Torkos lassanként magához tért. Csak nyöszörgött, de végül megdícsérte a kicsit. Kul-Anni látta rajta hogy tetszett neki az iménti határozottsága, a lélekjelenléte. Kikászálódtak, és a köpcös azt mondta hogy még van egy kis idő a tanácskozás megkezdéséig. Azalatt szétnézhetnek egy kicsit. Kimentek a parkolóból és a kislány elámult a látványon. A bolygó felszíne pompázott  a sűrű, lombos erdőktől és kéken csillogó tavaktól. Torkos elmagyarázta neki, hogy ez egy leigázott nép lakhelye, de az őslakosok egészen primitívek, nem lehet hasznukat venni, így a bolygó csak pihenőhelyül és gyűlések színhelyéül szolgál. Egy hatalmas zöld mező terült a szemük elé, több száz sátor sorakozott rajta. Vékony kristálykő lapokból lettek összeszerelve, és pirosas meg barna színekben játszottak. Kör alakúak, a tetejük nyitott, és vöröses lángnyelvek csaptak ki belőlük. Mindegyiken haguri jelek, az egyes nemzetségek szimbólumai. Minden tartományfőnöknek külön sátrat állítottak. Csak úgy nyüzsögtek itt a harcosok. Nagyrészük óriási szablyákat, mások pedig íjat vagy buzogányokat viseltek. Jöttek-mentek, serényen tevékenykedtek. Néhány szállást még csak most építettek fel, fürge kezek kapcsolták egymásba a lapocskákat és a horgokat. És a levegőben mindenhol a tűz szaga terjengett. Kul-Anni beszívta és majd belebódult az illatok és a látvány színes kavalkádjába. Veszettül zakatolt a szíve, és csak nehezen tudta visszanyelni a könnyeit. Száz meg száz haguri zsibongott alig karnyújtásnyira tőle. Ha akarná megérinthetné bármelyiket. Megszólíthatná őket. Mindig erről ábrándozott. Aztán elszomorodott mert arra gondolt hogy bárcsak Bartosék is itt lennének és láthatnák ezt. Azután asszonyokat is látott. Úgyanúgy fel voltak fegyverezve mint a férfiak, és díszes, hímzett ruhákba öltöztek. Ingujjukon apró drágakövek fénylettek. A ruhák, a sátrak díszítése mind a haguri mitológiából, a jól ismert szimbólumokból táplálkozott. A tűztulipán jele sehonnan sem hiányzott. Néhány sátor bejárata fölött a Dugud madár képét ismerte fel.

            Földbegyökerezett a lába, úgy érezte hogy az idők kezdete óta itt áll és részese ennek a csodának. Akkor hatalmasat kordult a gyomra, és ez visszazökkentette a való világba. Elvörösödött, de Torkos gúnyosan rámordult:

-          Hát te mindig csak éhes vagy? Na gyere, kell itt lennie valami konyhának.

A szag után mentek, óvatosan kerülgették a sátrakat. Elvegyültek a nyüzsgő forgatagban. Mindenfelől csodálkozó, néha megbotránkozó pillantásokat vetettek rájuk. Kul-Anni kezdte kellemetlenül érezni magát. „Mit bámulnak rajtam annyit?”, morfondírozott. Csakhamar megpillantották a hatalmas, kerek szabadtéri tűzhelyet. Húsok sültek, és vörösen izzó italok és cipók várták az éhes szájakat. A kislány közelebb nyomult, és csakúgy remegett az orrcimpája a sok finom illatra. Körülnézett, de Torkos most valamivel odébb álldogált. Fintorgott és Kul-Anni megértette, hogy ki nem állhatja a fenigh illatát. Sürgetően integetett a kölyöknek hogy igyekezzen, egyen gyorsan, s aztán nyomás vissza a hajóhoz. A kislány azonban megszeppent. Azt sem tudta mit csináljon. Csak menejen oda és vegyen el egy darab húst? Vajon előbb engedélyt kell kérnie valakitől? A marcona harcosokat nem merte megkérdezni. De most látott egy idősebb hölgyet arra közeledni. Fehér haguri volt, és tiszta, kék szemeivel bíztatóan mosolygott a kicsi lányra. Kul-Anni rögvest melléperdült, és fehér haguri dialektusban illedelmesen köszöntötte, majd megkérdezte hogy mi is a szokás, kell-e valamit fizetni az ételért. A hölgy csodálkozva rábámult, aztán elmosolyodott, és válaszolt.

- Nem, nem kell fizetni semmit. Csak kérni kell. De mond csak kicsi lány, mit keresel te itt? A Maiádon kellene lenned, hogy kerülsz ide?

Kul-Anni a füle tövéig elvörösödött. Most már megértette hogy előzőleg miért kapott annyi megvető pillantást. Hogy miért súgtak össze gúnyosan a hátuk mögött. Nem volt ő még elég idős ahhoz hogy csak így szabadon járkálhasson a felnőttek között. Kicsi volt még, s az ő korában lévő gyerekek még nem képesek arra hogy egy Maia jégpáncélját átszakítsák. Most hogy jobban belegondolt, hozzá hasonló kölyköket sehol sem látott az egész idefelé vezető úton. A hölgy szemébe nézett és egyszerüűen megfelelt neki:

-          Én Dillazból jöttem.

Az asszony most elsápadt. Sietősen elköszönt tőle, és jó messzire elhúzódott. Akik körülöttük álltak, és meghallották a szót, megrőkőnyödve vonták fel a szemöldöküket és úgy ugrottak félre, mintha valami fertőző beteg került volna közéjük. Kul-Anni most megremegett a haragtól, és a homlokán szétnyílt a tulipán jele. „Milyen gonoszak! Nem is ismernek, mégis elítélnek”, dohogott magában. Azután határozottan odafordult az élelmet osztó hagurihoz, és kenyeret, húst meg innivalót kért.

-          Legyen benne jó sok fenigh? – gúnyolódott vele a fickó.

-          Amennyit csak elbír.

Konokul felszegte a fejét, és száraz szemekkel átvette a gőzölgő kis csomagot. Odébbhúzódott és azonnal nekiesett. Jóízűen bekebelezte az egészet, és megitta a kis üveg vörös italt. Az emberek elhűlve bámulták. Látszott a szemükön hogy teljesen össze vannak zavarodva. Torkos akkor hátulól megragadta, és a fülébe súgta hogy ideje indulni. Visszaindultak, és a köpcös nagyokat kuncogott.

-          Racsa hercegnő csak úgy falja a fenighet! Hát ez nagyon jó, ha ha ha, ez gyorsan el fog terjedni. Ügyes voltál!

De a kislánynak csak égett az arca a szégyentől, és belékapott valami nagy nagy keserűség. Egy fájdalmas, savanyú szagú harag. Megalázva, megszégyenülve érezte magát. Legszívesebben elbújdosott, elszökött volna. Hogy soha többé ne kelljen visszamennie és szembenéznie, a tökéletes, erős, tüzes hagurikkal. Csúfnak, gyengének, butácskának érezte magát mellettük. Fojtogatta a sírás. Megérkeztek a hajóhoz. Beléptek és Torkos azonnal az élelmes ládához szaladt. Kivett egy doboz sárgás fánkot és móhókat harapva azonnal eltűntette. Már nagyon megéhezett. Kul-Anni akkor nem bírta tovább és eleredtek a könnyei.

-          Nem csinálom ezt! El akarok innen menni.

Torkos belesápadt a kicsi lány kitörésébe. Dühös arcot vágott és lendítette az öklét hogy arcul vágja. A lányka elfordította a fejét, lehúnyta a szemét és várta az ütést. De az csak nem érkezett. Torkosnak eszébe jutott, hogy nemsokára kezdődik a tanács, és a hercegnő nem mehet oda kék-zöld foltokkal. Inkább csak megnyomta a távirányító alsó fokozatának gombját. Közben üvöltözött a földön vonagló gyerekre:

-          Te kis hülye fattyú! Hát azt hiszed ez olyan egyszerű? Innen már nincs kiszállás. Engem is kinyír a királynő. És a romboló nemsokára odaér a kis barátaidhoz, és elvenen megsüti őket ha nem engedelmeskedsz!

Ez azért hatott. Kul-Anni most összeszedte magát. A köpcös talpra rángatta, és erősen hátbavágta.

-          Nyomás készülődni!

Maszatos lett az arca a könnyektől. Meg kellet mosakodnia. Azután gazdagon díszített, fejedelmi ruhába öltözött. Csinos, piros mellénykét kapott, melyen a tűztulipán motívuma futott körbe. Hófehér ingecskét, melyen vörösen izzó, apró drágakövek incselkedtek. Kényelmes, buggyos nadrágot, és egy széles, szintén drágakövekkel díszített övet. Ezen lógott kicsiny, kétélű kardja. És az egésznek a megkoronázása egy csodaszép, krémszínű kaftán volt, melynek ujját és gallérját apró tulipánmintákkal hímezték. Csak úgy csillogott a szeme ebbe a sok szépségbe. Soha életében nem volt még rajta ilyen gyönyörű ruha. Megjött a kedve is a színjátékhoz. Igazán hercegnőnek érezhette magát, és most végre olyan is volt a megjelenése. Végigsimította a finom kelmét. Jól esett megjáratni rajta az ujjait. Torkos irígyen krákogott, aztán rámordult hogy induljanak már el végre.

            Ismét átvágtak a sátraktól hemzsegő mezőn. Mindenki izgatottan készülődött, nagy volt a zsibongás, nyüzsgés. Sok szem megakadt a csinos, helyes kicsi lányon. Büszkén felszegett fejjel ment végig közöttük. Nem nézett senkire. Aztán mikor a rét szélére értek, megdöbbenve látta, hogy a táj kiszélesedik, és egy nagy völgy terül el a lábuk alatt. Ebben is sok száz sátor csillogott már, de ezek sokkal nagyobbak és erősebb szerkezetűek voltak mint az iméntiek. És a sátortenger közepén egy óriási, kristálykő épület magasodott. Hatalmas, áttettsző kupolája az ég felé tört, és minden irányba szórta a nap fényét. Szinte elvakította őket. Olyan volt mint egy óriási üvegbúra, és távolról megleshették hogy mi zajlik benne. Köröskörül lépcsők és páholyok szaladtak rézsútosan a magasba. Tágas folyósókon lehetett közlekedni a lépcsősen emelkedő üléssorok között. Igazi amfiteátrum, melynek közepén főasztalok és ítélőszékek helyezkedtek el. Most elérték az előcsarnokot és belülről is alaposan szemügyre vehették. A falak a tűz minden színében játszottak, és gazdagon eresztették be a napfényt. Többszintes árkádok tagolták a belső falakat, és a középső szinten három nagy oszlopos csarnok volt. Ezekben is sokan gyülekeztek már.

            Kul-Anni és Torkos a központi elosztópulthoz mentek. A kislány felmutatta a Jalaluni tartomány uralkodói pecsétjét. Azonnal megkapta a beléptető kártyáját.

-          Próbálj meg kihallgatást kérni a Nagyúrtól a tanács előtt. – súgta neki Torkos.

-          Azt hogyan kell?

-          Küld be egy futárral a pecséted másolatát és egy kristálykártyát.

ĺgy tettek. Hamarosan visszajött a futár a válasszal. Ise-Gulan nem fogadja a hercegnőt. Torkos arca elborult. De csak erősen megszorította a lányka karját. A fülébe sziszegte:

-          A tanácskozáson kell kiharcolnod a jogokat.

Magával vitte a gyereket. Felmentek a középső szint egyik csarnokába. Onnan kezdett neki magyarázni a köpcös.

-          Látod ott középen azt a nagy kőből faragott széket? Aminek a karfái a Dugud madár szárnyaira hasonlítanak. Az Ise-Gulan trónusa. Tőle jobbra és balra, a Nagyvezérek foglalnak helyet. Azután jönnek a tartományfőnökök. Itt fennebb a páholyokban szintén fejedelmek ülnek, de ezek már a kevésbé fontosak. Na, ott lent, a Nagyúr jobbja felől, három szék van, azokban ülnek majd a fehér hagurik küldöttei. És vele szemközt, az a kicsi trónus, na arra kellene valahogy jogot szerezned. Évezredeken át az volt Jalalun fejedelmének a helye.

-          De hogyan üljek én oda?

-          Ezt már neked kell tudnod. A te dolgod. Karsal-Bar szokott benne terpeszkedni, mondtam hogy őt kell leghamarabb legyőznöd.

Kul-Anni elszörnyedt. Óriási termetű harcosok védték a kőtrónusokat. Nemhogy szembeszállni velük de a közelükbe sem mert menni. Még sohasem érezte magát ilyen idegennek a saját fajtája között. Ott vibrált mellette több száz haguri élet, és ő teljesen elveszettnek, kitaszítottnak érezte magát ebben a hatalmas tömegben. Most halk, búgó kürtök hangja harsant fel. Ahogy egyre erősödött, az emberek szava egyre jobban csendesedett.

-          Most vonul be a Nagyúr. Siess, indulj, foglald el te is a helyedet.

Torkos erőszakosan lökdöste a lánykát lefelé a lépcsősorokon. Úgy tűnt mindenkinek megvan a saját helye és páholya, mert komoly, határozott arccal sietett mindenki a saját részére. Torkos most lemaradt. Ő a belsőbb körökbe már nem léphetett be. Kul-Anni viszont felmutatta Jalalun pecsétjét, és szörnyülködő, fintorgó arckifejezések kíséretében ugyan, de egyre beljebb jutott. Már csak egy lépcsősor választotta el a trónusoktól. Akkor vonult be Ise-Gulan is.

            Egyszerre némult el mindenki. Kul-Anni is halálra rémült. Mert egy hatalmas termetű, mindenkinél jó fejjel magasabb férfi érkezett közéjük. Keménykötésű, széles vállú, de arányos testalkatú. Döbbenetesen hasonlított Bartosra. Ugyanolyan vörösesszőke haj, erős, rövidre nyírt körszakáll. A halántékánál ősz hajszálak is előbukkantak már, de ezek csak még méltóságteljesebbé tették megjelenését. Magbiztos, ruganyos léptekkel jött. Ruházata egyszerű és elegáns. Kifogástalanul tiszta. Egyetlenegy kard volt az övére csatolva. Szétáradt belőle valami nyers erő. Vad és félelmetes az arca. Keményen szigorú. Csak úgy lüktetett benne az élő, eleven tűz. Egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, izmának minden rándulása pontosan kimért célt szolgált. Lenyűgöző ereje belső tüzéből fakadt. Egy titkos, rejtélyes hatalom lappangott benne, egy sajdító feszültség, amely fenyegetően pulzált és meredt a többiekre. Olyan elevenség, amelyik minden pillanatban kirobbanhat, hogy aztán félelmetes, ellenállhatatlan tombolást vigyen végbe. Tekintete villogot és szikrákat szórt. Volt benne valami igazságosan parancsoló ami zavarba hozta a legkeményebb harcosokat is. Úgy álltak a színe előtt mint a reszkető gyerekek. De Kul-Annit nem ez rémisztette meg a legjobban. Hanem hogy a férfi homlokán három pár egymásba hajló tulipánszirmot viselt. Dús hajának néhány tincse hátul három varkocsba volt fonva. A kislány egyszerűen nem bírta felfogni hogy mit jelenthet ez. Eddig csak Bartos és Messzenéző homlokán látta hogy a tulipánjel, a tűzlángok dupla szirmokban hajolnak meg. Ez volt a haguri gerek jele. És azt is látta, hogy a Nagyúr hadvezére, Kopogó szintén dupla jelet visel. A hármas szirom viszont megdöbbentette. Ilyet még soha sehol nem látott, és megijedt tőle. A három több mint kettő, tehát egyből felmérte hogy ez a férfi a haguri gereknél is több, hogy sokkal erősebb és hatalmasabb. Belezsibbadt az agya ebbe a belső rágódásba. Azután összeszedte magát. „Nem szabad kimutatnom a félelmet. Ezek azonnal megérzik a félelem szagát”, gondolta. Lopva figyelte Ise-Gulant. Hideg és kifejezéstelen volt a tekintete. Most elfoglalta helyét a kőtrónusban, és Kopogó felé hajolt. Mondott neki valamit. A vezér bólogatott. A kislány kíváncsian bámulta a nagy embert. Óvatosan, nagyon óvatosan megpróbálta letapogatni. Megállapította hogy fejlett, nagykiterjedésű tudata van. Erősen leárnyékolt elméje. Megpróbálta picit, csak nagyon picit fellebbenteni róla a fátylat. Csak hogy lássa mit érez most. Abban a pillanatban éles, szúró fájdalamat érzett a fejében, mely a szemeiből indult, és végigfutott a gerincén. Teljesen belezsibbadt és a lábából is kiment minden erő. Meg kellett fogózkodnia az egyik lépcsőfokban, hogy nehogy elessen. Ennek az erős tudathullámnak a szele majdnem lesodorta a lábáról. Falfehéren, kapaszkodva álldogált, és észrevette hogy a Nagyúr egy rövid időre megnézte magának. Szempillái alól egy pillanatra kilesett a kicsi lányra, és egyszerűen lepattintotta az elméjéről. Közben még mindig Kopogóval beszélgetett, és úgy tett mintha semmi érdekes nem történt volna.

            Abban a pillanatban újabb hagurik érkeztek. Egy tucat hallgatag harcos, és élükön egy szénfekete hajú, égő zöld szemű, cifraruhás fiatal fiú. Büszke, egyenesen felvetett fejjel érkezik. Rajta marad a tartományfőnökök szeme. Mind a férfiaké, mind az asszonyoké. Kevély a tartása, karcsú a termete, de az arca vad és sötét. Látszik rajta hogy nagyon kemény kis legény. Sólyomszemeivel fürgén, okosan körbepásztáz. Megakad a tekintete a kicsi lányon. De csak egy pillanatra, mert azután nyílegyenesen a Nagyúrhoz lépdel, és röviden, katonásan meghajol előtte. Ise-Gulan rezzenéstelen arccal biccent. Akkor a fiú elfordul, odamegy a szemközti kis trónushoz és helyet foglal benne. Kul-Anninak elszorul a szíve. Mert tudja már hogy ez itt bizony Karsal-Bar, és neki el kell vennie tőle ezt a helyet. Először is sietve felméri a terepet. Megnézi a kardját és láta hogy jókora darab. A jobboldali övében is van valami, egy szép, míves tőr. A keze, az ujjai kecsesek, a tekintete gyorsan cikázó. Nehéz dolog lesz. Közben már mindenki lassan helyet foglal, és neki most kell cselekednie vagy soha.

            Határozott léptekkel vágott utat magának, és egy szemvillanás alatt a fekete hajú fiú előtt állt. Az egész teremben csend lett, minden szem a kicsi lányra szegeződött. Kul-Anni most hallotta néhány fejedelem gondolatait. Ostobának, vakarcsnak, patkánynak tartották. „Mit akar ez itt? Hogy mert ide jönni? Szemtelen kis féreg.” Belehasított a lelkébe ez a sok durvaság. El is vörösödött bele. Egyedül csak az előtte ülő fiú gondolatait nem látta. Talán mert nem is gondolt semmire. Morcosan, gorombán meredt a kislányra. Kul-Anni pedig legszívesebben szaladt, menekült volna innen. De aztán arra gondolt hogy meg kell mentenie Bartosékat. És ez az egyetlen esélye. Erős, határozott hangon rászólt a fiúra:

-          Elnézést, de az én helyemen ülsz.

Dermedt csend követte a csengő szavakat. A lányka érezte hogy a Nagyúr tekintete a hátába fúródik, és keményen égeti. Feltüzesedett tőle a homlokán a jel. Karsal-Bar pedig felkapta a fejét a szavakra. Megrándította a vállát és hetykén felelte:

-          Úgy? Hát akkor gyere és vedd el.

Még nagyobb csend. A lélegzetet sem lehet hallani, mert mindenki visszafojtja. Torkost már az ájulás környékezi és a hideg veríték lepi a fekete haguri kölyöktől. Ő úgy képzelte, hogy ha a kis hercegnő erélyesen rászól, akkor a fiú majd megszégyenülten odébbkullog. Hogy nem mer majd szembeszegülni egy királyi vérrel. De Kul-Anni pontosan erre a reakcióra számított. Karsal-Bar Karrára és Kevire emlékeztette. Egy ilyen fiatal kisfiú ha nagy nehezen megszerez és megteremt magának egy életet nem adja azt fel olyan könnyen. Sok munkája és vére van abban hogy idáig eljutott. Nyilvánvaló hogy nem fogja odaadni egy a semmiből felbukkanó nyeszelett kislánynak.

            Akkor Kul-Anni támadott. A másodpec töredéke alatt történt minden. Egyszerűen csak kilőtt a két tenyeréből egy-egy írtózatosan erős tűzpászmát. Egy fehéret meg egy vöröset. Egyenesen a legénykére irányította és jól odapörkölt neki. Karsal úgy ugrott fel a levegőbe mint egy sebzett kis tigris, és a lángok alatta zúgtak el. Reflexei a maximumon működtek. Csakhogy Kul-Anni is még ugyanabban a pillanatban vele ugrott, mert számított erre a lépésre. A levegőben megragadta a fiú karját és teljes erjéből megrántotta. A földhöz csapta hogy csak úgy nyekkent. A mozdulat folytatásaként Karsal egyik kezével feléje kapott, és döbbent arcot vágott mikor érezte hogy a lányka sokkal, de sokkal fürgébb volt és elugrott előle. Mindketten megint talpon voltak, és most a kislány a levegőbe ugrott, megperdült, és lábával kirúgta a fiú kezéből a kardot, melyet éppen csak félig húzott ki a hüvelyéből. Majd melléje cikázott, kikapta övéből a kést, óriási vörös tűzgömböt vont a fiú köré, felemelte és teljes erejéből a szemközti falnak vágta. Akkorát puffant hogy csak úgy nyekkent. Rogyadozva feltápászkodott. A kése Kul-Anni kezében. Most hirtelen a földre dobta, a fiú lábai elé. Hosszasan csengett a penge a kövön. Majd a kislány odament a felszabadult székhez és helyet foglalt benne. Karsal-Bar megszégyenülten, fekete homlokkal állt ott. Összeharapta az ajkát és tüzes szemekkel nézett a kicsi lányra. Remegett a szája de nem szólt semmit. Kul-Anni arcán hatalmas lángrózsák nyíltak és ő is reszketett legbelül. De leginkább csak az izgalomtól, mert félni azt nem félt. Pontosan tudta mi a  törvény, napokig tanulta a felkészülés alatt. Joga volt megvédeni a helyét, akár harc árán is. Karsal-Bar most haragos léptekkel feléje indult. Aztán lenyelte indulatát, mert egy erős marok megragadta a vállát. Kopogó volt az. A keménykezű vezér komolyan a szemébe nézett és maga után húzta. Maga mellé ültette. De a fiú többet nem tudta levenni fekete szemeit a lánykáról. Mintha elevenen fel akarta volna falni, vagy szét akarta volna marcangolni nagy, sötét tekintetével.