Nihil

Az élet értelme talán a keresés, így ha el is veszted egy pillanatra a céljaidat, van lehetőséged újra megtalálni.

S lám ideértünk végül, ehhez a borongós szürke szombati naphoz. Ahogy a szórt fény beragyogja az eget és az egész tájat, a lélekbe is befészkeli magát, és úgy szórja világát bennem most szerte-szét, hogy hunyorognom kell ahhoz, hogy lássak.

Gondolatébresztő nyugalom ez, amikor testes testetlensége rákönyököl az ember arcára, és csak nyomja, nyomja lefelé. Egy másik valóság felé, ami elfeledve van valahol benne. Meg sem találnám már amúgy, ha keresném se, és akkor most egyszer csak tessék, magától a felszínre kerül. Hol volt eddig? Volt egyáltalán? Persze, valami rémlik, igen, egy dekádnyi ideje, valami tényleg lehetett ezzel a dologgal.

Most már mindegy, nem igaz? Minek jött most ez elő? Mit akar már tőlem? Egy lyukat éget a lelkembe, gennyes fekete foltot hagyva. Azért ez így mégsem járja!

Csatt!

Mi volt ez? Valamit mintha hallottam volna. Nem baj, hol is tartottam?

Ja, igen!

És ez az a pillanat, amikor megáll mindenki egy kicsit, és elgondolkozik arról, hogy mi ilyenkor a helyes megoldás. Mert, ha ugye folysz tovább a naptárral, és nem törődsz vele, ott fog motoszkálni úgy, hogy közben pepszint, amilázt, és lipázt küld rád, és élve készít belőled egyszerű molekulákat.

Vagy a másik, hogy felrúgod a sakktáblát, és előveszed a dámát. Csak hát persze, mi van, ha meg mégis utálod a dámát, csak azt hitted, az lesz a neked való játék inkább? Akkor már senki nem tudja, hogy álltak a bábuk, és ugyanazt a mérkőzést nyilván nem folytathatod többet.

Csatt!

Na, most tényleg hallottam! Nem tudom mi ez, pedig mintha valami jelentős dolog lenne, csak sehogyan se jut eszembe.

Nem baj.

Ahogy elképzelted egyszer, úgy képzeled el most is. Csak hát, közben hurkok rajzolódtak a múltadra. Kész labirintus ez, basszus, nézzél már hátra, mit csinálsz! Olyan lehetetlen lenne az egész? Annyira bonyolult? Ne már! Semmi sem lehet annyira komplikált, hogy ne érthessem meg én, vagy te, vagy bárki ember fia. Ez csak hozzáállás kérdése. Mert mondjuk, lehet, nem is érdekelt, csak azt gondoltad, majd valahogy jó lesz, majd megszereted később. Van ilyen. Tudod, annyi baj legyen! Csak aztán meg megint jön elő az a dolog legalulról, a pincéből, vagy a pokolból, nem is tudom…

Csatt!

Az ajtó! Az lesz az! Ahogy egy újabb, és egy újabb mellett elhaladsz, mindent nem hagyhatsz nyitva, huzat lenne! És néha van is köztük egy erősebb légáramlat, ilyenkor meg magától bevágja, úgy, hogy majd kiszakad a hüvelyből. Hajjaj. Most mi lesz? Gomb kilincses mind. Ha meg dörömbölök, ki hallja meg? Senki.

Csak arra próbálok itt rávilágítani, hogy válsz semmivé nap, mint nap, egyre jobban. Egy semmiség az élet, és bármit is gondoltál azelőtt róla, azt rosszul gondoltad. Nem megy ez a szekér már sehova. Hát ez a helyzet.

Nem baj. Majd akkor most te is szaporodhatsz egyet, és reménykedhettek együtt újra, míg a jelentéktelenség fel nem emészt mindkettőtöket. Mert ugye így megy ez. Mindenki azt hiszi, ő fog elsőnek feltűnni a stáblistán, de, csak mert a saját karakterébe nagyon jól belelát, és ugye megszokhattuk, hogy az a legfontosabb, akiről a legtöbbet megtudjuk a történet során.

De hát itt meg máshogy mennek a dolog, és csak azért, mert önmagaddal elég jóban vagy, mondhatni sok időt töltötök együtt, még lehetsz statiszta egy nagy játékfilmben. Nincs kizárva. Az, hogy te miket képzelődsz magadról, csak a te dolgod. Semmi valóságalapja nincs.

Hogy én mit szeretnék? Hú, én ezt most nem tudom. Valami ajtót véletlenül becsukhattam, vagy ilyesmi, az egyik kereszteződésnél talán rossz irányba fordultam, csak most ezt így nagyon nehéz megoldani. Azt se tudom, hogy álljak neki. Mintha ketté tépett volna valami, és bárhogy is akarom újra összerakni, nem megy. Elázott a széle.

Csatt!

Basszus, most meg rám záródott az ajtó. Hogy lehet kijutni innen? Akárhogy rángatom, nem nyílik. Pedig valahogy rá kéne jönni, hogy lehet szabadulni.

Ha egy lábnyomot hagyok a homokban, a szél gyorsan szétfújja. Ha kavicsokkal jelölöm az utamat, valaki majd azt is szétrugdossa. Szóval nehéz ez. Talán felírhatnám a nevemet a falra, de nincs krétám. Nem tudom, hogy kéne. Lassan három x ideje ezen gondolkodom, de erre most veszem észre, hogy bezártam magam.

Szóval, igen, csalódott vagyok, valami másra számítottam. Nem tudom mire, de biztos, hogy nem erre. Lehetetlen itt már bármit is tenni, csak jó lenne akkor már sietni, vagy valami. A lét nem létezősége, képtelen képeket alkot most, és ezzel ijesztget. De szar. De miért nem jó az, ami másnak? Nem kéne ekkora ügyet csinálni a dolgokból.

Végül is.

Mindegy. Ne is faggass, ismerjük mi egymást egyáltalán? Akkor meg? Sok minden hiányzik itt, az a baj. Hiányzik az eredetiség, az ötlet, az inspiráló hatás. Bezzeg a harmónia, összetartás, anyagi biztonság, amit a legtöbben kérnének, az itt jelen van éppen csak… Nem számít, mondtam, hogy ne feszegessük. Vannak dolgok, amiket nem szabad kimondani, mert egyszerűen szörnyűek, ennyi. Az élet legnehezebb pillanatai néha nem is fájnak fizikailag, és nem is veszélyeztetik a testi épségedet. Csak így rád telepednek. Aztán ott üldögélnek egy ideig. Te meg nem tudod mi bajod, csak azt, hogy valami, de az nagyon. Nem mered megfogalmazni, nem is mersz vele szembenézni, mert félsz, hogy amit látsz majd, az önmagad, és azt lehet, hogy nem tudnád elviselni.

Jelentéktelenség marad utánunk, semmi más. Nincs kréta, nincs toll, nincs a közelben egy rohadt kavics sem, amivel karcolgathatnál. A nihilizmus új szinteket ért el. Fantasztikus! Valami, ami egyszer megment, majd később megöl. Így megy ez, semmi se tökéletes. Csak felesleges.

Ne törődjél vele! Milyen jó ezt mondani valami nehéz helyzetre, aztán meg rád ül. Hah. Ne is! Sőt! Semmivel se többé! Minek? Mi van akkor? Neked van egy értékrended, nekem is, meg neki is van egy harmadik teljesen eltérő. Ha innen nézzük, mindegyik elveszíti a lényegét, és akkor, ami marad utána, az a tömör semmi. Ilyen ez, mindig ilyen volt. Ne higgy inkább semmiben, mert ha az, értelmét veszíti, értelmét veszítheti más is, és akkor egy olyan szakadék szakad eléd, ahonnan már igen nehéz visszatáncolni.

Egyedül vagy a tömegben? Képtelen vagy valami fontosat alkotni? Nem érzel semmit? Gondolkodj el!

Aztán meg jön a kapkodás, hogy valami legyen, de a végén pont emiatt nem lesz semmi sem, és akkor mit fogsz csinálni? Akkor jön a minden mindegy? Persze! Ez olyan, mint valami hinta, ha egyszer fent van, lesz lent is. Nem én mondtam, Newton fedezte fel, szóval ne kételkedj benne!

Áh, hagyjuk is, úgysem érted te ezt! Hogyan is érthetnéd? Én sem értem. Én sem értem, hogy lehet, mintha most keltem volna fel egy tíz éves alvásból. Álmodtam az eddigieket? Megtörtént ez egyáltalán? Ha ugrálhatnék az időben, most tudom hova mennék, de ez nem így működik, úgyhogy nem megyek sehova.

Ez van. Ez maradt. Itt már nincs mit tenni. Neked meg jó utat. Ha erre jársz, majd benézhetnél még egyszer, ne félj, nem szaladok el, itt maradok egy helyben.