Most vagy soha többé 

                                               6.

                A vereséggel záruló mérkőzést követően, Rudolf és Norbert bágyadtan sétált haza.    Nem sok időt töltöttek a csapattársakkal. Amint lezuhanyoztak és felöltöztek, már köszöntek is el mindenkitől. Végtére is, nem könnyű feldolgozni egy három-nullás vereséget.   Ráadásul itthon.

        A két barát mindenesetre alig tíz perc alatt hazaért.   A konyhában megszokott kellemes légkör fogadta őket.    Rudolf édesanyja Erika, Réka és a kellemes ínycsiklandozó ebéd illata.   A harmincas éveiben járó asszony már terített is meg a konyhaasztalra, ahogy meghallotta az ifjak moraját, miszerint a focisták hazaértek.    Persze az asszony nem maradt egyedül, vele volt Réka is, aki bár korántsem olyan lelkesen de várta a fiúkat. Az asztalnál ülve, nyomkodta a mobiltelefonját, amelyet nagyon közel tartott az arcához. Ám ahogy a két fiú a konyhába lépett, azonnal megváltozott a csendes légkör.

- Nahát, megjöttek a bajnokok! - tárta szét a karjait ünnepélyesen Erika, majd bezsebelte a fiúk fáradt mosolyát. 

- Éppen ideje - tette hozzá, lehangoltan Réka, szinte alig érthetően ráadásul. Szemlátomást nem örült annyira barátja érkezésének. A fiú már vagy egy teljes perce ott állt előtte, ő azonban továbbra is a székén ülve a mobilkészülékét nyomkodta. Javarészt rá sem nézett. Persze ez feltűnt Erikának és Rudolfnak is, ám egy röpke villámpillantással le is tudták az egészet. 

 - Mi az ebéd? - kérdezte lelkesen Rudolf, asztalhoz ülve.

Erika nyájas mosollyal fordult a gázrezsó fölé, ahol két konyhai kesztyűt húzott és a kezeibe vette az ezüst színű lábast. Az éhes szempárok elé, az asztal közepére helyezte s miután óvatos mozdulattal levette annak fedelét, mér meg is pillantották az ifjak a gőzölgő finomságot.

- Töltött káposzta - hüledezett Rudolf. - A kedvencem!

Norbert is hasonló vágyakozással figyelte a sok szépen egymás mellé helyezett töltést, majd annál is türelmetlenebbül várta, hogy megteljen vele a tányérja. A forró étel gőze beterítette a két farkaséhes fiú arcát akik később nyüszítve tapasztalták hogy nem csak szemlátomást forró hanem kóstolva is.

- Te nem eszel? - hajolt Erika a lánya elé, aki úgy adott neki választ, hogy tekintete el sem mozdult a mobiltelefon kijelzőjéről. 

- Majd később

Csupán ennyi volt. Erika nyugtalanul pillantott Norbertre, aki a finom falat lenyelése után úgy gondolta, megpróbálja alaposabban szóra bírni a fekete hajú szépséget.

 - Mi a baj, kicsim? Miért nem eszel?

Réka ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. A kedves, megfontolt és kielégítő válasz helyett, nagy hangon, felháborodva tanúsította annak jelét, hogy esze ágában sincs a forró étellel szétégetnie a száját. Persze, azt az asztalnál ülők is jól tudták, hogy a lány, nem a tapintatos válaszairól volt híres. Édesapja hirtelen haragú természetét örökölte, nem pedig Erika vaj puha lelkét.

- Ha szét akarod égetni a nyelved és az egész szádat, akkor rajta, csináld ahogy akarod, de engem hagyjál ki belőle értve vagyok? Különben meg semmi értelme jó pofizni, csak mert itt van a bátyám és az anyám! De hogy is értenéd, tömd csak a fejed! 

     Ennek hallatán, amelyet talán még a szomszéd is hallhatott. a konyhában tartózkodó Erika, Rudolf és Norbert szó szerint jéggé dermedten bámultak. Egy árva szót sem tudtak szólni.    Pedig akadt volna egy-két megjegyzés, főleg Erika részéről, aki ugyebár az édesanya, tehát őt illetné meg a jog, hogy kérdőre vonja a lányát.    Ám, mégsem.   Meg sem tudott szólalni. Mint ahogy Rudolf és Norbert sem. Hiszen az elhangzott szavak annyira beékelődtek a fejükbe, hogy egyszerre mindhárman abban a helyzetben érezték magukat, mintha bűnösök lennének.    Réka így tovább folytatta a mobiltelefonja nyomkodását, mindössze annyi különbséggel hogy most felhúzta lábait a szék ülésének a szélére.   Roppant ideges, haragos természet volt, nem volt nehéz egyik pillanatról a másikra kihozni belőle a boszorkányt.