Borzasztóan fájt mindene mikor végre magához tért. Egyenlőre nem mozgott, gyógyította a sebeit. A sírás fojtogatta, és egyfolytában csak Bartosra, Messzenézőre és a többiekre gondolt. Csaga kedves arca ugrott a szeme elé. Pont ugyanúgy szenvedett mint a fehér haguri kislány a kumla professzor kínzásaitól. De az legalább egy ocsmány kumla volt, de ezek itt a saját fajtája. A reménytelenség, a kétségbeesés mardosta a szívét. Meg kell szöknie innen mindenáron. És azután mit csináljon, hová menjen? Vajon meddig terjed annak a távirányítónak a hatósugara? Hová lett a jugra? Ezernyi kérdés kavargott az agyában. Azután a rettenetes nőszemélyekre gondolt, az anyára és a lányára. Milyen gonoszak és rosszindulatúak! Eszébe jutott hogy a nevük is rettenetes: Kila azt jelenti kígyó, Racsa azt jelenti patkány. És valóban olyanok is voltak, az asszony egy igazi áspiskígyó, a kislány pedig úgy kotródott a fal mellé mint egy ijedt, veszett szemű patkány. Hát ilyen az őshaza, ez lett a dicső hagurikból. Elkorcsosodott, elveszítette méltóságát ez a nemzet. Hogyan is remélhetne ezektől segítséget? De nem volt ideje többet ezen rágódni. Mert nyílt az ajtó, bejött a köpcös, és hozzávágott egy rend ruhát.

-          Öltözz. Ma kezdődik az új életed.

Sípoló hangot adott, úgy nevetett a kislányon. És valóban aznap kezdődött a nehéz, kíméletlen rabszolgaélet. Racsa szobája mellett kellett laknia, és minden kívánságát lesnie egész álló nap. Fésülnie kellett a haját, felszolgálnia az ételét. A vele egyidős kislány pedig élvezetét lelte abban ha Kul-Annit lépten nyomon kínozhatta. Akkor is nyomkodta a távirányítót mikor Kul-Anni nem csinált semmi rosszat. Ezen kívül, egész nap lótott-futott.  Intézte amit rábíztak. Legtöbbször bevásárlást, vagy takarítást. Kila úrnő palotája hatalmas volt, óriási személyzettel. A rabszolgák mindenféle ismeretlen népek fiai és lányai voltak, akik a hagurik rabságában szenvedtek. Ugyanolyan ruhát és implantátumot viseltek mint Kul-Anni, és ugyanúgy gyűlölték gazdáikat. Hamar kiderítette hogy a bolygóról lehetetlen megszökni, egyrészt mert igen kevés űrjármű van, és azokat gondosan őrzik, másrészt meg, amint az egyik sorstársától megtudta, a távirányító hatása messzire elér, akár több galaxisnyira is. Kul-Anni ezt azért nem igen hitte, valószínűbbnek tartotta, hogy csak így félemlítik meg a szolgákat. A többi rabszolga igencsak elcsodálkozott hogy mit keres közöttük a kicsi lány, hiszen látták rajta hogy haguri, és meg is mondták neki, hogy még sosem láttak vagy hallottak olyat, hogy egy haguri a saját fajtáját a rabszolgájává tegye.

            Kul-Anni viszont tudta, érezte, hogy ő nem teljesen olyan mint ezek a hagurik. Előszőr is sokkal, de sokkal erősebb volt náluk. Azt mindjárt észrevette, hogy belső tüze erősebben, tisztábban ég, és hogy bármikor, bármelyik nagydarab harcost is játszva legyőzi. Csakhogy nem tehetett semmit, mert a beléültetett kis szerkezet segíségével azok parancsoltak őneki. Itt valahogy mindenki sápadt arccal, beesett szemekkel járkált, és legtöbben túlsúlyosak is voltak. Állandóan zabáltak valami sárga kenyeret, amit Kul-Anni rettenetesen undorítónak tartott. Azután ott volt a Maia. Többszőr is megpróbált kapcsolatba lépni vele, elmagyarázni neki sanyarú helyzetét, kérni hogy segítsen rajta. De a Maia sosem válaszolt neki. Tudata valamiféle mély kómában lebegett, úgy tűnt el sem jutottak hozzá a kislány üzenetei. Mintha egy élőhalott lett volna. Jégpáncélt nem növesztett, szabadon ki-be járkálhatott rajta mindenki. Ezeket az ostoba, gyenge, züllött, hagurikat semmi nem védte. Azzal a kevés űrhajóval amijük volt, csak annyit tettek hogy a környező naprendszerekig elruccantak, és meglátogatták hasonló helyzetben lévő társaikat. Kul-Anni megtudta hogy egy tucat ilyen Maia van, akik kapcsolatban állnak egymással, de nincs közöttük Onta Maia, azaz Nemzetséganya, aki a főnökük legyen és parancsoljon nekik. Fel nem foghatta, hogy akkor mi tartja fenn a rendet a Maiák között, és hogyan szervezik meg ezek a népek az életüket. Azután rájött hogy sehogy. Mindenki hatalmas összevisszaságban és zűrzavarban élt. Mindenki azt csinált amit akart, és Kila királynőn kívül nem volt semmi hatalom ami parancsolhatott volna nekik. A királynőtől viszont mindenki rettegett. A hagurik is.

            Azután ott volt az élelem problémája. A tűztulipánmezők furcsák voltak, nem vörös színűek, hanem sárgásbarnák, és a fenigh ami ezekből termelődött szintén sápadt, sárga volt. Ezt ette mindenki hatalmas mohósággal, ebből készült a kenyerük, az italuk és egyáltalán minden élelmük. Kul-Anni is ezt kapta, de egyszerűen nem bírta megenni. Ahogy megízlelte, mind kihányta. Utána meg órákig öklendezett tőle. Rossz, büdös íze volt, de mást nem adtak neki. Sőt, jól el is verték, mert engedetlenségnek tartották hogy visszautasítja az ételt. Most már olyankor is elnáspángolták amikor nem is volt hibás, és a kislány nagyon nekikeseredett. Éhezett és szenvedett, úgy vágyott a vörös fenighre mint még soha semmire. És nagyon belefáradt a folyamatos, embertelen munkába. Egszercsak elhatározta hogy nem teljesíti többé Racsa parancsait. Azonnal felkúszott az agyába a fájdalom, a dühös hercegnő ájulásig kínozta. Mikor magához tért minden kezdődött előről. Parancsot kapott, nem teljesítette, jött a kínzás, majd az eszméletvesztés. Minél többet gyötörték, annál jobban megmakacsolta magát. Tudta már hogy nincs kiút erről a szörnyű bolygóról, és nem akart szolgaként meghalni. Eldöntötte hogy a végsőkig ellenál. Ha kell, inkább belehal, de nem lesz senkinek a szolgája. Nem evett, nem engedelmeskedett. Lefogyott, megsápadt, és teljesen bevadult. Most már visszaütött. Megpofozta Racsát, és belerúgott a köpcösbe. Utána eszméletlenre verték, de mikor magához tért újra kezelhetetlen lett. Már nem törődött senkivel és semmivel. Várta hogy mikor robbantják fel az agyát, hogy végre vége legyen mindennek.  Bezárták a szobájába, mert őrjöngött. Aztán hallotta hogy Torkos dühösen javasolja a királynőnek hogy végezzenek vele. Pont az ajtója előtt haladtak el, és hallotta a beszélgetésük foszlányait:

-          Nem. – mondta a királynő – Sok itt a megbízhatatlan ember. Ha kiderül hogy megöltünk egy fajtiszta hagurit, baj lesz belőle. Más tervem van. Gyere velem.

Pár perccel később, harcosok jöttek a szobájába és magukkal rángatták a kislányt. Egyenesen Torkos lakosztályába vitték. A köpcös haguri jól helyezkedett, mert már évek óta ő volt a királynő legfőbb tanácsadója. Minden luxust megengedhetett magának, most is egy hatalmas asztalnál ült, és két kézzel tömte a szájába a sárgás színű ételt. Tele szájjal, gúnyosan vigyorgott a kicsire:

-          Éhes vagy, mi?

Kul-Anni nem válaszolt, csak sötéten bámult maga elé. Gyűlölte ezt a haspókot. Elhatározta hogy ha csak egy ujjal is hozzáér ő bizony megöli. Akkor Torkos felállt, odament egy szekrényhez és kivett belőle valamit. Odavitte a kislányhoz és a kezébe nyomta.

-          Nesze, egyél.

Egy darab sajt volt, egészséges, vörös színű. Valódi, tüzes fenigh volt benne. Kul-Anni megbabonázva nézte, aztán beleharapott és érezte ahogy a tűz feltámad a testében. Pillanatok alatt eltűntette az egészet és szépen kipirosodott tőle az arca. Egyből jobb erőben érezte magát. Megszűnt a gyengesége is. Torkos megvető szemekkel méregette, aztán ráförmedt hogy üljön le az egyik székre. A lányka most engedelmeskedett, mert érezte hogy ebből valami jó is kisülhet. Talán kap még rendes ételt. Torkos melléje telepedett és beszélni kezdett hozzá.

-          Figyelj ide te kis béka. Felőlem már rég alulról szagolhatnád az ibolyát, de a királynő túl kegyes és ad neked még egy esélyt. Sőt, ha segítesz nekünk, akkor szabadon engedünk, és megmentheted a barátaidat is azon a haldokló Maián. Szóval akár egymás hasznára is lehetünk.

Kul-Anni nem szólt semmit, csak figyelte hogy mi lesz ebből. Torkos folytatta:

-          A királynő szeretné visszaszerezni a hatalmát. Mi itt számkivetettek vagyunk, de ha te ügyesen teljesíted a parancsainkat akkor visszakaphatjunk a minket megillető helyet. Mindösszesen csak annyit kell tenned, hogy bemész a birodalomba és kiharcolod nekünk a jogokat.

-          Milyen birodalomba?

-          Hát a hagurik birodalmába, te is hülye!

-          De... ez itt nem a hagurik birodalma?

-          Nem. Ez a peremvidék. Ez itt Dillaz. Ahová kiűztek minket. Mert volt bennünk annyi bátorság hogy nemet mondjunk a zsarnokságra! A fenigh rabságára!

-          Ki űzött ki benneteket?

Torkos most dühöset kurjantott, és mérgesen felugrott. Ez nehezebb mint amilyennek képzelte. A kislánynak fogalma sem volt semmiről. Odament az asztalhoz és bekapcsolta a számítógépet. Odahívta a kölyköt, és eléültette. A monitor kivilágosodott, és a köpcös haguri mutogatni kezdte rajta a képeket. Előszőr is egy csillagtérképet mutatott.

-          Itt vagyunk mi – magyarázta – a nagy semmi közepén. Tőlünk keletre, egy heti járásra kezdődik Athalanda. A nagy Haguri Birodalom. Valaha mi is a tagjai voltunk, úgy ezer évvel ezelőttig. Aztán  jött egy új erő a világegyetembe, egy új életforma. Persze a Birodalom ellenségnek kiáltotta ki, megütközött vele és legyőzte. Elkergette. De néhányan láttuk hogy ez az életforma nem rossz. Sőt! Barátkozni akart, új otthont keresni. Ez egy giliszta szerű élőlény, amely bolygók testében él, és ott szaporodik. Egy pár Maia úgy döntött, hogy titokban befogadja. Ő beköltözött és hálából nekünk adta a sárga anyagot. Ez olyan csodálatos és jóízű, hogy aki egyszer megízleli, soha többé nem lesz szüksége a fenighre. Mi nem függünk többé Tes istentől, az élő tűztől.

-          De akkor most függtök a sárga portól, és az nem ugyanolyan rabság?

-          Jaj de buta vagy! Hát persze hogy nem! Mert ez felnyitotta a szemünket, és most már látjuk hogy a Birodalom és az Onta Maiák rákényszerítik az akaratukat az egész népre. Mi szabadok vagyunk. Persze, száz évvel ezelőtt, kiderült a dolog, mert megváltozott a szemünk és a hajunk színe is egy kissé. Sárgáknak kezdtek minket csúfolni, gyenge korcsoknak, akik már nem olyan erősek mint az igazi hagurik. Igen, valóban gyengébbek lettünk egy kicsit, de ezt az árat meghoztuk ezért a finom eledelért. Akkor kiűztek minket ide a premvidékre. Azelőtt Jalalunban éltünk, ez egy csodaszép naprendszer, de száz éve a Haguri Nagyúr egszerűen kidobott minket, és azt mondta addig nem mehetünk haza, amíg nem térünk vissza az igazi fenighre. A mi népünket kizárták a tanácskozásból, a hódításokból és mindenből. Pedig Kila királynő volt Jalalun jogos uralkodója, de egyszerűen elvették tőle a hatalmat. Nem igazságos hogy a gyengébbekkel így elbántak.

-          Ó, akkor élenk máshol is hagurik! De hát tulajdonképpen mit akartok?

-          Azt akarjuk hogy a Birodalom fogadjon vissza minket. Persze, eleinte azt fogjuk mondani hogy hajlandóak vagyunk megváltozni, újra imádni Tes istent, újra rendes fenighet enni. Az kellene, hogy a Nagyúr erről meggyőződjön, és hivatalos pecsétet adjon. Királyi dekrétumot, amely megtámadhatatlan. Ami kimondja hogy minket soha többé nem lehet kiűzni az otthonunkból.

-          És az én segítségem mire kell ebben?

-          Te fogod visszakövetelni a trónt, meggyőzni az uralkodót hogy újra visszatért a sárgák ereje és bátorsága.

-          Én?

-          Igen, te. Azaz nem pont te, hanem Racsa hercegnő, akinek a szerepét neked kell majd eljátszani a tanácsban. A Haguri Nagyúr, az egész Birodalom vezetője csak nem fogja kidobni a saját lányát, főleg ha meglátja milyen kis tüzes, erős kölyökké cseperedett. Jah, nem is mondtam, ő Racsa hercegnő apja. De még soha nem látta a saját lányát, úgyhogy nem fog rájönni a kis szerepcserére.

Kul-Anni elsápadt a képtelen tervre. Nem bírta felfogni ezt az egészet. Annyi bizonyos volt, hogy egy óriási hatalmi játszmába keveredett, egy nagy összeesküvésbe, egy csapdába, amiből nem volt kiút. Az agya is eltompult erre a sok új információra. Végül összeszedte magát és kérdezett:

-          Hogy hívják ezt a híres nagy vezért?

-          A neve Ise-Gulan, ő a leghatalmasabb haguri Nagyúr. A Birodalom feje. Ravasz, öreg róka, már legalább hatszáz éves.

-          Hogyan lehetséges az, hogy egy apa születése óta nem látta a saját lányát?

-          Eh, ennek is megvan a maga története. A királynőnk már régóta harcolt a Nagyúr kegyeiért, de Ise-Gulan nem vette figyelembe. Sőt, el is zavarta magától. Pedig Kila mindenképpen a felesége, az egész Birodalom királynője akart lenni. A Nagyúr hallani sem akart róla, és amint már meséltem neked, az egész népünket kiűzte ide Dillaz-ba, a peremvidékre. Tizenkét évvel ezelőtt Kila úrnő meghívta Ise-Gulan-t egy nagy tanácskozásra egy közeli naprendszerbe, egy semleges helyre, és megígérte hogy teljesíti minden feltételét ha visszafogadja a sárgák népét a Birodalomba. Az első napi tanácskozás nagy lakomával végződött, amikoris Kila kábító port csempészett a Nagyúr italába, és titokban a lakosztályába vitette. Azon az éjjelen, orvosok segítségével, kivett egy magot az alvó Nagyúrból, és utána megtermékenyítette magát vele. Mikor Ise-Gulan másnap reggel rájött hogy így rászedték, hatalmas büntető hadjáratot indított, el akarta fogatni, és börtönbe akarta csukatni a királynőt. De akkor Kila úrnő bejelentette hogy a mag megfogant, és hogy gyermeket vár. Akkor aztán Gulan nem bántotta, csak dühösen elvonult. Megszületett Racsa hercegnő. Eljött Ise-Gulan, megszállta Dillazt. Megvizsgálta a gyermeket, és kijelentette hogy annyira fel van hígulva a genetikai állománya, és annyira satnya, hogy nem fogadja el örököseként. Nem ismerte el a csellel született hercegnőt gyermekeként. Elment és soha többé hallani sem akart rólunk. Nos, valóban, Racsa hercegnő alig egy százaléknyit örökölt az apjától, inkább Kila vére ő, igazi sárga haguri. A Nagyúr magja nem fogant meg rendesen, mert az ilyen dolgok csak akkor működnek ha az ember akarja és szándékosan utódot akar nemzeni. De hát a gyerekek változnak, és hát lehet hogy mostmár az apja tüze is kezd éledezni benne, nem igaz?

-          De észre fogja venni, hogy én nem vagyok a lánya!

-          Dehogy fogja. Sose látta Racsát. Neked csak annyi a feladatod, hogy elhitesd vele, hogy nem vagy többé sárga. Ami hát nem lesz nehéz, mert amúgy is az ő fajtája vagy. Igazi vörös haguri. Meg kell győznöd arról, hogy készek vagyunk visszatérni a fenighez, és íme te vagy az első előljáró példa. Ki kell kényszerítened hogy véglegesen neked adja Jalalunt. Ha már aláírta, és rányomta a birodalmi pecsétet, nem változtathatja meg a szavát, mert az elrontaná a hírnevét.

Akkor nyílt az ajtó, és belépett Kila úrnő és Racsa hercegnő. Lesújtó pillantást vetettek a kislányra, és helyet foglaltak a kényelmes fotelekben.

-          Nos, mi a helyzet? – kérdezte a királynő.

-          Ó, el fogja vállalni.

Az asszony és Kul-Anni farkasszemet néztek. Akkor Kila úrnő szemrebbenés nélkül közölte vele:

-          Idefigyelj kölyök. Ez életed nagy lehetősége. Ha megteszed, jól jársz. Ha nem, meghalsz. Ha elintézed ezt, megígérem hogy megmentjük a tieidet is. Ha nem engedelmeskedsz, megöljük őket. Ha megpróbálsz átverni, és elmondod a kis titkunkat Ise-Gulannak, a Maiád azonnal meghal. Már elküldtem egy rombolót, az utolsót ami a mi népünknek megmaradt. Számításaim szerint két hét múlva eléri a Kihúnyt Napok világát, és bolygókörüli pályára áll. Ha elárulsz bennünket, a romboló szétlövi a Maiádat, és a barátaid álmukban fognak meghalni. Én mindenről nagyon hamar értesülök, mert a kémeim ott vannak azért a birodalom minden területén. Ha megtudom hogy cserbenhagysz, felrobbantom az agyadat és nagy élvezettel fogom végignézni ahogy az orrodon keresztül kifolyik.

Kul-Anni annyira megrémült és lemerevedett ezekre a szavakra, hogy a hang is beléfagyott. Válaszolni sem tudott, csak kétségbeesetten pislogott. Sírni szeretett volna. Még soha életében nem találkozott ilyen hidegvérű gonoszsággal. Ez a nő rosszabb volt mint a kumlák. Beleborzongott a gondolatba, hogy a saját népe semmivel sem különb a sötétlelkűeknél. Pontosan tudta hogy semmi jó nem származik ebből az eszement tervből. Kétségbeesetten őrölte az agyát, de nem tudott semmi okosat kisütni. Tudta hogy ha meg is teszi, a legvégén Kila királynő mindeképpen megöli. Őt is, és Bartosékat is. De legalább időt nyerhet. Csak amíg kitalálja hogy mi legyen. Ezért remegve ugyan, de felállt, és erősen a szemükbe nézett.

-          Rendben van, megteszem.

-          Nagyszerű. Torkos, kezd meg a kiképzést. Készítsd fel a kis békát. Három nap múlva Birodalmi Tanács. Ott kell bizonyítania.

-          Igenis, úrnőm.

Azzal Kila felállt, maga után rángatta a dühösen pislogó Racsát. Elvette tőle a távirányítót és Torkos kezébe nyomta. Mostantól ő parancsol Kul-Anninak.