Nyöszörcs

A rét a Hubertus-kápolna mögött kezdődik, zöld és tarka, ameddig csak ellát a szem. Ezernyi virág nyílik a fű haragos zöldjében, kékek, sárgák és fehérek, parasztembernek csupa haszontalanság, városi kisasszonynak emlékkönyvbe préselni való. Csendesség nincs a réten, mert milliónyi bogár, légy, darázs, szöcske dong, zsezseg és cirpel a virágok körül, röpködnek a nagy, sárga lepkék, néhol egy apróbb madár is. Napnyugta után mindegyik talál magának alvóhelyet, a kápolna padlásáról kirajzanak a denevérek, felbukkan egy fehér ködfolt, majd ismét eltűnik a berkenyék mögött. Ah, minő egyformaság, sóhajta a grófnő, kezéhez kapván a szívét – a grófnő persze csak a füzet lapjain sóhajtozott, míg a füzet lapjait Vendelin tölté vala meg mindenféle ostobasággal. Ha regénynek nem lesz jó, még mindig elmehet paródiának, mondogatta, amikor a barátai számon kérték rajta az okkal-ok nélkül elérzékenyülő grófnőket, harcias Markgráfokat és haramiavezéreket. Hol van már ez a letűnt világ?

Itt, köröskörül, állította Vendelin teljes meggyőződéssel, és jobb napokon látta is a büszke lovagvárat a dombtetőn, az őrt álló, sisakos-forgós katonákkal, és persze a szépséges Matildát a csipkézett bástyán – innen fogja levetni magát a mélybe, miután megtudja, hogy a vőlegényét, Ulmulfus lovagot megölték a vérszomjas szaracénok.

Kissé sok lett volna paródiának – meg aztán a paródia is csak akkor jó, ha nem veszik egészen komolyan. Vendelin őszintén nem értette, miért nem érdeklik a világot a lovagi tornák és az epedő szerelmek, amikor a küzdés és a szív joga örök. Normális ember manapság nem ugrik le a háztetőről, oktatta Heribert, valahányszor kiengedték rövid próbaszabadságra a pszichiátriáról. Az a baj veled, hogy álomvilágban élsz. – Vendelin elgondolkodva piszkálta az orrát. Kedves Heribert, én nagyon jól tudom, hogy a világ most éppen egészen mást álmodik, de nem látom be, hogy a te illúziód miért lenne értékesebb, mint az enyém. Lehetséges, hogy ezer évvel hátrébb járok, de mit tegyünk, ha egyszer így érzem jól magam? Az én Markgráfjaim és alabárdosaim különben is csak szimbólumok. – Nem kétséges, ismerte el Heribert, csakhogy a szimbólumok is elavulnak, ha nem is olyan gyorsan, mint a női kalap vagy a kétsoros zakó. Ha legalább verseket írnál! Egy versben fel sem tűnik néhűny cipruslomb, kripta vagy kísértet. De nem, neked ausgetippelt regényeket kell írnod, ahol a te szerelemtől elsorvadó grófnőidnek már ezer éve nincs helyük. – Mit csináljak? – kérdezte Vendelin naiv színpadiassággal, számomra a szerelem és az elsorvadás a színtiszta valóság? – Ki mondja, hogy ne írd meg? – kérdezte vissza Heribert, csak hagyd ki a grófnőt, a hóhért és a mohos várfalakat. – Sajnos Vendelin nem akarta megfogadni a jó tanácsot. Már most nem azért mondom, mert az én barátom, de ez a pasas teljesen megbolondult, döntötte el magában Heribert, és visszament oda – nevezzük csak szanatóriumnak, sokkal jobban hangzik.

Nem értenek meg! – nyögött fel Vendelin, még ez a Heribert sem, pedig ez sültbolond. Mi más lenne ez, mint bizonyítéka annak a nagyszerű ténynek, hogy zseni vagyok? A nyárspolgár sosem érti meg a géniuszt. Nem tehetek mást, tovább a lenini úton – azazhogy bocsánat, ez egy másik illúzió. Meg kell írnom, hogyan kaszabolják le szegény Ulmulfust a szaracénok.

Hátát a Hubertus-kápolna falának vetette, mint rendesen, és a zseblámpa engedelmesen rajzolta a papírra a fényköröket. Nem is volt más fény az éjszakában, mint Matilda grófnő, aki belevágta a sarkantyúját az almásderes oldalába, majd odahajította a lovászfiúnak a kantárt meg a zablavasat. Ah, Matilda még mit sem sejt arról, mily gyors lábakon közelg a baljós végkifejlet. Ulmulfus az utolsó csepp vérét is kiontja a legújabb arab szeretője, Leila al-Madzsnún al-Hammámi védelmében – de erről senkinek sem szabad tudnia, a legkevésbé az olvasónak. Ulmulfus a Szent Sír lovagja, és ott a pont.

Ekkor valaki fölnyerített az éjszakában – vad csődör talán? De a fűszálak csak gyengéden hajladoztak, mint mikor Zephyr legkisebb öccse jár köztük. Vendelin sejtelmei megteltek előérzetekkel. A levegő pontosan másfél fokkal lett hűvösebb, és lassan formát öltött a fehér ködfolt – nem lehet véletlen, már megint a berkenyék között! Vendelin áhítattal csodálta a jelenést. Ez csak Matilda lehet! Vagy Malvina? A szépség végiglebegett a réten, egyenesen a kápolna felé, el Vendelin mellett, egészen közel –

Ebben a pillanatban követte el a meg nem értett zseni a jóvátehetetlent – kinyújtotta a nagy, szőrös mancsát, és megragadta a grófnő fehér leplét. Hah! Megragadni azt, ami finomabb, mint az éter, az illatfelhő, vagy a ködgomoly! A grófnő szemrehányóan pillantott Vendelinre, és átment a falon. De valami mégis ott maradt a szőrös pracliban, a kézzelfogható bizonyíték, hogy a középkor létezik.

Sajnos a szállásadó asszonynak, név szerint Piller Bertlnek egészen más volt a véleménye. Mindössze egyetlen pillantást vetett arra a fehérségre, ami a vendelini pracliban maradt, és már mondta is: Aha, ez a bogáncsfélék termése. Amikor beérnek, szétfújja őket a szél. Mink ezt a faluban csak úgy híjuk, Jajgató Bözse, vagy még rövidebben, Nyöszörcs.

Mint a gumipitypang? – kérdezte zavarodottan Vendelin.

Gumival is lehet, hagyta rá Pillerné. De csak ha muszáj.