Pissaladiere

Élt egy magányos lány vagy asszony a Steinalp tetején, akiről nem lehetett sokat tudni. Kőasszonynak nevezték, mert a háza kicsi volt ugyan, de kőből épült. Ha beszéltek róla, az csak megrovással történt. Miért él ott egyedül, miért nem barátkozik senkivel, mit csinál egész nap, miért nem azt csinálja, mint mindenki más – megannyi kérdés. Általában egyetértettek abba, hogy nem rendes dolog egyedül élni, meg aztán gyerekek nélkül túl nagy a nyugalom, annyi nem jár ki az emberiségnek. A Kőasszonynak is biztosan van párja, csakhogy az egy vad Löda. A Lödák hegyi barlangokban élnek, kétszer akkorák, mint az emberek, tűz csap ki a szemükből, és mindenféle gonoszságra képesek. Vad Lödát már sokan láttak, sajnos utólag mindig kiderült, hogy farkas vagy medve volt.

A Kőasszonyt nem érdekelte, hogy mit fecsegnek róla, talán nem is tudott semmiről. Elvolt magának, minden falutól jó messzire, és az embereket azzal bosszantotta, hogy nem tartott rájuk igényt. Mint tudjuk, a jó keresztényt az jellemzi, hogy segítség örvén mindenbe beleüti az orrát; így aztán az élete értelme vész el abban a pillanatban, amikor megérkezik a néma üzenet: ha ez a jóság és kegyesség, akkor tartsd meg magadnak, és seperj a magad háza előtt.

Mindenütt akad egy jóságos néni, akit a szokásosnál is jobban hevít a tettvágy, és nem tudja elviselni, ha senkit sem boldogíthat egy nagy adag önfeláldozással. Elsbeth addig mondogatta mindenkinek, hogy a Kőasszony nem lehet más, mint egy szerencsétlen pogány, míg maga is elhitte a vad Lödát, meg a kapcsolatos, nem a gyerekeknek szánt meséket. Csak nem fogom végignézni, hogy elkárhozik? Megyek, és megtérítem, ha tetszik neki, ha nem. Elsbeth több kísérletet tett a meredek Steinalppal, és miután az eltört bokája másodszor is összeforrott, csakugyan megérkezett a kőház elé.

A Kőasszony csodálkozva nézett ki az ablakon. Ezt meg mi szél hozta ide, és vajon mit akarhat? Mert az biztos, hogy senki sem mászik föl ilyen magasra indokolatlanul. Behívta a gyanús idegent, ami nem ment könnyen, mert a jóságos néni pontosan olyan volt, mint a képeskönyvben a vasorrú bába, még a szőrös bibircsók se hiányzott az orra tövéből. Feltűnő kedvességgel fogadta, leültette a legnagyobb kőszékbe – mert ebben a házban kőből volt minden, még az ágyon a fejpárna is. Jó hírt hoztam, közölte Elsbeth magabiztosan, és már benne is volt a megváltás műve kellős közepében. A Kőasszony egy kukkot sem értett az egészből. Mi az a megváltás, és minek az neki? Udvariasan hallgatta a locsogást vagy tíz percig, és mivel még akkor sem derült ki, miért kellene bűnhődnie azért, mert Ádáméva megevett egy almát, vagy mit, még udvariasabban elnézést kért: Csak egy pillanatra, ki kell vennem a kemencéből a lepényt. Tudja, éppen pissaladiere-t akartam készíteni.

Kiperdült a konyhába, és most Elsbethen volt a csodálkozás sora. Az meg mi lehet? A lepényt mindenki ismeri, még a tehenek is, de hogyan lesz abból pissaladiere? Jó szagok jöttek a konyhából, de nem sikerült kideríteni, hogy mitől olyan jók. A Kőasszony kipirulva jött vissza, és még nedves volt a keze – tudja, kedves, a pissaladiere – Elsbeth a világért sem árulta volna el, hogy nem tudja, mi az, különben is sokkal fontosabb dolga volt, el kellett magyarázni a damaszkuszi utat és Pál apostolt. Mivel a Kőasszony semmivel sem tudott többet Damaszkuszról, mint a pissaladiere-ről Elsbeth, kiválóan megértették egymást. Néha ugyan megzavarta az értékes beszélgetést egy gyors látogatás a konyhában – tudja, kedves, meg kellett keverni a pissaladiere-t. Elsbeth egyre kevésbé értette, mert a konyhából határozottan halszag áradt. Akármi legyek, ha itt nem halat sütögetnek!

Más baj is volt, ami megakadályozta a térítés nemes munkáját. Egyre keményebbnek érződött a kőszék, ahol a csontos fenékkel érintkezett, és – és – Elsbeth hiába nézegetett körül, a kőpad vagy a kődívány sem látszott kényelmesebbnek. A fészkelődés nem kerülte ki a Kőasszony figyelmét, aki végül elnevette magát, ha már eddig kibírta a kedves vendég, most már ne mozduljon, mert már hozza a pissaladiere-t. Malomkeréknyi kőtálon volt a lepény, a lepényen meg mindenféle, Elsbeth szerint merő borzalom. Nézd már, mik ezek, csupa vastag, sült kukac? Köztük meg zöld bogyók, olyanok, mint az éretlen cseresznye. No, ha ez a pissaladiere, akkor én ebből nem kérek. A Kőasszony lelkesen magyarázta, ez itt sült pisztráng, az meg ajóka, a többi olivabogyó. Elsbeth ettől nem volt beljebb, mert még sosem hallotta ezeket a szavakat. Náluk odahaza kását vagy zőccséget ettek, meg szalonnát rozskenyérrel, jobb napokon mézes pogácsát. Kóstolja csak meg, kedves, erősködött a Kőasszony. Térítő Elsbeth azt gondolta, neki az a halála, ha tukmálnak egy vendégségben, és föl akart állni, mit fölállni, elszaladni innen, vissza Itterbe, ahol nem tálalnak sült kukacot a vendég elé. Nagy rémületére meg sem tudott mozdulni, mintha hozzáragadt volna a hátsója ahhoz a kőszékhez. A Kőasszony meg, mintha észre sem vette volna, hogy mi történik, folytatta a tukmálást: Vegyen csak, kedves. Ha már megtette ezt a hosszú utat, ne menjen el kóstolás nélkül.

Magában persze ezt gondolta. Ha már megkínáltál a damaszkuszi megváltással, az a legkevesebb, hogy én meg pissaladiere-t teszek eléd, aztán majd meglátjuk, neked is olyan jó lesz-e, mint az üdvösség nekem.

Elsbeth már-már megpróbálkozott egy éretlen cseresznyével, de azok a sült kukacok! Egyszerre nem volt olyan fontos a Kőasszony megtérítése. Egyetlen nagy rántással megszabadult a kőszéktől, vagyis majdnem az egésztől – mert ahogy loholt hazafelé, valami nehezet érzett ott hátul – csak nem a székből egy darab? De bizony az volt, többé nem lehetett használni azt a szoknyát, és ami még rosszabb, a Kőasszony is megtérítetlenül maradt.

Az is valami, hogy nem kellett megkóstolni a pissaladiere-t.