Most vagy soha többé

                                             3.

              A kapkodó, előrehaladó támadójátéka a Ceglédnek, a sikeres ám mégis sikertelen akció után, jócskán lecsökkent.     A térfelükre szorulva, próbálták kivédekezni a támadásokat, ugyanis az ellenfél csapat még a mérkőzés eleji támadójátékánál is jobban ráfeküdt a labdára.       Sorban érkeztek a kapura lövések, még ha Vilmos ügyesen is hárítani tudta, de nem biztosította be kapuja nyugalmát.       Hamarosan sor került a mérkőzés első szögletlövésére, amelyet a vendég csapat végezhetett el.      A beíveléshez, a nem éppen szimpatikus szolnoki, tejfölfejű játékos igyekezett.       Vilmos ezután lett csak igazából paprikás. Megannyi ceglédi és szolnoki focista toporgott előtte, így azt se tudta, hogy melyik játékosra figyeljen oda jobban.       A citromsárga és kék mezesek között, lassan kezdett nőni a feszültség és a lökdösődések száma is szaporodott.              A szögletrúgás következtében a labda a kapu irányába csavarodott. A nézők már kezdték elhinni, hogy ez a támadás góllal fog befejeződni. Könnyen lehetett, mivel valóban olyan szépen tekeredett a labda a kapura. Még egy röpke pillanatig Vilmos is elhitte, de aztán egy hazai védőjátékosnak köszönhetően sikeresen ki lett fejelve a labda. Így most a hazai szurkolók nyugodhattak meg. 

             A ceglédiek még ha gyengébb lendülettel is, de próbáltak ellenfelük kapujára törni.    Igaz, nem alakultak úgy a helyzetkihasználások, ahogy szerették volna, de időben vissza tudtak zárni a védekezésre, így az ellen kontra támadást is hárítani tudták.    Egyik csapat se engedte a másiknak hogy a kapujuk tizenhatos vonaláig hatoljon. 

            Az első félidő lefújásával egyszerre veszett el a remény, hogy bármelyik csapat gólos fölénnyel vonulhatott volna a negyed órás pihenőre. A mérkőzés állása, így maradt a nulla-nulla.

Míg a verejtékfoltokkal teli mezes focisták haladtak le a pályáról, Rudolf egy helyben állva, csípőre vágott kézzel tekintett a már üres szolnoki kapura. S az emlékek maguktól vetítődtek a szeme elé.

Nem hagyhatta hogy szerelme elfusson. Nem engedhette meg magának, hogy tétlenül nézze, ahogy azon a csendes úttesten, olyan magára hagyottan figyelje, Zsófi kétségbeesett zihálását a rohanása közben. Ő is futásnak eredt. Pillanatok alatt utolérte a lányt, szembefordította magával és a tekintetét kereste, Azt a gyönyörű barna tekintetét, amelyet hosszú barna lenszerű tincsei takartak maguk mögé. Csodásan ragyogó szemei azonban csak úgy rikítottak a kócos lámpafények alatt, sűrű hajtincsei közül.

Zihált, akár egy ketrecbe zárt oroszlán, s mégis olyan törékenynek tűnt. Vajon ki bánthatta? S miért? Rudolf óvatosan a tenyerei közé zárta a lány puha kezét. Érezte hogy jéghideg s remeg akár a kocsonya. S ekkor tekintetük egymáséba olvadt. Nem is akárhogy. Ami eddig lezárva pihent köztük, az most hirtelen ismét erős lángra robbant. Fény gyúlt szemükben, miközben tapintani lehetett a levegőben a vágyat, hogy megszólíthassák újra egymást.

Csodaszép hófehér arca elől, ujjaival félresöpörte hajtincseit és egy nagyot sóhajtott. Látszólag,  mintha megnyugodott volna. Persze nem teljesen, hanem csak részben.

- Mennem kell!

A fiú erre sajnálkozó tekintettel a fejét rázta. Olyan rosszul esett neki, hogy a lány már megint el akar szakadni tőle, mintha a fogát húzták volna. Akármit, bármit megtenne azért, hogy Zsófi ne akarja újra egyedül hagyni.

- Kérlek, ne!

A lány azonban egy cseppet sem hatódott meg a lelkiismeretes, kérlelő hang hallatán. Legalábbis nem mutatta ennek jelét.

 - Muszáj - vonta meg a vállát, mint egy szolga, aki egész eddigi élete folyamán még sosem hozhatott meg önálló döntést. - Már várnak rám!

S ekkor jött egy újabb fájdalom. A mellkasba fúródva, pont középre. Akárcsak egy jól irányzott nyíl, ami mélyre hatolva, szavát vette Rudolfnak. Nem tudott mit mondani hirtelen, pedig egyszerre több véleménye is megfontolódott, ám azok hatalmas csomóba képződve,a torkán akadtak. Ő maga sem gondolta volna, hogy a váratlan mondatok, ennyire lefegyverezik majd. Hiszen meg annyiszor ábrándozott már erről a találkozásról. 

- Kik várnak rád? - kérdezte, s még ha jól is tudta hogy kik állhatnak a háttérben, mindeközben a mellkasában lévő láthatatlan nyíl, mintha forogni kezdett volna. Sokkal nagyobb fájdalmat kibocsátva ezzel.

Úgy tűnt, itt már nem csak ő szenvedett. Ez a kérdés ugyanis Zsófi arcán is negatív típusú változásokat hozott elő. Elképedt, nagyra nyílt szemekkel meredve egykori párjára, míg tekintete egyszerre árulta el róla, hogy haragos és hogy tanácstalan.

- A barátod? - fintorgott, a lehető legvisszataszítóbb arckifejezéssel az arcán Rudolf. Ez a viselkedése, pedig pillanatok alatt átragadt a lányra is. Zsófi, aki pedig a legkevésbé sem számított volna erre hasonlóan eltorzította az arcát, akárcsak a vele szemben álló Rudolf.

- Igen, képzeld  fokozta ezzel a fiú mellkas tájéki fájdalmát, persze úgy, hogy nem állt szándékában.

- Akkor menj - vonta meg a vállát, széttárva karjait Rudolf. Úgy viselkedett a lány előtt, akár egy kisfiú. Persze ő maga is tudatában volt ezzel, mégsem tudott ellent mondani heves indulatainak. Elvégre tudta jól, hogy csak ez miatt hullott szét a kapcsolata Zsófival. Mert az elvakultságtól, ahelyett hogy inkább gondolkodott volna, már azonnal cselekedett. Helytelenül. E miatt jöttek ki a száján olyan megjegyzések, amelyek idővel megsemmisítették a szeretet a lányban.

S most, hogy ezzel itt Zsófival szemben is tudatosult, egyszerűen képtelen volt tenni, annak érdekében hogy ezt a beszélgetést, ne kebelezzék be a meggondolatlan indulatok. Talán már késő volt.

- Nem megyek - szólt végül halkan Zsófi, ezzel esélyt adván mindkettőjüknek egy higgadtabb beszélgetésre. Sajnálatos módon, csak ő benne csendesültek le a kedélyek.

- Miért nem? - emelte a nyakát magasra Rudolf, jókora undorral a hangjában. - Talán meggondoltad magad? Pedig az a valaki sokkal jobb lehet, mint én! Ha már ilyen könnyen megkaparinthatott téged! Vagy tévedek?

Bizony így történt, szinte másodpercek alatt képes volt tönkretenni azt a régen várt találkozást amire durván fél évig várt. Most megint minden veszni látszott. S amiért hosszú ideig , bezárkózva a szobájába magatehetetlenül sírt. A remény, hogy újra egymásé lehessenek, egyre csak kezdett elveszni az éjszaka sötétjében. 

           Mire újra észbe kapott, s visszalendült a valóságba, már az öltözőben találta magát, A padon ült, csapattársai mellett, miközben Flórián bácsi, haragos medve szemekkel pásztázta körbe, játékosai elszántsággal teli arcát.

Jelenleg koránt sem állt abban a helyzetben, hogy alapos figyelmet szenteljen az idős edző beszéde odafigyeléséhez.     Csupán azt nézte, hogy Flórián bácsi ajka mozog, s közben borzolt szemöldöke alatt szemeivel egyenként tekint a srácokra. A hangvitele és a mondatai között alig észlelhető rövidke szünet, nem mást, mint a meccs győzelméért szorító indulatot jelentette nála.

Rudolf lehajtotta a fejét.  Legszívesebben újra és újra lejátszotta volna gondolatában a Zsófival való találkozását, ám megfogadta, hogy ma csak egyvalamire fog összpontosítani.

"Ma győzni fogunk!"