Kihozta kedvenc könyvét, és tovább folytatta Ella történetét. Közben fél szemmel a gert leste, hátha magához tér.

Legközelebb be kell cserkésznie, és akkor a macska hátára ugrik majd. Ezt szépen el is gondolta, de kicsit félt hogy az állat fürgébb nála és majd ledobja. Hamarosan elérkezett a megfelelő pillanat. Másnap ő mászott a fára és fentről leste a komótosan, nesztelen léptekkel közeledő macskát. Békésen szaglászott a fűben. Ella akkor elszégyellte magát. „Nem igazságos, így orvul támadni rá. Hogyan fogadjon el társának, ha eleve megcsalom?” Meghozta döntését. Leugrott a fáról, éppen az állat elé. A szárnyas bestia nem mozdult, kiváncsian nézte hogy mi lesz. A lány tett egy lépést felé. Tekintetét a macska szemeibe fúrta, és besurrant az elméjébe. „Legyünk barátok. Ha elfogadsz, hűséges társad leszek”, javasolta neki. Azzal ki is lépett elméjéből. Az állat döbbenten bámult, és teljesen megbabonázva állt. Ella gondolataival megzabolázta és uralma alá hajtotta. De azután rögtön visszaadta szabdságát. Lesunyta a fejét, elmosolyodott és kicsire zsugorodott. Ártatlan, csöppnyi szőrgombóc lett belőle, nekiszaladt a lánynak, feliramodott a hátán és helyet foglalt a bal vállán. Orrával beleszimatolt a hajába, és dorombolva megnyalta az arcát. Örökre társak lettek.

Kul-Anni megrőkönyödve tette le a könyvet. Hát lehetséges hogy valakit manipulálni lehessen pusztán a gondolatainak erejével? A történelemkönyvekben olvasta, hogy néhány haguri ger képes volt rá, de csak primitívebb elmékkel. Legfőképpen állatok megszelidítésére használták. De a kumlák fejlett tudattal rendelkeztek, és neki ma mégis sikerült megállítania Félszeműt. Nem tudott többet gondolkozni a dolgon, mert Bartos halkan felnyögött és résnyire nyitotta a szemét. Magához tért.

A kislány odarohant hozzá, és áramoltatni kezdte belé a meleg, gyógyító tüzet. Most már teljesen magához tért. Ép karjával megtámaszkodott, és felült. Körülnézett.

- Hol vagyunk:

- Nardim, legalsó szint.

- Kumlák?

- Mindenfelé járőröznek. De ide le nem követett senki.

- A jugra?

- A másik teremben. Itt öt kijárat is van. Biztonságos. 

- Ügyes vagy, Kul-Anni.

Most előszőr dícsérte meg igazából. Őszinte csodálat és elismerés volt a szemében. A kicsi belepirult. Jólesett neki. Egy ideig csendben voltak. Aztán a lány a tűzhelyhez ment. Húslevest főzött. Mikor készen lett odavitte a gőzölgő tányért. Bartos teljesen egyedül, önállóan kanalazta ki. Utána sokáig nézegette a csonkjait. Azokat a helyeket ahonnan a lábai és a keze hiányoztak. Nem szólt egy szót sem, és az arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Visszafeküdt és elaludt.

Kul-Anni kicsit csalódott volt. Valami egészen mást várt. Azt, hogy a férfi majd utaításokat ad. Tervet készít. Többet kérdez. De ezt a passzív belenyugvást furcsállotta. Mindenesetre ő is elfáradt. Mellébújt a bundák alá, és egyből elnyomta az álom.

Három teljes napot töltöttek el így. Anélkül hogy egymáshoz szóltak volna. Bartos csak evett és aludt, majd előről kezdte ugyanezt a körforgást. A lány türelmetlen lett. A harmadik nap végén eléállt:

-          Mi lesz velünk? – kérdezte.

-          Hozd ide a vizeskorsót. Szomjas vagyok.

Ivott, de utána nem felelt a kérdésre. Kul-Anni nem hagyta annyiban. Elhatározta hogy ez a megfelelő pillanat arra hogy beavassa a férfit a terveibe. Beszélni kezdett:

-          Van egy tervem. Ki fogunk jutni a Nardimról És utána elmegyünk innen messzire. Azt is tudom hová.

Bartos furcsán rámeredt. A kislány előkereste jegyzetfüzetét, fellapozta és a ger orra alá dugta. Továbbfolytatta:

-          Nekem friss fenighre van szükségem. Ezekkel a többszázéves, romlott porokkal csak egy vagy két évig bírom ki. Érted, ugye? Ezt te is jól tudod. Mindent elterveztem. Számításokat végeztem. Csillagtérképeket készítettem, várj megmutatom... – izgatottan hajtogatta ki a lapokat – Valahol lennie kell egy élő Maiának. És én meg fogom találni. Egy temetőben, vagy elrejtőzve valamilyen aszteroidamezőben, egy másik halott Maia mögött.... Ott bújkál, és ránk vár. Igazi otthonunk lesz. Érted? Igazi... Meg kell találnunk. Ha elhagyjuk a Nardimot azonnal meg is kezdhetjük a keresést. Szerintem a keleti birodalom felé menjünk előszőr.

Szünetet tartott és a férfi arcát kémlelte. Bartos mozdulatlanul, kőszoborrá merevedve hallgatta. Lassan, durván csak ennyit mondott.

-          Nem. Szó sem lehet róla.

Kul-Anni erősködött:

-          Nem, nem.. Te nem érted. Én álmodtam vele. Nézd itt van.

Idegesen lapozgatta és mutogatta a jegyzetfüzetet. A képeket az álmaiból: a gyönyörű, kupolás épületeket, a kristálykő hidakat, a tulipánmezőket. Bartosnak megrándult az arcizma, egy pillanatra eltorzult a jel a homlokán. De aztán keményen a gyerek szemébe nézett és ezt mondta:

-          Figyelj rám. Azért álmodod ezeket mert benne van a génjeidben. Ez nem valóságos. Minden haguri gyerek aki a kumla pusztítás után született ilyesmit.álmodott. A sejtek emlékeznek rá.

A kislány úgy érezte hogy egy világ omlik össze benne. Elsápadt és reszketett. De Bartos kíméletlenül folytatta:

- Kétszáz éve járom a Maia temetőket. A legeldugottabb aszteroidamezőket. Keresem a túlélőket. Egyetlen, érted kölyök, egyetlen Maiát sem találtam életben. Mind halott, és ezen nem változtat semmi.

Kul-Anni leült. Vére az arcába tódult és csak úgy tüzelt a homloka a dühtől. Mélységesen felháborodott. Kapkodta a levegőt, nem találta a szavakat. Azután összeszedte magát és felegyenesedett.

-          Jól van. Elmondtad amit akartál, és én megértettem. De most te is figyelj ide. Azt mondod sok temetőben jártál, hát rendben. Legalább segítesz majd a navigációban, és nem megyünk kétszer ugyanarra a helyre. Én a tervemtől nem állok el, és azt fogod tenni amit én akarok.

Bartos szeme összeszűkült. Ridegen vágta oda:

-          Nem foglalkozom ezzel. Nem kényszeríthetsz.

-          A te érdeked is. Többé nem te döntesz, értsd meg. Ha nem akarsz jönni, a te bajod. Akkor itt maradsz. A jugrát elviszem, és egyedül vágok neki. Nincs szükségem rád. Fulladj meg az önteltségedben.

-          Szóval azt gondolod azért mert megcsonkítottak gyenge lettem és rád vagyok utalva? És ez feljogosít hogy elvedd a jugrámat és rendelkezz az életemmel?

-          Miért, te nem így gondolod? Hiszen te vagy az aki szerint az erősek uralkodnak a gyengék felett. Te is döntöttél az életemről, meg sem kérdeztél róla. Hiába mondtam hogy veszélyes a Rapura menni, nem hallgattál rám. Szóval igen, azt mondom hogy nincs egyenlőség.  Aki erős az parancsol. Aki gyenge az kussol.

Most Bartos elképedt.  Saját fegyverével győzték le. A kislány esze vágott mint a penge. Erre nem tudott mint mondani. Csak a vére forrongott. Hallgattak hát és mindketten duzzogtak. A gyerek otthagyta, és bement a jugrába. Pakolászott, készülődött. Az egész nap így telt. Oda se ment többé a férfihoz annyira haragudott rá.

Másnap reggel már megbánta hogy ilyen durván beszélt vele. Amiért Bartos keményen bánt vele korábban nem kell neki is hasonlóan viselkednie. Végül is nincs joga elvenni a másik szabadságát. És minden könyvben azt olvasta hogy az idősebbekkel tisztelettudóan kell viselkedni. Meghányta-vetette magában a dolgokat. Újra odament hozzá és nekiszegezte a kérdést:

-          Gondolod hogy boldogulnál egyedül? El tudod látni magad, el tudod vezetni a jugrát?

-          Igen.

A ger furcsán méregette a kicsit. El sem tudta képzelni hová akar kilyukadni. A kislány mélyet sóhajott és folytatta:

- Rendben. Ha nem akarsz velem jönni, akkor nem jössz. A hajót nincs jogom elvenni tőled. De neked sincs jogod engem visszatartani. Én követem az álmomat. Tehát kijutunk a Nardimról, és utána elválnak útjaink. Elviszem az egyik siklót, és két szertit. Annyi jár nekem. És te is mehetsz a saját dolgodra.

Ez tisztességes ajánlat volt. Bartos nem szólt semmit, csak elgondolkozva bámulta a makacs gyereket. Majd nagyon csendesen így szólt:

-          És ha azt mondom hogy nem mégy sehová? Hogy megtiltom?

-          Nem parancsolsz nekem többé.

-          Emlékszel hogy mit mondtam? Hogy soha többé ne szegülj szembe a parancsaimmal?

-          Nem vagy abban a helyzetben. Meg sem tudsz mozdulni. Nem félek tőled.

-          Majd meglátjuk.

A lány megint felbosszankodott. Ismét éket vert közéjük a harag. De nem telt el egy perc sem, és furcsa, morajló hangokat hallottak. Kul-Anni feszülten figyelt. Valami közeledett. Valami nagy és félelmetes. És nem tudta megállapítani hogy milyen irányból.

- Mennünk kell. – kiáltotta.

De Bartos nem mozdult. Lehúnyta a szemét és várt. Kul-Anni odaugrott hozzá és megpróbálta a jugrába vonszolni. De a férfi megmerevedett mint a kő, s meg sem lehetett mozdítani. A lány hasztalan gyömöszölte, rángatta. A hajó hirtelen vészjeleket küldött mindkettőjük elméjébe. Baj van, s jobb lenne menekülni. Előrébb is jött egy kicsit, hogy könnyebb legyen a beszállás. A kislány tanácstalanul álldogált. Bartos rámordult:

-          Hozd ki a kardomat és a buzogányt. Mozdulj már! Aztán vidd a jugrát, s tünés innen.

Kul-Anni elképedt, de azért térült fordult, és kicipelte neki a kért fegyvereket. Sőt, még többet is. De nem mozdult tovább. Bartos dühösen ráförmedt:

-          Mire vársz? Tünés innen.

-          Nem megyek sehová. Mondtam hogy nem parancsolsz többé nekem. Maradok és harcolok. – felelte a kicsi nyugodtan.

-          Rendben, de akkor vidd hátrébb a jugrát, fedezékbe. És te is bújj azok mögé a facsonkok mögé. Majd szólok mikor szükségem lesz rád.

A lány egy kicsit habozott, de aztán úgy gondolta ha eljön az ideje, nem várja meg Bartos segélykérését. Majd közbelép mikor úgy látja jónak. Elrejtette a hajót, visszajött és elbújt a kijelölt helyre. A zaj egyre erősödött, és a lány már tudta, hogy minden irányból jön. Minden járatból. Emberi kiáltások, de nem a jól ismert kumla harci visítások. Rablók, törvényenkívüliek hordája lehetett. Felfedezték a rejtekhelyüket és ki akarták fosztani őket. Bartos a tágas kereszteződés kellős közepére vonszolta magát. Elterült és ívben kifeszítette testét. És akkor Kul-Anni olyat látott hogy megrökönyödésében kiejtette kezéből a kardot. A ger valamiféle transzba esett és szikrázni, égni kezdett. Lepörkölte magáról a ruhát is. Vonaglott és bőre alatt mintha ezernyi kis kígyó surrant és tekergett volna. Úgy eltorzult az arca mintha súlyos gondok fölött töprengene. Üvöltött és hörgött mintha belülről akarná szétfeszíteni valami. Ordításába beleremegtek a falak. A lány hátán már a hideg futkosott. Kékes lángnyelvek csaptak ki a ger homlokából, egyetlen épen maradt keze össze-vissza csapkodott és mindent összeégetett maga körül. Apró villámlások és kisülések szaggatták a hátát. Fényük elvakította a leselkedő kislányt is. A sokezer kis cikázó ér egybefutott, összekuporodott csomókká, és hiányzó végtagjainak irányába tülekedett. A csomók daganatokká duzzadtak, bugyogtak, zubogtak, mint három hatalmas buborék amely éppen robbanni készül. A begyógyult hús, a friss, rózsaszín bőr repedezni kezdett, és utat engedett annak a tüzes, forró valaminek, ami megállíthatatlanul kitüremkedett a csonkok helyéből. Égő, folyékony lávaszerű anyag tört elő, és képlékenyen formálódni kezdtek a lábak és a hiányzó kéz. Mikor végleges alakjukat elnyerték, összesűrűsödtek és élő hússá alakultak. Kul-Anni elálló lélegzettel figyelt. Meg sem mert mukkanni.

Most Bartos teste kihűlt, és megpróbált feltápászkodni. Úgy imbolygott, mint aki most tanul járni. Tett néhány óvatos lépést, majd hirtelen ugrásokkal próbálkozott. Hihetetlen rugalmassággal érkezett a talpára. Vadonatúj karjával felkapta a nehéz buzogányt és megforgatta. Ebben a pillanatban tódult be a különféle fegyverekkel hadonászó rablócsürhe első része. Bartos szeme szikrákat szórt. Egyik kezében buzogány, másikban kard. A támadók esélytelenek voltak. Mindössze egy perc alatt legalább tíz embert küldött a másvilágra. Iszonyatos sebességgel változtatta a helyét. De a többi járatból is hangok hallatszotak és egyre közeledtek. Bekerítették őket. De a ger ezt már nem várta meg. Egyetlen ugrással a rejtekhelynél termett, benyúlt,  nyakon csípte a kővé dermedt gyereket és a jugra felé vette az irányt. Mikor elérte, Kul-Annit egyszerűen csak belökte a navigátor székbe, aztán félkézből felrántotta a kormányt. A jugra nagyot csikordult, és nekilódult. Átszakították a megkövesedett lombkupolát. Alulról záporoztak rájuk a lövedékek, úgyhogy a jugra kérdezés nélkül kivonta a pajzsát. Mélyen behatoltak a fa törzsébe. Fúrták, vájták nagy erőszakkal. A hajó tövig koptatta már az összes karmát és agyarát. Zsengébb, frissebb, elevenebb növénybe jutottak, innen már könnyebben ment az áttörés. Mikor a felszínre értek, látták hogy a hosszú utazás a vizek birodalmába vezette őket.