Futni kellett, de a gyerek nagyon el volt gyengülve és nehezen vonszolta magát. Elesett, majd újra fölkelt, és Bartos úgy döntött ölbe veszi és úgy menekül vele tovább. Futott mint a szél. Egy nagy völgybe értek, és le kellett lassítani mert valamiféle gép-parkba jutottak. Robotok dolgoztak mindenfelé, és kumlák nyüzsögtek amerre csak a szem ellátott. Óriási futószallagokon jöttek mentek az alkatrészek, és rabszolgák. Élő és élettelen testek egymás mellett. Egy hatalmas szakadék tátongott a völgy közepén, a legtöbb mozgó járda ebbe torkollott bele. A legszélesebb futószalag  emberi halottakat és géproncsokat szállított. A szakadék orrfacsaró bűzt árasztott magából.

Bartos látta hogy ez a nagy rohanás nem vezet sokra, mert a kumlák már a nyomukban lihegtek és mindenfelől bekerítették őket. Sorra járta a hulladéktárolókat és amelyik a legüresebb volt, abba rejtette a kislányt. Még egyszer alaposan magához szorította és szigorúan rászólt:

-          Bármi történjék is te itt maradsz.

A gyerek némán, öntudatlanul bólintott. Rémült szemekkel bámult a férfi után. A konténer repedésein keresztül leste az eseményeket.

Bartosra minden irányból rárontottak. A férfi maga után csalta őket, minél messzebb a kicsitől. Mikor aztán végre körbekerítették kezdetét vette egy szörnyűséges küzdelem. Bartos felkapott mindenféle fémhulladékot és harcolt bármivel ami csak a keze ügyébe került. Mikor már mindenből kifogyott, óriási tűzgömböt gerjesztett maga köré és az abból kicsapó lángnyelvekkel aprította a kumlákat. Az összevissza tekergő csápok sűvítve hulltak. A sötétlelkűek vérfagyasztóan visítottak. Most Félszemű tört előre, fogait csikorgatva. Hosszú polipkarjai a rátekeredtek a ger tagjaira, hogy csak nehezen mozoghatott. Bartos azonban nagyon eleven volt és harcba szállt vele. Most szemtől szemben álltak egymással, s Félszeműnél fegyver is volt. Bartos tűzvillámokat csiholt és kegyetlenül pörkölte, égette a kumlát. Félszemű felüvöltött, kihullott a kard a kezéből, de ösztönösen szorosabbra vonta csápjait ellenfele nyaka körül.

Kegyetlenül szorongatták egymást, olyannyira hogy ropogott a csontjuk is bele, odavágták egyik a másikat, és ismét újrakezdték. A könyörtelen viaskodásban Félszemű látta hogy alulmaradhat. Harci üvöltésére egyszerre több tucat kumla harcos sietett a segítségére. Bartos most menekült. Felugrott a hatalmas futószalagok egyikére és fémhulladékokat kezdett dobálni az ellenfeleire. Kezei között felizzottak a roncsok, igazi tüzes lövedékekké változtak, s látványos tüzijáték mutatta ha célt értek. Sok kumlát égetett meg és robbantott fel így, de a túlerővel szemben már nem sokáig bírta. Kul-Anni már mozdult, hogy szaladjon és segítsen neki, de a ger megérezte szándékát és gondolataiban keményen ráparancsolt:

-          Ott maradsz!

A kislány reszketett de azért engedelmeskedett. Látta hogy a Bartos testéből áramló energia rezgései lassan leválnak Félszemű hullámairól. Többé már nem voltak egy frekvencián. És ez a véget jelentette. Bartos kizökkent. Egyszerre legalább húsz csáp csavarodott a teste köré és leteperték.

- Gyorsan, sötét anyagot neki! – üvöltötte Rim.

Valóban gyorsan kellett cselekedni, mert a mozgó járda a szakadék felé közeledett. Még néhány másodperc és mindannyian belezuhannak az ismeretlen mélységbe. Ekkor Félszemű elővette kardját és az erejétvesztett Bartosra támadt. Egy suhintással levágta az egyik lábát. Még egyet csapott és leszakította a bal karját. A másik lába következett de az áldozat rúkapált és a kumla nem tudta egyből kitépni. Sokszor rásújtott míg végre sikerült. Félszemű arca eltorzult a gyönyörűségtől. Hosszú, sípoló, győzelmi kurjantást hallatott. Rim sürgette hogy végezzen mát a hagurival. Félszemű ekkor kinyújtotta legvastagabb csápját, és anak végén kieresztette mérgező fullánkját. Hidegen, kíméletlenül csillogott, megduzzadt a benne feszülű sötét anyagtól és azonnal szúrni készült.

Kul-Anni ide-oda szaladgált a tárolóban, örjöngött és sírt rémületében, dühös volt hogy szót fogadott Bartosnak, és most tehetetlenül kell végignéznie a Nagyerős Védelmező halálát. Hirtelen megállt. Furcsa, belső izgalom fogta el. Körülötte minden elcsendesedett, a világ lelassúlt. Megmerevedett mint egy szobor. Álom és a valóság képei üldözték egymást egyszerre az agyában. És érezte, tudta hogy neki hatalma van e furcsa, abszurd világ fölött. Hogy ha most kinyújtaná a kezét megfoghatná Fészeműt, vagy Rimet. Megsímogathatná Bartos arcát. Látta a gondolataikat. A kumlák üresek és bosszúszomjasak voltak, Bartos viszont... Belefúrta szemeit a férfi megtört szemeibe. Saját arcának tükröződését látta benne. Bartos halálának pillanatában is a kislányra gondolt. Érte aggódott. És ez hatalmas erőt adott a gyereknek. Nézte-nézte Bartos arcát, mintha örökre az emlékeibe akarná vésni a vonásait. Érezte ahogy megvastagodik a homlokán a jel. Rászegezte tekintetét Félszeműre. Egész elméjével betódult a kumla tudatába és rászólt:

-          Nem! Nem nyúlhatsz hozzá!

És akkor Félszemű megbotlott, elesett, lebucskázott a futószalagról és mozdulatlanul elterült. Döbbent arckifejezést vágott, fogalma sem volt róla hogy hogyan került oda. Kul-Anni nem mozdult és nem vette le a szemét a kumláról. Olyan volt mintha évek óta állnának már így, a kislány agyának dermesztő fogságában. Mindez azonban a másodperc töredéke alatt játszódott le. Bartos csonka teste megmenekült ugyan a halálos szúrástól, viszont már semmi nem akadályozhatta meg hogy a mélységbe zuhanjon. Szívdobbanásnyi idő alatt elnyelte a szakadék.

Kul-Anni elzsibbadt és rosszul lett. Félszemű, Bartos, az egész nardimi kaland képei összezsugorodtak a szeme előtt és hirtelen szertefoszlottak. Úgy érezte mintha tüzes karmok szaggatnák a belsejét. Összeroskadt és hányt. Maga alá piszkított. Megpróbált feltápászkodni, de erőtlenül zuhant vissza. Nagyot koppant a feje. Olyan súlyosnak érezte a testét, mintha ólomból lett volna. Irtózatos fájdalom nyilallt keresztül az agyán, és az egész világ megszűnt létezni körülötte. Szertefoszlott, elolvadt minden és ő csak lebegett a nagy, sötét semmiben.

Mikor magához tért, mélységes csend honolt körülötte. A fémes falak hidegek voltak és halottak. Összeszedte magát és kimászott a tárolóból. Egy lelket sem látott. A távolban fények villóztak, keresőcsapatok fésülték át a hegy oldalát. A kislány siklók zümmögését hallotta a feje fölött. Néhány a szakadék fölött pásztázott, de lassan mozogtak. Ez azt jelenti hogy nem találtak életjeleket. A gépek között lopakodott. Bújkálva osont előre, hogy nehogy észrevegyék. Tehnikusok és pilóták jöttek-mentek, mindenkinek sok volt a dolga. Egy nagy hangárba ért. Itt sorban álltak a bányász siklók. Egymás után szálltak fel, a kisbolygó másik oldalán bányászták az értékes érceket. Az egyik pilóta éppen leszállt, a rabszolga elhagyta a gépét és a tisztálkodó terembe ment. A lány utánasliccolt. Levetett ruhái között túrkált és ellopta az indítókulcsot. Hanyatt-homlok rohant vissza a géphez. Pillanatok alatt felszállt vele, és egyenesen a szakadék felé vette az irányt.

Lemerült a sötét, gőzölgő mélységbe. Az orráig sem látott, de azért bátran folytatta az ereszkedést. Mikor már elég mélyre ért, felkacsolta a lámpákat és pásztázta a szakadék alját. Hatalmasat kiáltott rémületében. A meder alján egymás hegyén-hátán álltak a rabszolgák holttestei. Egy kupacba vegyültek a mindenféle fémhulladékokkal és szeméttel. Átláthatatlan kuszaság. A kislány próbált ráhangolódni a ger tudatára. Életjelek után kutatni. De semmi választ nem kapott. Sírás fojtogatta a torkát. De nem adta fel. Többször is körbejárta a mélység alját. Felemelkedett és újra leereszkedett. Megvizsgált minden kiszögellést. Szólongatta a férfit. És mikor már azt hitte minden elveszett, nagyon halkan, tudatának legeslegmélyén megérzett egy halvány pici pulzálást. Belekapaszkodott és nem eresztette el többé. A nyomára indult és végül egy nagy halom fölé lebegett. Kinyújtotta a sikló robotkarjait, és vájni kedzte a szeméthalmot. Egyre csak lapátolta és hajigálta az élettelen testeket. Azután abbahagyta és leszállt. Kiugrott a siklóból. Puszta kézzel folytatta. A gyomorforgató bűz elviselhetetlen volt, a könnye is kicsordult bele. Tapickolt a véres, emberi maradványokban. De hamarosan megtalálta Bartost. Eszméletlen volt, de még élt. Az elszenvedett fájdalmak hatalmas ráncokat rajzoltak az arcára. A kumla csápok mély barázdákat szánottak testébe, a hegek csontig vésődtek a húsába.

A kislány óriási erőfeszítéseket tett, hogy egyáltalán megmozdítsa az ernyedt, nehéz testet. Meggörnyedt a súlyos teher alatt. Valahogy bevonszolta a siklóba, de úgy tűnt neki hogy már órák óta küszködik a megtépázott törzssel. Megmarkolta a férfi egyetlen épen maradt karját és egy utolsó rándítással a pilótaülés mögé húzta. Kemény próbatétel volt, de tudta hogy most nem állhat meg pihenni. Felszállt és határozottan kilibegett a szakadékból. Nem keltett feltűnést, úgy tett mintha fényszóróival ő is a keresők munkáját végezné. De diszkréten távolodott. Elhagyta a mesterséges atmoszférát, és észrevétlenül kiúszott a csillagközi térbe.

A Nardim zöld páncélja bontakozott ki a szeme előtt. Pár perc és eléri. Bolygókörüli pályára állt és elvegyült a forgalomban. A kumla hajók közelségét kereste, mert egy elszakadt sikló azonnal szemet szúrt volna. Kul-Anninak megvolt a magához való esze és rögtön észrevette hogy a szokásosnál erősebb az ellenőrzés. Két csillaghajó is állomásozott már a bolygó körül. Lassú, lomha sorokban haladtak a kereskedőhajók. Bevezették a vámot. Nyilvánvaló volt, hogy őt keresték.  Mikor a lány észrevette hogy egy kisebb teherhajó és kísérő siklói a zöld burok felé törnek, hozzájuk csapódott. Hamar utat fúrtak és már bent is voltak. Kul-Anni lejjebb ereszkedett, a vizek birodalmába. Itt is különösen sok ellenőrző hajó cirkált, vízhatlan burkokat vontak maguk köré és fénypászmáikkal megvilágították a sűrű vízfüggönyöket. A lány ügyesen manőverezett és el-elrejtőzött a párás felhők mögé. Végül elérte a búvóhejüket. Átlibegett a vízesésen és leszállt. A jugra előkecmergett, és mikor meglátta az ellenséges hajót kipattintotta karmait és furcsa, morgó hangot hallatott. A gyerek alig alig tudta lecsillapítani. Valóban szokatlan és őrült dolog volt egy kumla siklót használni álcaként.

Most azonban sokkal nehezebb rész következett. A kislány nagy nehezen átcipelte, átrángatta az eszméletlen férfit a jugrába, a kumla siklót pedig elsüllyesztette a mély medencében. Vizet hordott a fürdőszobába és lemosta Bartost. Bekötözte a sebeit, majd felöltöztette. Megállapította hogy sok vért vesztett és hogy már alig élt. Azután maga is megfürdött, tiszta ruhát vett. Felszálltak a jugrával, és felhúzták a láthatatlanná tévő pajzsokat. Jó három órát repültek, míg végül találtak egy szűkös járatot. Leereszkedtek a legalsó szintre. A félhomályban a lány előszőr alig látott valamit, aztán lassan hozzászokott a szeme a sötétséghez. Kietlen, sűrű erdőség nyelte el őket. Fájdalmasan nyögtek a nehéz, összegabalyodott lombok ahogy a hajó keresztül tört rajtuk. A felszín maga sziklás, mohás, nyirkos terep volt. Hatalmas megkövesedett fatörzsek meredeztek, felsőbb részükből újabb növények sarjadtak, szerteágaztak és gyilkos árnyékot vetettek az alattuk elterülő világra. Néhány gigantikus fa úgy összegabalyodott, hogy szabályos kupolákat formáltak, ha valaki az ágak közé lavírozott, és beljebb nyomult, nehezen keveredett ki. A fák odvas törzse akkora volt, hogy egy közepes méretű csillaghajó simán elfért volna belsejükben.   Kul-Anni éppen ezt akarta. Bevette magát a zsúfolt liánok és lyukacsos odvak közé. Lelassított és kinézett magának egy eldugott, kényelmes odút. Belerepült és látta hogy kacskaringós járatokban folytatódik. Végiglibegett mindegyiken, és minden esetben a túloldalon bukkant fel. Ez a többkijáratú megoldás nagyon tetszett neki. Jó sok menekülési útvonal, biztonságban érezte magát. Visszatért, és leparkolta a jugrát a legbelső, legeldugottabb kuckóban, két kissebb folyósó kereszteződésénél. Ez a terület egész sima volt, és felfelé, kupola alakban szélesedett. A körülötte meredező falak, és a lába alatt nyújtozkodó talaj a mamutnövény élettelen, megkövesedett kérgéből formálódtak. Ezen akár tüzet is gyújthat, úgy, hogy mégsem égeti porig az egész fát.

Kivonszolta Bartost és betakarta meleg szőrmékkel. Berendezkedett. Tűzet gyújtott és vizet forralt. Fontoskodva szaladgált ide-oda. Úgy érezte komoly felelőssége van, hogy most rajta múlik minden. Bátornak kell lennie. Elkezdte a gyógyítást. A  férfi csonka törzsére helyezte kezeit, és erősen koncentrált. Apró, hajszálvékony lángnyelvek bújtak elő tenyeréből, végigkúsztak a ger bőrén, mint megannyi, törékeny erecske. Teljesen behálózták, és pumpálták belé a lány belső tüzének regeneráló erejét. Kul-Anni érezte hogy lassan, fokról-fokra sikerül felszítania a ger energiáját. Már tüzesedett homlokán a dupla szirom. Lüktetett benne az élet. A kislány közben nagyon elfáradt. Sok tüzet pazarolt, és pótolnia kellett. Meg kellett pihennie. Összegyűjtötte az összes fenigh tartalmú élelmet és eszegetni kezdte. Muszály volt feltöltődnie hogy tovább tudja folytatni, anélkül hogy maga is belehalna. „Csak egyszer térjen magához”, gondolta. „Aztán majd ő megmondja hogy hogyan tovább”.