Tőlük néhány kilométerre, Montgomery- ben John igencsak paprikás hangulatban érkezett meg Barbara lakásához. Mérgesen vágta be az ajtót maga mögött és ahelyett, hogy megölelte volna szerelmesen a nőt, nagyot lökött rajta.

- Mondd te eszement liba. Mit képzelsz? – üvöltötte. – Elment az a csöppnyi eszed is, ami még volt?

- Higgadj le John… felébreszted Sam-et – csitította Barbara persze nem a kisfiúra gondolt, inkább magát igyekezett védeni. Számított rá, hogy John kiakad, de ez egy kicsit meglepte. Soha ennyire mérgesnek még nem látta.

- Mit akarsz a feleségemtől? – azzal vadul megragadta a karját, ami fájó emlékeket ébresztett a nőben… mikor régen a férje, az az idióta folyton verte… ő is ugyanígy szorította meg a karját… - Hogy mertél leskelődni utána? Hogy mertél szóba állni vele?

- Kíváncsiságból… annyit meséltél róla… tudni akartam, hogy milyen. Tudni akartam, ki miatt nem vagy velem…

- Oh… értem! - súgta John és erősebben szorította a vékony kart. – És milyennek találtad?

- Jelentéktelennek… nem is értelek! Egy nagy nulla a nő. Semmi szépség nincs benne, talán bájos, de ennyi.

- Vagyis nem ribanc, mint te? – emelte fel a hangját John, de akkor olyasmi történt, amire nem számított. Barbara megragadta a háta mögött álló vázát és fejbe kólintotta vele Johnt.

A férfi a váratlan ütéstől elterült a kanapén és a fején hatalmas púp éktelenkedett, a szeme alatt feldagadt és monoklija lett. Barbara először menekülni akart, de aztán megijedt, visszarohant a férfihez és ébresztgetni kezdte.

- John… John! – kiabálta és ijedtében, hogy megölte, kicsordult a könnye…- Térj magadhoz, te disznó!

Ám ő lepődött meg a legjobban, mikor John szemei kinyíltak és az erős karok ismét megragadták.

- Meg akartál ölni, te kis szuka? – teperte maga alá, úgy hogy Barbara mozdulni sem tudott.

- Eressz el te tulok!- sikítozta. – ez fáj!

- Fáj? Akkor remek! – súgta a fülébe John. – Ha az a terved hogy tönkreteszed az életem, akkor rossz lóra tettél… világos??? Meg ne lássalak még egyszer a feleségem körül! Eszedbe ne jusson a közelébe férkőzni és bántani őt… különben megöllek!

- John kérlek… sírta Barbara kétségbeesetten. – Ez fáj!

- Sokkal jobban fog fájni, hidd el! Miért kell mindent tönkretenned? Nem ezt akartad? Itt az új ház bebútorozva… olyan életed van, amilyen egy ilyen kis ócska ringyónak soha sem lehetne nélkülem! De neked ez sem elég… mindig csak többet és többet akarsz, igaz?

- Nem… megígérem, hogy soha többé felé se nézek…

- Jól teszed, ha életben akarsz maradni… mert jegyezd meg jól… soha senki sem keresne. Mikor megtalálnák a rothadó hullád az erdő mélyén, már azonosítani se lehetne… én meg elvinném Samet és Vele nevelném fel… ezt akarod?

- Nem… - nyöszörögte halálra rémülve. – Nem kapok levegőt John. Kérlek, eressz el!

- Megértettük egymást?

- Igen... Igen… Megígérem! - lihegte levegő után kapkodva.

- Helyes….állt fel John, de a remegő nő mozdulni sem mert a rémülettől. Kösz a kellemes hétvégét amúgy! Ne keress pár napig!

Azzal kiviharzott, mint a forgószél és bevágta az ajtót maga után. Barbara leroskadt a földre, és keserves zokogásban tört ki. Alábecsülte Johnt… nem lett volna szabad ezt tennie… nem lett volna szabad… ezért megfizet a mocsok!

- Alszol? – súgta a nő és végigsimított az őt átölelő erős karokon.

- Nem – felelte a kedves hang. – Csak próbálok magamhoz térni, ekkora gyönyörben még soha nem volt részem…annyira csodálatos vagy! – azzal gyengéden megcsókolta a napbarnított selymes vállat.

- Szeretlek – súgta vissza Natasha és élvezte a férfitest kellemes melegét maga mögött.

Felettük az égen ragyogtak a csillagok. Tökéletes pillanat volt. Semmihez sem fogható. Maga a beteljesedés. Ők már összetartoznak, mindketten tudták és érezték ezt.

Már hajnalodott, mikor Natasha hazavitte Shane-t. Csókkal váltak el, s mindkettőjük szíve ólomnehéz volt. Azt kívánták, bárcsak együtt lehetnének… bárcsak… soha ne kellene búcsút mondani…

- Délután találkozunk? – kérdezte Shane reménykedve.

- Már alig várom – mosolygott rá Natasha, majd gázt adott.

Sokáig figyelte a visszapillantó tükörben a neki integető férfit, míg el nem tűnt a szeme elől. Alig várta, hogy újra együtt lehessenek. Ahogy hazaért leparkolt és egyenesen a konyhába ment, épp vizet engedett magának, mikor megpillantotta a bekanyarodó autót. Először azt hitte Shane az… a bolond utána jött… de aztán látta, hogy ez a férje kocsija… mi a fene…mit keres ez itt?

- John? – nézett meglepve a férfire, aki egyenesen a konyhába ment…- Hát te?- ám ahogy meglátta a hatalmas monoklit és púpot, elfogta a rémület…

- Történt valami… - felelte dühösen John és hazajöttem.

- De mi? Az ég szerelmére… borzalmasan nézel ki, mint akit agyonvertek…

- Áh, - legyintett. – csak ez az ügy… az agyamra megy! Kilépek…

- De mi történt? Volnál olyan kedves és beavatnál? – bosszankodott Natasha, miközben elővette a hűtőből a jeget és a púpra tette.

- Lefüleltük a férjet… a szeretőjével… az az állat meg nekünk támadt és leütött egy lapáttal…

- Remélem, feljelented!

- Naná… - morogta. – Mennyi az idő?

- Három… - nézett Natasha a faliórára.

- Mit csinálsz te hajnalban, nappali öltözékben?

- Ööö… festettem – vágta rá habozás nélkül.

- Értem - dünnyögte John és cseppet sem érdekelte mivel tölti a felesége az idejét. Csinál, amit akar! Neki most Barbarával kell foglalkoznia. Az a ribanc képes és tönkretesz mindent… de akkor biztos elvágja a torkát! Vele nem packázhat senki!