Felébredt és nagyon fázott. Minden homályos volt és szürke. Nem bírt mozdulni, a kezei gúzsba voltak kötve valami furcsa, vékony kis drótszállal. Megpróbálta megfeszíteni, de nemhogy sikerüljön elszakítani, még csak szorosabban tekredett a csuklójára. Próbálta elégetni, de az anyag meg sem rezdült. Körülkémlelt. Tőle jobbra észrevette Bartost, ugyanolyan erősen megkötözve. Mindketten teljesen meztelenek voltak. A helység nyirkos volt és a fakó falak semmilyen reményt nem adtak. Az egyetlen kicsi ajtót erős fémpántok zárták. A férfi felemelte a fejét és ránézett. Égetett a tekintete.

Hirtelen zajt hallatszott, a nehéz vaspántok lassacskán megmozdultak. Az ajtó kitárult és belépett rajta Félszemű. Azzal kezdte hogy otromba bakancsával hatalmasat rúgott a kislányba. Kul-Anni összerándult de meg sem nyikkant. Néma megvetés volt a válasza a rúgdosásokra. Azután a szemébe nyomakodott a kumla ökle is és többször arcul csapta. A kislány megmerevedett és próbálta kizárni a fájdalmat. Ha ficánkolt és szabadulni próbált a drótkötél a nyakát fojtogatta és majd széthasította a lábait és a kezeit. Teste görcsösen összerándult a fájdalomtól, összekuporodott és bambán figyelte hogy egyre több bakkancs trappol körülötte. Rim parancsnok hangja élesen zúgott a fülébe:

-          Hagyja már azt a vakarcsot, inkább a gerrel foglalkozzon.

De Félszemű nem akarta meghallani. Dühös önkívületében egyre csak potyolta a gyereket. Mikor már felismerhetetlenre verte és megcsúszott az időközben kialakult csinos kis vértócsában, Rim elérkezettnek látta az időt hogy észhez térítse. Talpra rántotta és kezébe nyomott egy korbácsot, majd Bartos felé tuszkolta. Addigra már legalább egy tucat kumla harcos gyűlt a terembe, s mindegyiknek korbács volt a kezében. Félszemű megemberelte magát, jelt adott és egyszerre kezdték tépni, marcangolni a ger testét ott ahol csak érték. Kul-Anni véres könnyein át csak most látta hogy Bartos hátát óriási vágások és hegek borítják. Jobb combjába meg legalább tíz billog belesütve. Különféle kumla börtönök és kísérleti telepek jelzései. A férfi tehát megjárta már a poklok poklát, ezt a kis korbácsolást egykedvűen, lazán tűrte.

Azért derekasan szórta tűzét, égette maga körül az ellenséget. Csakhogy a kumlák már profik voltak: tűzálló öltözetben közelítették meg. Sercegett a húsa, csontjának szilánkjai már a falakra fröccsentek. Véres bőrcafatok mindenhol, az eleven izmokat már átforrósított fémrudakkal sütögették. Közben elfáradtak a kínzók, s figyelmüket újra Kul-Anni  felé fordították. Szépen és gyorsan regenerálódtak a sebei, hát úgy döntöttek megint megcsiklandozzák egy kicsit. A földön összekeveredett a felnőtt haguri és a kislány vére. Kumla lábak tocsogtak benne bokáig.

Most a kicsi a fájdalom harapófogói között vergődött, és sűrű könnyeket hullatott. A törékeny test hánykolódott és vonaglott a rámért ütések alatt, de a gyerek összeszorította  a fogát és még csak nem is nyöszörgött. Bartos szeméből viszont eltűnt a gőg és a felsőbbrendű higgadtság, elkeseredetten próbálta lehántani magáról béklyóit. Most Kul-Anni elveszítette az eszméletét. Félszemű fellocsolta egy nagy vödör vízzel.

-          Ugye milyen finom a protik vize? Igyatok csak!

Vad röhögése visszhangra talált a harcosok között. Lehajolt és megmarkolta a lány haját. Majd teljes erejéből megrángatta és a földhöz csapta a fejét. Bartos őrjöngött. Vonyított mint a csapdába esett farkas. Saját szenvedése nem érdekelte, de nem bírta elviselni a meggyötört gyerek látványát. Félszemű pedig bosszút állt. Százszorosan fizette vissza a Rapun elszenvedett megaláztatást. A közös dolgukat, amiről csak ő és a lány tudott.

Hirtelen minden elcsendesedett. Vendég érkezett. Belépett a tábornok és megszemlélte a dolgok állását. Kurtán biccentett Rimnek, majd közölte velük parancsát:

-          Azonnal végezzék ki őket.

Rim nem hagyta annyiban:

-          Tábornok úr, Félszemű nagyon jó eredményeket ért el a kutatólaborokban. Már két hete ezen dolgozik. Ezek a kötelek továbbfejlesztve talán örökre fogva tarthatják őket. Adjon még egy kis időt, hogy tökéletesítsük a tehnológiát.

-          Nem, ebből elég volt. A Rapun is ez volt, aztán meg mi lett belőle. Egy óra múlva sötét anyagot nekik.

-          Igen, uram.

A kínzók végre kimentek. A hagurik magukra maradtak. A lánynak már nem volt jártányi ereje sem. Bartos szólóngatta, de nem felelt. Látta hogy a gyerek meg van dermedve a rémülettől. Kétségbeesetten próbált közelebb kúszni hozzá, de azok a furcsa béklyók nem engedték. A kislány szemeinek zöld ragyogását elemésztették a sós könnyek.

Az az egy óra nagyon gyorsan elrepült. Bartos nem töltötte haszontalanul: húzta nyúzta a furcsa kis drótokat, bugyogott bele a vére, de sikerült valamennyire meglazítania. Annyira felforrósította, hogy néhány helyen berepedezett. Visszatértek a katonák. Látták hogy a ger erősen megfonnyasztotta a béklyókat, így sietősre fogták. Megragadták mindkettőjüket, és határozott mozdulatokkal kitaszigálták őket. Félszemű a biztonság kedvéért még jó néhányszor fejbevágta Bartost, hogy kellőképpen kábult legyen. Hosszú, fémfalakkal körülvett folyósóra jutottak. Kul-Anni ekkor döbbent rá, hogy egy csillaghajó belsejében vannak. Majd mikor a folyosó végére értek, betuszkolták őket egy szűkös kabinba és rájuk zárták az ajtót. Még hallották, amint legalább hét biztonsági zár kattant. Majd iszonyatos sebességgel zuhanni kezdtek. A liftezés nem tartott sokáig. Nagy dübörgéssel álltak meg és kinyílt az ajtó. Végre sikerült leszedni a köteleket, és Bartos a gyereket is kiszabadította. Kikászálódtak a kabinból és szétnéztek. Körös körül sziklák és kristályfalak. Kul-Anni fáradtan rogyott össze. Bartos viszont eleven tűzgömbbé sűrűsödött és teljes erejéből nekicsapódott a falaknak. Mint egy hatalmas, tűzes ágyúgolyó, próbálta a kemény sziklafalat bombázni, kilyuggatni. Sikertelenül. Olyan nehéz volt az anyag hogy abból rájöttek csakis a Nardim egyik holdján lehettek. Az itt kialakított felszín alatti bázisok és börtönök különösen rettegettek voltak, mert a kisbolygó belül olyan lyukacsos volt mint a sajt, és nem lehetett áttörni a kamrák közötti kemény, kristályfalakat.  Több  ilyen belső barlanglyukban kivégzőtermeket hoztak létre.

Látta már Bartos hogy fölöslegesen pazarolja energiáját. Sehol sem talált rést. Lenyugodott és kilihegte magát. A kislány arcát kezeibe temette és csendesen sírdogált. Hirtelen megmozdult alattuk a föld. Zakatolt és süvített, ragacsos fekete áradat bugyogott elő szinte a semmiből. Mintha a kabin mögül tört volna a felszínre. Futásnak eredtek, azaz inkább csak a férfi vonszolta maga után a gyereket. Felmásztak egy sziklára, de  a sötét folyam gyorsan emelkedett, már a lábuknál járt. Bartos felkapta Kul-Annit és ugrálni kezdett szikláról sziklára. Sok ilyen kiszögellés volt, de hamarosan már elérték a mennyezetet, a büdös, mérgező trutyi szintje pedig egyre csak nőtt.”Már nincs sok hátra,” suhant át a kislány agyán. Bartos testével ptóbálta védelmezni, de egyszer csak belenézett a gyerek megtört szemeibe. Elszorult a szíve. A kis teremtés véres, mocskos, összekarmolt arca úgy meredt rá vissza, olyan szomorúan mint aki mindent tud. Odabújt hozzá, Bartos pedig magához ölelte.

-          Annyi mindent akartam még neked mondani...Mielőtt a Nardimra értünk volna...akkor éjjel...csak azt akartam mondani, hogy én legszívesebben... tudod...veled...

-          Tudom. Nem kell mondanod semmit. – nyugtattgatta a férfi.

-          Volt egy csomó tervem és álmom amit el akartam neked mesélni.

A kislány nem bírta tovább tartani magát. Belefúrta arcát Bartos vastag hajfürtjeibe és keservesen zokogott. Azután megkérdezte:

- Ha meghalunk ugye Tes istennel egyesülünk?

- Igen. Továbbra is együtt leszünk. Majd meglátod.

De Kul-Anni tudta hogy Bartos hazudik. Hogy csak az ő kedvéért mondta ezt. Mert a ger nem hitt már semmiféle istenben és túlvilágban. Még pár perc és eléri őket a méreg. Mindenféle szörnyű hangok töltötték be a levegőt, apró, barlanglakó állatkák próbáltak menekülni, és sivalkodtak ahogy fuldokolva elnyelte őket a fekete áradat. Lábaik alatt kicsi egerek menekültek a sziklafal réseibe. Kul-Anni most ösztönösen ráhangolódott az állatkák érzéseire. Majd tekintetével próbálta átfúrni a kristályfalakat, és követni benne a nyomukat. Furcsa, idegen szemekkel nézett a gerre. És megszólalt, de olyan határozottan, olyan nyugodtan, mintha nem is az ő hangja lett volna:

-          Emlékszel Sobora történetére? Mikor számüzetésben volt,  fogságba ejtette egy ellenséges törzs. Nem tudták hogy haguri. Beledobták egy kútba, és betömték a nyílást kövekkel. De ő mégis kiszabadult. Emlékszel hogy hogyan?

-          Igen. Folyékony tűzzé változott és kiszivárgott.

-          Minden Nagyerős Védelmező képes erre. Minden ger.

-          Igen kölyök, de ahhoz egy kis rés is kellene a falon.

Kul-Anni arcán árnyék suhant át. Megfogta a férfi kezét és megtapogatta vele a kis nyiladékot ahol az egerek megszöktek. Bartos szeme kivörösödött, homlokán a jel perzselt. Megállt a kicsi előtt és erősen koncentrálni kezdett. Egyszercsak halványodni kezdett a teste és apró, lángoló molekulákra bomlott. A részecskék szélsebesen keringtek, gomolyogtak, összesűrűsödtek majd lágy tűzfolyammá alakultak. A falra tapadtak és mikor megtalálták a rést pillanatok alatt beleszivárogtak és eltűntek a járatban.

Kul-Anni egyedül maradt. A rotyogó folyadék már nagyon közel ért hozzá. Úgy érezte Bartossal együtt a lelke is elszivárgott a falon keresztül. Minek élni tovább? A keserűség megöregítette. Kínjai, halálfélelme most nagyobbak voltak azoknál mint amit a korbácsolás alatt elszenvedett. Egészen a falhoz lapult, és a gyomra helyén csak egy nagy ürességet érzett mikor látta hogy a sötét anyag már felkúszott a kiszögellésre is és mindjárt eléri a lábát. Ekkor nagy fényesség támadt. Mintha mögüle, a falból úszott volna elő. Kavargó tűzfergeteg bontakozott ki előtte és körbevonta. A lebegő, lángoló szemcsék összeálltak és Bartos arca bontakozott ki. Rámordult:

-          Hát te meg mire vársz? Hol maradsz mögülem?

-          Én...én... még nem tudok..sosem csináltam.

De már a testét furcsán könnyünek érezte és azt is tudta hogy fölemelkedtek. Bartos fogjul ejtette a tekintetét. És ahogy belenézett a ger izzó szemeibe a tűztengert képzelte maga elé. Pont úgy mint a gyakorlatokon. Érezte hogy bele kell merülnie. Most Bartos atomjaira hullott teste volt ez a tenger, és neki egyesülnie kellett vele. Olyan lágyan ringott ebben a hullámzó némaságban hogy teljesen átadta magát neki. A szabadság semmihez sem hasonlító élménye volt ez. Mintha eddig fogságban tartotta volna a saját teste, és most egyetlen sercegő mozdulattal kiszabadult volna. Apró darabokra szakadt és lelke kiterjedt mint egy óriási háló. A férfi tudatának folyama vakította és hirtelen arra eszmélt hogy nagyon sebesen száguldanak. Kul-Anni lebegő kis plazmaként, Bartos tüzének belsejében tartózkodott. A Nagyerős Védelmező hajlékony tűzkérget formázott köré, és ebben a burokban szállította. Már a járatban süvítettek, mert a lány iszonyatos nyomást érzett. „Nem fogunk ketten átférni”, gondolta, de abban a pillanatban hatalmas reccsenés rázta meg őket.  Bartos valóban nem fért el, ezért erőszakosan átnyomult a keskeny járaton, kiszélesítette, és végül átszakította a falakat.

Borzasztó volt a zuhanás. Akkorát rázkódtak, hogy Kul-Anni úgy érezte sosem fog többé összeállni egységes egésszé. És Bartos még nem engedte ki a burokból, továbbrepült egy keveset hogy kitérjen a kifröccsenő sötét anyag útjából. Végre megállapodtak. De mikor a lány újra testet öltött, minden összefutott a szeme előtt és rettenetesen szédült. A hideg rázta és úgy érezte mintha az idegszálain táncoltak volna. Furcsa, fehéres habot hányt. Forró teste úgy reszketett, hogy a sima, hideg sziklák is táncolni kezdtek alatta. A szemei fennakadtak. A ger lefogta míg megnyugodott és eszméletére tért. Csoda hogy egyáltalán túlélte.

Nem sokat pihenhettek. Rideg, vijjogó sziréna hangja csendült fel. A rendszer valószínüleg jelezte hogy szivárgás van, és hogy a hagurik megszöktek. Éles, visító kiáltást hozott feléjük a szél. A kumla harcosok közeledtek és csattogtatták polipkarjaikat. Bartos feltekintett és körülnézett. Behemót hegy nyújtózkodott fölöttük. A másik irányban sziklás, szakadékos, rút vidék fogadta őket. Nyílt terep. Ha ott elkapják őket így, fegyvertelenül, végük van.