerülünk-e vagy sem. – szólalt meg Bartos – Ők egy egész haguri társadalmat kipusztítottak, és ez ezután sem lesz másként. Nem ezzel a fegyverrel kell harcolni ellenünk.

-          Hát akkor mivel?

-          Egy új erővel. Ami képes legyőzni őket. Ami Tes istentől származik. Egy harcos, akibe Tes isten belélehelte a tűzmagját. Mint Kál vezér, vagy a fehér haguri Ella.

-          De hol van ez a harcos? Lehet hogy az őshazában találunk rá! – kiáltott fel Karra.

-          Nem. Itt van már közöttünk. Kul-Anni az.