Ise-Gulan mindezalatt egyetlen szót sem szólt. Kőkemény, kifejezéstelen arccal nézte végig a rövid kis küzdelmet. Azt, amelyben az idegen kislány puszta kézzel, néhány trükkös mozdulattal harcképtelenné tette az egyik legjobb katonáját. De már az is óriási haladás volt hogy egyáltalán nem szólt semmit. Hogy nem kergette el a hercegnőt maga mellől. A Nagyúr most intett, hogy kezdődhet a megbeszélés. Feltámadt az élénk vita. Arról beszéltek hogy mekkora hadsereget indítsanak az ellenség ellen. Kul-Anni már tudott róla, hogy a déli határvidéket egy bizonyos Azari nép ostromolja. Veszélyesek és ráadásul nagyon intelligensek is. Magasszintű tehnológiai tudással rendelkeznek, és rengeteg nyersanyagra van szükségük, mert sokan vannak, állandóan éhesek és állandóan üzemanyag kell nekik. A háború gondolatára felzsongott a gyűlés mint a méhkas. Mikor lesz a hadjárás? Mikor menjenek az Azarikra? Melyik tartomány mennyi harcost fog adni? Nagy volt a lelkesedés.

-          Havalda! – kiáltotta Ise-Gulan.

Felállt az északi tartomány, Havalda küldöttsége. Fehér hagurik voltak, és a Nagyúr kérésére jöttek a gyűlésbe. A legidősebb megszólalt.

-          Azt mondom csak egy hónap múlva támadjunk. Mi tudunk adni háromezer erős harcost. De két új, erős hajót építünk most. Egy hét és befejezzük. Azzal gyorsabban és erősebben tudjuk majd hátba kapni őket. De addig is össze kellene szedni a hadakat, mert egységesen kell támadni és nem kis csaptokban. Pontos tervet kell készíteni, s nem fejjel a falnak rohanni.

-          Eh, gyáva, öreg szó ez. – pattant fel egy fiatal fejedelemasszony.

-          Igen, induljunk azonnal. Ezer kardot állítunk Kaghak tartományból!

-          Én is adok ötszázat!

-          Én kétezret Batából!

Nagy lett a nyugtalanság, a ficánkoló, vad harci kedv. Ise-Gulan összevont szemöldökkel hallgatta. Akkor rájuk dörrent a hangja:

-          Csend legyen. Két hét múlva megyünk rájuk. Elég lesz kétezer vitéz minden fajtából és tartományból. Fejzzétek be addig a hajókat és az új fegyvereket. Éjjel nappal dolgozzatok, én minden segítséget megadok ha kell. A legjobb mérnököket, a legjobb anyagokat. Most pedig lássuk az adókat.

Úgy zúdultak le a szavai mint az ostorcsapás. Mindenki beleremegett, és síri csend támadt a teremben. Akkor Kopogó felállt, listát vett elő és feljegyezte hogy melyik fejedelemségekből mennyi harcos és milyen hajók jönnek a háborúba. Ezek mentesültek az adók alól. A többieket pedig felsorolta hogy ki mennyit kell adjon a hadviselésre. Dillaz is sorra került. Rettenetesen nagy volt az összeg, és Kul-Anni tudta hogy Torkos fent áll és várja, lesi hogy ő tegyen valamit az ügyben. Akkor Kopogó befejezte a felsorolást, és megkérdezte hogy mindenki elégedett-e a részével. Bólogattak, és senkinek nem volt ellenvetése. És Kul-Anni tudta hogy most jött el az ő ideje. Felállt, és bátor erős hangon kijelentette:

-          Dillaz nem elégedett. Én, Racsa hercegnő, kérem hogy töröljék el az adót.

Általános megrőkönyödés fogadta a szavait. Összepusmogtak, gúnyos megjegyzéseket tettek a hátsó sorokban. Kopogó olyan elképedve bámulta hogy majdnem kiejtette az írást a kezéből. De most végre Ise-Gulan teljes terjedelmével a kicsi lány felé fordult, és komolyan, szigorúan ránézett.

-          És mit tud felajánlani Dillaz az adó helyett? Talán harcosokat küld? Vagy hajókat?

Hangja olyan hideg és olyan kemény mint az acél. A szemeiből olyan erő sugárzott hogy a lányka csak nagyon nehezen bírta állni a tekintetét. De állta azért, még ha bele is szédült. Most halk, gonosz kuncogás szivárgott le hozzájuk a sorokból.

-          No hiszen, a sárga kis patkány.

Erre aztán begurult a kicsi lány. A gúnyos hang gazdája felé fordult. A tömegbe fúrta haragos tekintetét.

-          Ugyanolyan haguri vagyok mint maguk itt mindannyian. És nem tűröm hogy sértegessenek. Dillaz kardja is ér annyit mint itt bárkié. És igen, harci erőt ajánlok. Én magam fogok részt venni a csatában. Én egyedül. Vívni tudok, – itt kevélyen Karsalra nézett – és gyógyítani is. Bírom a fehér tüzet is. Hasznomat látják majd. És a Birodalmi Törvénykönyv kimondja, hogy ha egy tartomány csak egy harcost is ad, az mentesül az adó alól.

Nem volt könyörgő a hangja. És nem is volt szemtelen, vagy parancsoló. Egyszerűen csak igazat beszélt. És felajánlotta az életét a Birodalomnak. Látszott a szemekből, az arcokon: mindenkinek a szívébe hasított a lányka szava. Elgondolkozva, sötéten néztek maguk elé. Most már másfajta gondolatok keringtek az összegyűltek fejében, és a lányka meghallotta őket. Ilyeneket hogy: „Az a semmirekellő Kila így idedobja ezt a szegény kicsi kölyköt. De bezzeg arra nincs bátorsága hogy maga jöjjön ide”, vagy „Ennek a gyereknek a Maia bölcsőjében volna a helye, nem pedig a csatatéren. Babákkal kéne játszania, nem pedig a karddal.” A kislány most már érezte hogy jó irányba halad az ügye. Csakhogy kemény lépés volt ez, ilyen nagyon nagy dolgot kérni. Látta hogy a Nagyúr nem válaszol neki azonnal, csak figyelmesen vizsgálja az arcát. Most nehéz helyzet elé állította a nagy férfit. Szerényen lesütötte a szemét, és újra felszólalt:

-          Mivel ez az első alkalom hogy részt veszek a nemzeti tanácsban, nem kívánom hogy a Nagyúr azonnal döntsön Dillaz adómentességéről. Tudom hogy vannak most fontosabb megbeszélnivalók is. Mindösszesen csak annyit kérek hogy gondolja át, és később fogadjon magánbeszélgetésre, ahol majd közli velem hogy mit határozott.

Ez ügyes húzás volt. Jólnevelt, okos szavak. Tisztelettudóak. Szusszanásnyi időt adott a Nagyúrnak, hogy ne kelljen azonnal válaszolnia, és így egy későbbi találkozót is sikerülhet kicsikarni. Ise-Gulan akkor bólintott:

-          Rendben van. A kérdést egyenlőre függőben hagyjuk. Majd értesítelek az akaratomról.

A lányka égő arccal és vadul zakatoló szívvel ült a helyére. Érezte hogy a Nagyúr ravasz és nagyon okos hadvezér. Nem tett ország-világ színe előtt elhamarkodott kijelentéseket. Nem haragított magára senkit egy hirtelen kirohanással. Rögtön vette a lapot, és haladékot adott a hercegnőnek. A gyűlés hátralevő része mindenféle más megbeszélésekkel telt: kutatási eredményekről, új harci repülők tesztelésének eredményeiről, a fiatal harcosok kiképzési tehnikájáról folyt a szó. A lányka most már többé meg sem mukkant. Csak fülelt és nagyon figyelt mindenre. Tanult, ismerkedett a Birodalom problémáival. A Nagyúr sosem beszélt fölöslegesen, és minden döntése kíválóan okos és igazságos volt. Hangosan, keményen osztotta parancsait, nevelte népét. Azután ennek is vége lett. A gyűlés befejeződött, és megszólaltak a kürtök. A magas férfi felállt, és jóízűen megropogtatta a csontjait. Intett a kíséretének, és gyors léptekkel kivonultak a teremből. Rá sem nézett Kul-Annira, egy szót sem szólt hozzá. Egyedül csak Karsal-Bar bámult furcsán szemtelenül az arcába mikor elhaladt mellette. Szemében ingerkedés villant, és a kislány egészen belepirult a fiú bosszús nézésébe. Érezte hogy ebből még baj lesz, mert a fiatal kislegény meg fogja találni a módját hogy alaposan megbüntesse a súlyos sérelemért.

Elvegyült a kifelé zúduló tömegben, és tekintetével még sokáig követte a távolodó harcosokat. Hirtelen hátulról valaki megragadta a karját. Torkos volt az. Kajánul vigyorgott, és vígan fütyörészett. Nagyon elégedett volt a dolgok állásával, és durván húzta, rángatta a kislányt magával. Átvágtak a mezőn, és látták hogy akkor kezdték el az esti lakoma előkészületeit. A sátrakat csak másnap reggel bontják majd le, ez az éjszaka ünnepléssel fog telni. Ez a gyűlés méltó befejezése. Visszamentek a hajóhoz. Kul-Anni éppen csak átöltözött, egy kényelmes, tiszta ruhába, mikor egy futár érkezett hozzájuk.

-          Ise-Gulan Nagyúr kéreti a hercegnőt magánbeszélgetésre!

És nem mozdult, várta hogy a kislány vele menjen. Torkos most megragadta a gyereket és félrevonta.

-          Idefigyelj. Ez most az egyetlen dobásod. Ha most ügyes leszel, a Nagyúr magával visz a Birodalomba, talán azt is megengedi hogy elkísérd a csatába. Mi már nem találkozunk többé, de légy résen, és vigyázz mit teszel. A kémeinknek rajtad lesz a szemük.

Azzal egyenesen a hírhozó karjaiba nyomta a gyereket. És a kislány is boldog volt hogy végre megszabadulhatott tőle. Szaporán követte a fürge harcost, és közben marcangolni kezdte valami furcsa félelem. Köröskörül mindenki ünnepelt, nagy volt a vidámság. Beesteledett, és hatalmas tüzek lobbantak a sátorok mellett, minden törzs remek lakomát készített. Sercegtek a zsíros húsok, roppantak a friss kenyerek. Ő pedig haladt valami ismeretlen veszély, valami nagy próbatétel felé, ezt biztosan érezte. Annyira félt hogy szinte elájult bele. Már elhagyták a zsibongó sátorvárost, és az ünneplő emberek csoportjai piciny tűzpontokká zsugorodtak mögöttük. Egyre inkább behatoltak a kemény, rémisztő sötétségbe. A futárnak csak a homloka világított, úgy  mutatta hogy merre tovább. Nemsokára nagy, öreg hegység állta az útjukat. És egy barlang szája ásított rájuk lustán. Kicsiny, tüzes fények szűrődtek ki a hegy belsejéből.

            A kislány egész testében reszketett. De azért csak bátran előre indult. A futár a bejáratnál maradt, ide már nem követte a hercegnőt. A barlang hamarosan kiszélesedett, és Kul-Anni végre körülnézhetett, mert a falak mentén mindenütt fáklyák ontották a fényt. Hatalmas, széles teremmé volt a hegy belseje kialakítva, padlója síma kristálykövekkel kirakva. Akkor aztán megpillantotta a harcosokat. Összesen öten voltak, félkörben álltak és csendesen beszélgettek. Kopogót és Karsal-Bart ismerte fel közülük. Mikor észrevették a lányt egyszerre elhallgattak és utat nyitottak neki. Kopogó a bejárathoz ment, a lány mögé, és úgy állt meg ott mint a cövek. Egész testtartása azt jelezte: innen nincs többé menekvés. A többiek pedig a terem szélére húzódtak. Akkor látta Kul-Anni hogy a terem közepén maga Ise-Gulan áll kivont karddal. Nem volt rajta egyéb, csak egy könnyű, fehér vászon nadrág és ing. Se pajzs, se mellvért, se sisak. Hideg, közönyös tekintettel bámulta a gyereket. A lányka nagyot nyelt, és közelebb lépett a hatalmas férfihoz. Köszönésre nyitotta volna a száját, de abban a pillanatban a Nagyúr rátámadt. Olyan gyors és hirtelen volt az egész, hogy Kul-Anni zavarában azt sem tudta mihez kezdjen. Ösztönösen annyit tett, hogy elképesztő gyorsasággal kitért az ütés elől. Elugrott és megdöbbenve tapasztalta, hogy a súlyos kard pozdorjává zúzta a padló kristálylapkáit azon a helyen ahol azelőtt állt. Ise-Gulan teljes erejéből odasújtott, és aztán meg sem állt a lendületben. Megint a kicsi felé vágott, és Kul-Anninak megint el kellett ugrania. Most a falba csapódott a nehéz szablya, és nyomán recsegve, ropogva szakadtak le a szikladarabok. Ebben a pillanatban sűrű, szúrós szagú tűzörvény csapott ki a férfi tenyeréből, felkapta a lányt és teljes erejéből a földhöz vágta. Kul-Anni nyikkanás nélkül elterült és egy pillanatra elsötétedett előtte a világ. Beléhasított egy nagy nagy halálfélelem. Most már mindent értett. Szó sem volt itt semmiféle kihallgatásról. A Nagyúr egész egyszerűen meg akarta ölni.

            Most a kislány halálravált az ijedtségtől. Érezte hogy ez most nem arról szól hogy próbára teszik, megvizsgálják az ő erejét. Mert ha az lenne, akkor könnyű, fehér gyakorló botokkal kezdték volna a harcot, nem pedig éles, igazi fegyverekkel. De ezek itt esélyt sem akarnak neki adni. Előre megítélték a hercegnőt, anélkül hogy jobban megismernék, és a Nagyúr úgy döntött hogy el kell taposni, el kell pusztítani mint egy kis férget mert az útjába merészelt állni. Szinte zokogott legbelül. Soha életében nem gondolta volna hogy egy haguri képes lehet egy másik haguri életére törni. Előszőr Kila királynő, most meg Ise-Gulan. Belekeseredett ebbe a gondolatba. Ezek semmivel sem jobbak mint a kumlák. Ugyanolyan gonoszak és mérgezőek, csak ezek nem kifelé árasztják a mérgüket, hanem legbelül viselik. Önmagukat, saját fajtájukat rothasztják. Kétségbeesetten szemlélte az esélyeit. Egyenlőek voltak a nullával. Pontosan tudta hogy a halál vár rá ebben a barlangban. Összeszorította a fogát és elhatározta hogy az utolsó pillanatig küzdeni fog.

            Felállt és kivonta kicsi kardját. Felpörgött az agya, kigyúlt a homloka. Csak úgy szórta a szeme a szikrákat. Reszketett a haragtól. Felháborította a hadvezér gyávasága. Ha képes így elbánni egy gyerekkel, akkor majd ő megmutatja neki. Nem fogja hagyni magát. Csakazértse. És nekirohant. Némán, vadul, szenvedélyesen. Úgy küzdött mint egy megvadult, veszett kis macska. Ise-Gulan termetét meghazuttoló kecseséggel és gyorsasággal változtatta a helyét. Pontos, precíz mozdulatokkal vívott. A lányka szokva volt a hirtelen lépésváltásokkal. Bartossal orrvérzésig gyakorolta, és úgy látta hogy a Nagyúr éppen olyan gyors, mint a Nagyerős Védelmező. Átkapcsolt a másik látásába, és figyelte a mozdulatait. Nagyon nehezen tudta meglátni a rezgéseit, a pulzáló, vibráló levegőt, ahogy a férfi teste körül feszült és kavargott. Olyan vékony volt, hogy sokat kellett erőltetnie a tudatát, és erősen kellett koncentrálnia mire meglátta. Azután csak sikerült alaposan megfigyelnie. És végül ügyesen bekapcsolódott az őrült ritmusba. De nagyon nehéz volt kifürkésznie a férfi szándékait. Bartossal ellentétben, ez itt nem indította el testéből a támadás előtti apró rezgéseket. Olyan volt mint egy hideg gyilkológép, amelynek nincsenek érzései. Teljességgel kiszámíthatatlan volt hogy merre fog mozdulni, vagy lépni legközelebb. Mégis ráhangolódott valahogy. Együtt lélegzett, dobbant vele. És őrülten vigyázott hogy nehogy a kezei közé kerüljön. Mindenképpen tartania kell a három lépés távolságot. Szúrt, elugrott, visszatáncolt. Védekezett. Menekült ha kellett. Most Ise-Gulan fehér tűz-szikrákat küldött rá. A lányka azonnal vastag, vörös tűzgömböt csiholt, és maga köré vonta. Lepantattak róla az éles, fehér nyilak. És akkor olyan történt, amire nem számított. Ise-Gulan maga egyszerűen tűzzé változott. Hatalmas tűzplazma lebegett a döbbent lány szeme előtt, és hirtelen ráugrott. Teljesen becsorogta a kislány védőburkát, és megpróbált belülre szivárogni. Kul-Anni kétségbeesetten igyekezett megerősíteni a burok falát, de ellenfele satuba szorította. Egyre csak zsugorodott, kisebbedett a tűzgömb, és a lány már nem sokáig bírta tartani. Vastagon belepte az idegen tűzplazma. Még egy perc, és teljesen összeroppantja. Úgy érezte mindjárt megfullad, mintha hatalmas nyomás alatt lett volna a feje. Mintha minden percben szétrobbanna az agya. Egészen beleszédült. „Elvenen megsüt”, villant át rajta, „muszáj lesz kitörni.” Elképzelte a már olyan sokat gyakorolt meditációs tehnikát. A síma tűztengert, ahogy a hullámok lágyan ringtak a felszínén. De most valahogy nem ment a dolog, mert ezek a hullámok hirtelen óriásiak lettek és iszonyatos sebességgel száguldottak felé. Nem tudott koncentrálni, nem tudta újra kisimítani a felszínt. Ise-Gulan ereje mindjárt rászakad és szétcincálja. Akkor belévillant valami. Felülről kezdte nézni a háborgó tűzet. Kívül került mindenen. Megfeszítette minden erejét, és belécsobbant. Fehér tüzet hívott életre, és egy ici picit megrepesztette a Nagyúr vastag tűzburkát. Egy szemvillanás alatt kizúdult rajta, és közben vadul csapkodott a kardjával. És szórta tűzcsóváit minden irányba. A kitörés ereje jó húsz méterre repítette. Mindene sajgott, és a keze alaposan megégett. A kis manőver nagyon sok erőt kivett belőle. A kardja úgy izzot, hogy majdnem megfolyósodott. Zsibbadt a feje, és hányingerrel küszködött. Aztán már nem is bírta visszatartani és kicsi, vörös, tüzes folyadékot hányt. A szeme is könnybe lábadt a nagy erőlködésbe. Nagyon szégyellte magát a hányás miatt, de nem volt ideje ezzel foglalkozni. Mert a tűzplazma hirtelen megsűrűsödött, és emberi alakot öltött. Megint ott állt előtte a nagy harcos, és a szeme villámokat szórt. Jobb vállán hosszú vágásnyom, szivárgott belőle a vér. A kislány valószínűleg megsebesítette mikor erőszakosan utat vágott magának a tűzburokból.

            A férfi a másodperc töredéke alatt újra letámadta a legyengült kicsit. A kegyelemdöfésre készült. És akkor Kul-Anni agyát elöntötte a harag. Minden igazságtalanság, minden fájdalom, minden csalódottság benne volt a tekintetében. Érezte ahogy nagyon kicsit kinyílik benne a tűzmag, és megpróbál a felszínre törni a fekete tűz. A különleges, hatalmas erő, amely elpusztította az egész kumla hadsereget. Kétségbeesetten próbálta visszafogni. De már a homlokán is lángba borult a tulipán. Megdühösödött. Egyszerre küldte ki vörös és fehér lángjait. Nem édekelte már semmi és senki. Kizárta az egész világot, csak Ise-Gulan volt ott és kettőjük halálos küzdelme. Már lehetetlen volt távolságot tartani, és a kézitusában a kicsi lány jó sok sebesülést szerzett. Ő csak nagyon kevésszer tudott egy-egy találatot beszúrni, vagy egy kicsit megpörkölni a másik testét. Fogcsikorgatva harcolt az életéért. És a Nagyúr akkora erővel sújtott felé, hogy beleremegett a pengéje és a karja valahányszor hárítania kellett az ütést. Megfeszített izmai lassanként felmondták a szolgálatot. Most a férfi sarokba szorította, és odavágott neki. Félreugrott, és ugyanazzal a lendülettel lesújtott a nagy, nehéz pallosra. Minden erejét beleadta az ütésbe. Csakhogy Ise-Gulan kardja valami irdatlanul kemény fémből készült, és meg sem karcolódott. A kislány kétélű kardocskája viszont kettétört és alaposan kicsorbult. Elkerekedett szemekkel nézte ahogy a penge darabokban hull a lábai elé. Nem maradt más a kezében csak a markolat, és abból meredező csorba csonk. Beleszédült a felismerésbe. Ez a vég. Azután dacosan felszegte a fejét. Ha meg kell halnia, legalább méltósággal tegye. Majd ő megmutatja ezeknek az öntelt bunkóknak. És azon nyomban visszatámadott. Úgy, azzal a kicsi csonkkal. Erősen megmarkolta és előretartotta. Foggal, körömmel támadt a Nagyúrra, marta, szaggatta, szúrta a testét. Érezte hogy közben sok ütést kap, és a szája megtelt vérrel. Most a földre került, ami teljességgel várható volt. A férfi erős keze megmarkolta, és úgy megszorította hogy felrepedt a bőre és kiserkent a vére. Mégsem adott ki egyetelen hangot sem. Zokszó nélkül tűrte a fájdalmat. Még egy pillanat és a Nagyúr összezúzza a kezei között vergődő gyenge kicsi testet. De a lány még nem adta fel. Életösztöne feltámadt, és hatalmas hullámokban tört elő belőle a vörös és fehét tűzörvény. Szórta a pászmákat minden irányba. Megpörkölte a küzdőtér szélén álló mozdulatlan harcosokat is. Leégette a falakat. Mindjárt elő akart bukkanni a fekete tűz is, de azt erősen visszaszorította. Ha neki meg is kell halnia, nem fogja elpusztítani azt a sok száz haguri testvérét akik a bolygón tartózkodtak.

            Hatalmas fájdalom hasított a fejébe. Beleborzongott, és teljesen elzsibbadt. Ez a különös, bizsergető érzés egyre csak erősödött. Ise-Gulan most a tudatát akarta szétzilálni, mindenáron be akart hatolni a fejébe. A lányka minden erejével ellenállt, és viszaverte az ostromokat. Közben egyre vadabbul szórta a tüzet, és ütötte, vágta az őt tartó férfi testét ahol csak érte. Már a kőkemény, kegyetlen arcot is jócskán összekarmolta. A lány fájdalma most a tetőfokára hágott. Ise-Gulan vasmarokkal tartotta, és a földre teperte. Elkapta a torkát és hátracsavarta a tenyerét. Kul-Anni egyre fogyó erővel tudott csak ellenállni. Megcsendesedett a tüze is. Alig-alig kapott levegőt. Azt hitte hogy menten szétrobban a feje. Kuszán és homályosan látta ellenfele arcát. És érezte hogy a férfi szertefoszlatja lángjait, és lassacskán kiszorítja a torkából a lélegzetet, az életet. Már nem vergődött, nem is kapálózott csak némán, kétségbeesetten próbált ellenállni az elméjébe egyre jobban benyomuló Nagyúrnak. Azután már csak azt érezte hogy megpattan benne valami, és hatalmas erővel visszaveri a betolakodót. Azután már nem volt semmi, csak egy nagy nagy lélektelen sötétség.