Már egy hónapja csak ment, ment és ment. Utazott a csillagközi térben. Körbe-körbe radarozott, figyelt, és hagyta magát sodródni. Nem tudta merre megy, hogy talál-e bármilyen támpontot. És ha találna is, merjen-e hinni neki? Megállapította hogy nincs közvetlen veszélyben, mert tökéletesen kihalt és csendes volt minden. A nagy semmi közepén lebegett, és idegesen, vergődve bukdácsolt előre. Vagy hátra. Mert a helyes irányról fogalma sem volt. Az is lehet hogy a legközelebbi bármi többszáz fényévnyire van tőle. Túl sok volt a bizonytalanság. Azért csak megerősítette a kis űrhajó védelmi rendszerét, biztos ami biztos. Élesen tartotta a fegyvereket. Próbált éber és friss maradni, de egészen egyedül volt a nagy, végtelen űr kellős közepén, és a reménytelenség félelemmel töltötte el. Automata üzemmódba állította a radart, ami úgy húszpercenként teljesen végigpásztázta a csillagos horizontot. Életnek a legapróbb nyoma sincs közel-távol.

Időnként elfogta egy dermesztő magányosság. Rossz érzés volt több száz és több százezer kopár, meddő naprendszeren úgy átvonulni, hogy életnek még a legkissebb szikráját sem látta sehol. Minden lakatlan volt, elhanyagolt és nagyon halott. Idgesen körülkémlelt. Aznap már századjára tapogatta le elméjével a környezetét. Utasította a hajót hogy böngéssze végig az aszteroida és az üstökösfelhőket is. De ott sem volt semmi érdekes. Akkor nagyot sóhajtott, és visszament a szobába. Lefeküdt és a szájába tömte a két utolsó tulipánszirmot. Lassan csócsálta. Szólt a jugrának, hogy kér egy kis fűtést. A hajó visszautasította. Azt mondta, hogy nagyon hideg, jeges szakaszon kell keresztülhaladniuk, és minden energia kell a hajtóműveknek, hogy be ne fagyjanak. Erre kicsit megélénkült. „Jég és fagy. Talán csak nem egy Maia?”, gondolta. Kikukucskált a vezérlő ablakán, és körülnézett. Lefuttatott néhány ellenőrzést, még egy kis műholdat is kiküldött. Az elemzések ismét csak élettelen rendszert mutattak. Csupán hideg, jégtől gőzőlgő bolygók tarkították a kietlen tájat. „Vakvágány”, állapította meg keserűen, és visszakuporodott a kis szobába. Próbált aludni.

Nem gyereknek való vidék volt, az biztos. A kislányt nagyon megviselte az egész utazás. Állandóan éhes volt, és most már nagyon fázott is. Az élő hajó rendesen kimerült a nagy vágtába, de Kul-Anni egyre csak hajszolta. Minél hamarabb segítséget kell szereznie, meg kell mentenie Bartosékat. Esténként sokat sírt. Nem volt ott senki hogy lássa, így nem fogta vissza magát. Rettegett. Ezerszer végiggondolta magában mindazt ami történt. Eltöprengett azon, hogy ők most megölték az egész kumla hadsereget. Vagy legalábbis a nagy részét. De ez nem azt jelenti hogy elpusztították az egész kumla civilizációt. Mi van ha a kumlák újra elszaporodnak, összeszedik magukat, újjáépítik a hadseregüket, átvágnak a Kihúnyt Napok világán, és megtalálják a haldokló Maiát? Annyira le van gyengülve szegény Maia, hogy egy perc alatt végeznének vele. A többiek pedig teljesen védtelenek, harcolni sem tudnak. Álmukban érné őket a halál. Nem, ezt semmiképpen sem engedheti. Ha megtalálja az őshazát, a haguri birodalmat, akkor az ottani haguriknak először is segíteniük kell meggyógyítani Enidát, azután rögtön a kumlák ellen kell vonulni és véglegesen lecsapni rájuk. Kiűzni őket a világegyetemből. Most kellene cselekedni, amíg még gyengék, amíg még nincs új és erős hadseregük. „Vajon mennyi ideig tart a kumláknak hogy elszaporodjanak és újjászervezzék a birodalmukat?”, morfondírozott. Csak forgolódott, nem tudott elaludni. Közben már annyira hideg lett, hogy hatalmas, súlyos párafelhőkben távozott a lehellete. A hideg belemart a húsába, kicsípte az orrát. Felkelt és a vezérlőbe ment. A pilótaülésbe telepedett, de ott még jobban fázott. A tüzhelyen pislákolt a láng, inkább odahúzódott, és főzött magának egy teát. Jól megszórta a fortyogó vizet fenigh porral. Közben elszavalt néhány hősi legendát, és elmondott egy fehér haguri mondókát. Csakhogy ne felejtse el a nyelvet. Megrémült a saját hangától. A szavak idegenül és sután csengtek a kemény némaságban. Nem illettek oda. Megriadt és elhallgatott a kicsi lány. Megeredtek a könnyei is, de az arcára fagytak. Akkor látta hogy már a sírásnak sincs értelme. Imádkozni kezdett: „Tes, bárhol is vagy, kérlek szépen ne hagyj magamra. Segíts hogy megtaláljam az őshazát. Nagyon félek itt egyedül, kérlek siess nagyon, és küldj valami jelet. Elfogyott az élelmem... jól esne egy kis hús... De tudod, az ennivalót inkább hagyjuk, igazán nem akarlak ezzel is terhelni. Csak az őshazát mutasd meg, jó? Kérlek...ha megteszed, ha sikerül megmenteni Enidát és a többieket, én megígérem hogy... szóval hogy... mindig szót fogadok majd Bartosnak, és sose felejtem majd el az esti imát, és nem duzzogok majd soha többé.” Itt elakadt. Nem tudta mit ígérhetne még. Vagy mit is kellene tovább mondania. Vajon meghallotta az isten? Erősen koncentrált, hallgatózott. Minden idegszálával figyelt, de nem jött sehonnan semmi válasz. Elszontyolodva szürcsölte a meleg italt. Érezte ahogy a jugra küszködik a hideggel és a nehéz úttal. Rázkódott és nyögdécselt. A hajó most lekapcsolta a világítást is. Minden energiát a motorokra terelt.

Elborította a vezérlőt a sötététség. Csak a tűzhely lángja égett lassan, és vékonyan, mint egy gyertyafény utolsó, ellobbanó csíkja. Kul-Anni megkérdezte a hajót, hogy meddig tart még a jeges szakasz. „Még fél óra”, kapta a választ. Kétségbeesetten tekerte körbe magát a pokrócokkal, és felszította belső tüzét. Csak úgy izzot a homlokán a jel. A tenyerét is beledugta a tűzhelybe, hogy kicsit melegedjék, mert már egészen elgémberedett. Meglepte valami nagy nagy álmosság. Elkoppant és mindenféle rémálmokat látott. Kiáltozva ébredt, lucskos, izzadt testtel, összeragadt hajjal. Azt hitte a Maián van, és elkezdett sírni mikor megértette hogy ez a valóság, és amaz volt az álom. Senki nem szaladt hozzá hogy megvígasztalja. És most előszőr érezte a hányingert. Nehéz volt már elviselni a fenigh hiányát. Minél több belső energiát használt el, annál jobban sápadt és soványodott. Annál több életerőt vesztett. De nem tehetett semmit. Szomorúan vette tudomásul saját leépülését. És az elkerülhetetlen vég már csak idő kérdése volt.

Egy hét múlva már csak rogyadozó léptekkel tudott közlekedni. A legkissebb erőfeszítésbe is beleszédült. Dühösen keresgélt a ládákban, de élelemnek már nyoma sem volt. Az utolsó morzsákat is felszedegette már napokkal azelőtt. Most már szinte minden reggel hányt egy kicsi, tüzes folyadékot. Egyedül volt, teljesen egyedül. És haldoklott. Aztán egy nap fel sem kelt már. Nem volt ereje a fürdőszobáig sem elmenni. A pokróc alól nézelődött. Bámulta a tűzhely lángjait. A pilótaülést. Odaképzelte Bartost, ahogy vezeti a hajót. Néha hátravet egy pillantást. Megnézi jól van-e a kölyök. Kul-Anni bólint neki, hogy igen, minden rendben van. Figyelje csak az utat nyugodtan. Ez már sokkal jobb így. Hogy Bartos itt van és ügyel mindenre. Olyan jól esik elképzelnie ezt, hogy már a férfi illatát is érzi. Lehúnyja a szemét, és hatalmas erőfeszítéseket tesz hogy visszaküzdje a kikívánkozó, tüzes hányadékot. Eltorzul az arca az erőlködésbe. „Bartos, úgy fázom”, nyafogja a képzeletbeli figurának. „Kitartás, mindjárt jobb lesz”, mosolyog rá a Nagyerős Védelmező. Ettől kicsit megnyugszik, oldalra fordul és próbál aludni. De egy idő után megcsavarodik a gyomra. Éles fájdalom hasít az agyába. Nem bír tovább ellenálni és kiadja magából az éltető tüzet. Alig bír odébb vergődni, hogy ne feküdjön bele a trutyiba. Liheg a kimerültségtől, és hirtelen eszméletét veszti.

Az egész nem több mint egy kicsi pulzálás. Egy szívdobbanásnyi hang. Lassacskán megerősödött. Már egész hangosan hallatszott, és erre Kul-Anni sem tehetett egyebet minthogy felfigyelt. Ült és hegyezte a fülét. Tompa, mámoros gondolatok szorongatták. Egy fátyolosan látott világon túlról jött az üzenet. Apró, vékony pittyegő hangok a radaron. És egy recsegő rádiófrekvencia. Valaki kapcsolatba akart lépni vele. Utolsó erejét megfeszítve a vezérlőpanelhez kúszott, felvergődte magát a pilótaülésbe és szétnézett az űrben. Egy naprendszer bejáratánál lebegett. Lakott rendszer, élő bolygók. Ezek mind Maiák, de micsoda meglepetés, jégpáncél nélkül. Három nagy hajó közeledett felé. És élet pulzált rajtuk mindenhol. Reszkető kézzel vette fel a mikrofont. Ráállt a frekvenciára és kapcsolatba lépett velük. Elhaló hangon suttogta nekik az üdvözlést:

-          Hega-te.

-          Hega. Ki vagy és honnan jössz?

Amikor meghallotta a haguri szavakat, valami elpattant benne. Zokogva borult a kormányra és úgy érezte belehal vagy széthasad az örömbe. Az izgalomtól feltört belőle a rosszullét, öklendezett, fulladozott, aztán valahol a kettő között ismét elveszítette az öntudatát.

Hosszasan ébredezett. Egy fehér szobában volt, egy még fehérebb ágyon. Azt érezte hogy megintcsak nagyon fázik. Bár a hányingere már elmúlt. Lassan feltápászkodott és körbenézett. Látta hogy szürkés színű kristálykövekől vannak a szoba falai, s ez a szürke anyag lett fehére festve. Semmi nem volt a szobában, csak egy ágy, amin ő feküdt, egy asztal és egy szék. „Hol a csudában vagyok?”, nézelődött elkerekedett szemekkel, és akkor döbbent rá hogy azért fázik, mert tökéletesen meztelen, és csak egy vékony lepedő van ráterítve. A kezéből és az oldalából mindenféle csövek meredeztek, és fájdalom nyilalt a tarkójába. Odakapott, és egy kis vágásnyomot tapogatott ki. Visszakövette a vékony csöveket, és látta hogy zacskókhoz csatlakoznak, amelyekből mindenféle folyadékokat áramoltatnak a testébe. Az egyiken látta hogy vörös, rögtön tudta hogy az fenigh. Érezte is magában a tűz erősödését, de megrémítette a sok cső, és a folyadékokból áradó furcsa szagok. Orvosságoknak gondolta őket, Messzenéző laborjában is hasonló szagok terjengtek annakidején, erre jól emlékezett. Egy hirtelen mozdulattal kitépte magából a  vékony szálakat, és a földre dobta. Megnézte és látta hogy csupa kék és zöld folt a teste. Mintha megütötték, vagy erősen megszorongatták volna. Felháborodott. Felkászálódott az ágyról, maga köré csavarta a lepedőt és végigvizsgálta az ablaktalan szoba egész felületét. Nagysokára megpillantotta az egyetlen ajtót. Azonnal nekiugrott, de be volt zárva. Dörömbölt, és rángatta. Kiabált. Senki nem jelentkezett. Ijedten és dühösen kuporodott vissza az ágyra, és megpróbálta a tudatával letapogatni a helyet. Rengeteg életjelet talált. Mind hagurik. Azonnal megpróbált kapcsolatba lépni az egyikükkel, de az nem válaszolt az üzenetére. Tovább próbálkozott, és elhűlve tapasztalta, hogy egyikük sem képes a gondolati kommunikációra. Annyira szűknek érezte az elméjüket, hogy be sem tudott nekik mutatkozni, meg sem hallották a szavait. Mintha üres falaknak beszélt volna. Tökéletesen hidegek és merevek voltak. Kizárták magukból a kicsi lányt. Kul-Anni most kétségbeesett. Ide oda szaladgált a rideg szobában, tűzförgetegeket gerjesztett, megpróbálta kirobbantani az ajtót. De valamilyen erős kristályból készülhetett, mert éppen csak átforrósodott de nem volt hajlandó megrepedni vagy szétesni. Egész testét rázta már az ijedtség és a harag. Akkor nyílt az ajtó és beléptek rajta fogvatartói. Két hatalmas, tagbaszakadt harcos, egy magas, elegáns ruhákba öltözött hölgy, egy köpcös férfi és egy kislány, aki vele egykorú lehetett. A díszes társaság körbevette, és a kis köpcös ráordított:

-          Hogy merészeltél leszállni az ágyból? Mars vissza!

Azzal hatalmas pofont kevert le neki, az egyik harcos pedig megragadta és erőszakkal visszadobta az ágyra hogy csak úgy nyekkent. Vasmarokkal tartotta, úgy hogy meg se bírjon mozdulni. A kislány a meglepetéstől csak hápogott. Alaposan megnézte őket. Hagurik voltak, de valahogy furcsák. Látszólag minden stimmelt, csakhogy a homlokukon a jel vékonyabb, halványabb volt mint az övé. A bőrszínük sokkal sápadtabb. A szemük pedig élénkzöld helyett sárgás tónusokban játszott. Mintha valamilyen súlyos betegségtől szenvedtek volna. A hölgy szigorú, kegyetlen arcú volt, szúrós szemű. Szeme alatt nagy táskák, orra körül apró ráncok. Az orra aránytalanul nagy és görbe az arcához képest. A haja magas kontyba kötve, de haja színe fakó és fénytelen, köszönőviszonyban sem volt a vörössel. Letelepedett az egyetlen székre, és bizalmatlanul méregette a kislányt. Majd parancsoláshoz szokott hangon megkérdezte:

-          Mi a neved?

-          Kul-Anni.

-          Micsoda ostoba név! Hiszen ez nem is jelent semmit.

-          Rendes haguri név. Tessék mondani, haguriknak tetszenek lenni, és ez itt az őshaza?

Amikor másodjára kiejtette a haguri szót, akkora pofont kapott a köpcöstől hogy leesett az ágyról. Egyből talpra rántották, és nyakon ragadták.

-          Ne merj tiszteletlenül beszélni Kila királynő előtt!

A kislány rémülten kapálózott, de erősen szorongatták a torkát. A hölgy most intett, és  Kul-Annit végre eleresztették, jobban mondva durván a földre lökték. A királynő kemény hangon rászólt:

- Feltételezem nem szándékosan voltál tiszteletlen. Ezért most megbocsátok. De azonnal mond meg hogy ki vagy és hogy honnan jöttél.

Kul-Anni ijedten, elrőkönyödve bámulta őket. Nagyot nyelt, és szépen, lassan elmesélte hogy ki ő, és hogy honnan is jött. Elmondott mindent, a háborút a kumlákkal, a haldokló Maiát. Azt, hogy hosszú utat tett meg, és hogy segítségre van szüksége. Nem kedvelte ezt az asszonyt, és nem tetszett neki, ahogy a másik kislány rosszindulatú szemekkel méregeti. Ez volt viszont az egyetlen esélye, hogy tervét véghezvigye. De a pofonok óvatossá tették. Nem mondott el mindent. Diszkréten elhallgatta saját nevének jelentését, és azt hogy milyen különleges hatalommal bír. Az úrnő aztán összeráncolta a szemöldökét és még tovább vallatta:

-          És azt mondod, hogy ezek a kumlák képesek egy egész civilizációt kiírtani?

-          Igen. A mérgező, sötét anyaggal, ami a testükben is benne van.

-          De ha olyan sokan voltak, hogy menekülhettetek meg?

-          Messzenéző utat tört a Maia temetőn keresztül. És a hátunk mögött berobbantotta az átjárót. Ott nem tudnak átjutni. Az itteni világ egyenlőre biztonságban van. De segíteniük kell. Vissza kell mennünk, és le kell győznünk őket.

Egy pillanatra néma csend ereszkedett rájuk. Aztán a köpcös harsány röhögésben tört ki, mely átragadt a harcosokra is. Fuldokolva nevetett, és alig bírta kinyögni:

-          Micsoda képtelen történet! Megáll az eszem! Még sosem hallottam ekkora ostobaságot.

-          De ez nem ostobaság! Ez a színtiszta igazság. Minden amit mondtam pontosan úgy történt!

Kul-Anni dühös lett. Fellángolt benne a vad indulat. Ezek itt nem hisznek neki. Talán nem is igazi hagurik. Hogyan bánhatnak így a saját vérükkel? Miért nem akarnak neki segíteni? Felugrott és ki akart szaladni a szobából. A harcosok elébe álltak, és érezte ahogy a köpcös ember hátulról megragadja a haját és durván visszarántja. Abban a pillanatban kinyitotta a tenyerét és kiárasztotta rájuk vad, vörös tüzét. A falhoz csapta valamennyit. Maga is elcsodálkozott hogy milyen könnyen ment. A másik kislány visítva menekült a szoba ellentétes sarkába. Kul-Anni most megdöbbent. Még sosem hallott hagurit visítani. Ez nagyon gyalázatos, és méltatlan dolog volt. Egy pillanatra megtorpant, de azután ugrott egyet és az ajtó felé vette az irányt. El innen, erről a szörnyű helyről. Csak minél hamarabb jusson ki. Elfogta egy hatalmas pánik. Egy menekülési ösztön. Éppen csak elérte az ajtót, mikor a tarkójába hasított egy iszonyatosan gyötrelmes fájdalom. Mintha árammal rázták volna meg. Vonaglott az egész teste a nagy kínba, és a földre zuhant. Mozdulni sem bírt. És a fájdalom egyre csak erősödött, már lélegezni is nehezen tudott. Akkor a királynő lassan felállt, és odalépett hozzá. Most látta hogy pompás drágaköveket visel a cipőjén. Aztán ezek a kövek hirtelen az arcába tolakodtak, és felhasították a homlokát. A nő össze-vissza rugdosta. A kislány nem bírt védekezni, valami furcsa erő megbénította és csak növelte benne az elviselhetetlen fájdalmat. Már nagyon távolról hallotta a férfiak kárörvendő röhögését. Szinte elájult bele. A hölgy akkor parancsolgatni kezdett:

-          Hozd a korbácsot, Torkos. Meg kell tanítani ezt a kis rabszolgát jómodorra.

A kis köpcös vidáman és készségesen elsietett. A királynő most lehajolt és egészen közel került az arca Kul-Anniéhoz. A kislány érezte hogy szédül, mert az asszonynak rossz volt a lehellete. Egyenesen rálihegte dühös szavait:

- Ide figyelj te kis béka. Mostantól az enyém vagy. A lányomat, Racsa hercegnőt fogod szolgálni. Hűséges és engedelmes légy, különben meghalsz. Beültettünk egy kis implantátumot a tarkódba. Ha rosszúl viselkedsz, akkor apró energiaimpulzusokat küld az agyadba, és fájdalamat okoz. Látod, pont úgy mint most. És ha a maximumra csavarom, abba azonnal belehalsz. Mert kisüti, megöli az agyadat. A távirányító a hercegnőnél lesz. Most pedig kapsz egy kis ízelítőt abból, hogy mi jár az engedetlen rabszolgáknak.

Torkos megérkezett a korbáccsal. A harcosok lefogták a kicsi lányt, aki még mindig kábult volt a fejében cikázó rettenetes fájdalomtól. És akkor a köpcös hatalmas, mély csíkokat szaggatott a hátába. Úgy megverte Kul-Annit, hogy a gyerek rövidesen eszméletét vesztette. A királynő hideg és közönyös arccal nézte végig a kínzást, Racsa hercegnő pedig sivalkodott az örömtől. Élvezte a látványt. Mikor ennek is vége lett, kimentek a szobából, bezárták az ajtót, és otthagyták az ájult, vérbefagyott kis testet.