Monte A. Melnick

Fura ezt így leírni, de amikor lehetőséget kaptam, hogy a Time-nak írjak, egyetlen egy dologra vágytam igazán, hogy meginterjúvolhassam a világ egyik korszakalkotó és legmeghatározóbb zenekarát, a Ramones-t. Itt jogosan merül fel a kérdés, hogyan tehetném ezt meg, miután sajnálatos módon a banda alapító tagjai közül már csak a Magyarországon született Tommy Ramone-t (Erdélyi Tamás) tudhatjuk az élők sorai között?

            Ha mégis egy teljes körű, mindent átlátó képet szeretnék kapni az egykori bandáról, ki máshoz kellene fordulnom, ki más láthatott volna belőlük többet, ha nem a menedzserük, a turnémenedzserük, a banda anyja és apja, a bébi csőszük, az őrangyaluk, a malter a téglák között, amely nem engedte szétcsúszni őket. A kevés emberek egyike, akire képes vagyok felnézni, akinek a 22(!) éven át szünetmentesen tartó kőkemény munkájáról méltatlanul keveset tud a, talán nem csak ma, hanem a mindenkor népe: Monte A. Melnick

Time: Úristen… csak, úristen! Tudja, sokakkal készítettem már interjút, de még sosem kellett ennyire kapkodnom a levegőt, mint most.

Monte A. Melnick: (nevet)

T.: Bocsánat, vegyük komolyan! Szóval, 2003-ban jelent meg könyve, a Ramones, 22 év, 2263 koncert és mindaz, ami közben történt. Mára a sztár világ, mintha csak verseny lenne, futó szalagon termeli a rosszabbnál rosszabb, semmitmondó könyveket. Miben más az Ön könyve ezektől?

Monte: Muszáj ilyen közhellyel nyitnom, de a Ramones nagyon különleges egy banda volt, még különlegesebb háttérrel. Kimegyek az utcára, és folyton azt látom, hogy tizenegynéhány éves lányok, és ezek a hipster kölykök hordanak pólókat a banda nevével, logójával ellátva. Azon tűnődöm, tudják ők, mi van rájuk írva, mi zajlott a háttérben? Hallottak valaha legalább egy dalt is? Szóval szeretném őket bemutatni a világnak, azoknak, akik csak színpadon látták, vagy otthon hallgatták a lemezeket. Mert ők sem tudják, hogy mi folyt a koncertek között. Azt gondolhatnánk, ezek a srácok világéletükben barátok voltak, ha 22 éven keresztül együtt ”éltek” és zenéltek. De nem, ők nem voltak többek egyszerű munkatársaknál, felmentek a színpadra, eldarálták a koncertet, aztán mindenki ment a saját útjára.

T.: Mi volt ennek az oka?

Monte: (nevet) Azt hiszem még épp időben készült el a könyv, mert már magam sem tudom, annyi vita és nézeteltérés történt. Persze ezeken a munkakörülmények miatt létrejött feszültségeken kívüliekre gondolok. Számon sem tudom már tartani, hogy ki, kivel nem beszélt. Joey egyáltalán nem szólt Johnnyhoz, mert Linda, Joey barátnője elhagyta őt Johnny-ért, Tommy egyszerűen csak kilépett, Dee Dee lassan kezdett besokallni és szintén kilépett. Viszont továbbra is írta a dalokat a zenekarnak. Így nem kellett játszania, viszont kapta tovább a szerzői jogok után járó pénzt. Amilyen őrült, olyan okos is egy fickó volt. (nevet) Szóval ezt szeretném bemutatni a könyvemmel az embereknek, mert biztosra veszem, ők nem azok voltak, akikre egy külső szemlélő gondolna. Azt akarom, hogy ismerjék meg őket az emberek, tudják pontosan, hogy kik is voltak ők, mert ha valakik, akkor pont ők azok, akik ezt megérdemlik.

T.: Volt szerencsém olvasni a könyvet, és valóban elképesztő, hogy mennyire nem ismertem a zenekart. Legnagyobb meglepetést Johnny okozta. Tudnál pár szót mesélni róla?

Monte: Johnny hihetetlen egy figura, legpunkosabb punk volt fiatalkorában. Elment egy szatyor kővel egy Beatles koncertre, hogy megdobálja őket. Végül persze nem tudta, mert túl messze állt. Kukából halászott elő régi tv-ket, felvitte a tetőre, hogy ledobálja azokat 10 méterre az emberek elé. (nevet) Ennek ellenére mégis jó, katonás neveltetést kapott. Ő tartott rendet, és hozzá teszem, nagyon szigorú rendet a zenekaron belül. Az apja abban a szellemben nevelte fel, ha nem végzi el ő a munkát, nála jobban senki sem fogja. Egy nappal a baseball gyerekliga mérkőzés előtt eltörte a lábujját, és az apja nem engedte meg neki, hogy ne játsszon. Johnny végül azt nyilatkozta, örült, hogy így nevelték. Johnny élete jó példa lehetne a mindenkor gyermekeinek számára. Szigorú nevelést kapott, jó ember lett belőle, és mellette még legendává is vált. Igazából, viszont nem volt rock sztár, nem haverkodott, nem vegyült a tömeggel, jött és ment, dolgozni járt oda. Nem hiszem, hogy ezt bárki is tudta volna, szóval ezért fontos a könyv, hogy tisztában legyen vele az ember, hogy ki is volt ő, kik is voltak ők. A Ramones névnek jelentése, szörnyű nagy súlya van, ezért szeretném, hogy aki viseli a nevüket, az úgy viselje, hogy tudja is mit jelent.

T.: Johnny-nál már csak Joey-n lepődtem meg jobban, nem vagyok olyan alkat, de lehetetlen volt könnyek nélkül olvasni az ő történetét. Többé nem tudtam ugyanúgy hallgatni a dalaikat, mint azelőtt.

Monte: Valóban nagyon fájdalmas. Joey majdhogynem az egész 22 évet egy szörnyű szerelmi bánatban élte át. El kellett viselnie, hogy a barátnője elhagyta őt a banda egy másik tagjáért, akivel később össze is házasodtak. Joey-nak pedig volt ereje, végig csinálta, nem lépett ki, nem tett semmit, volt elég lelki ereje, hogy elviselje. Sosem törődött bele ugyan, szinte mindig erről írt dalokat, a szerelmi bánatáról, a könyörgéseiről, hogy jöjjön vissza hozzá Linda. De kibírta. Nagyon érzelmes fickó volt, nagyon szerethető figura. Joey később megtalálta a szerelmet, de olyan boldog, mint Lindával volt sosem lett újra. Szerintem az ő élete is példaértékű, kinek van ekkora lelki ereje, hogy ennyi rengeteg éven keresztül elviselje, hogy a soha el nem múló szerelme, nem őt öleli.

T.: Hasonló csónakban evezett Dee Dee is, csak az ő szerelme más volt, a hírnév.

Monte: Dee Dee egyik mondása ez volt: „Szegény Dee Dee, szegény Dee Dee.” Egyszer ilyen volt, egyszer pedig olyan. Kissé paranoiás, kissé személyiség zavaros, kissé őrült, kissé minden, de nagyon szerethető. Volt egy gonosz, érthetetlen Dee Dee, és egy nagyon szerethető. Nem volt kibékülve a világgal, és nem akartál vele lenni, amikor rossz passzban volt. Ugyanakkor igazi művész, csak úgy gyártotta a dalokat, ha nem passzolt egy sor, és szóltunk neki, ő rögtön tudott egy másikat a helyére. Ettől is szomorú, mert a hírneve megvolt, ő inkább arra vágyott, hogy elismerjék, de ezt sosem kapta meg, csak is azután, hogy meghalt. Szívszorító érzés, hogy egy életen át küzdött valamiért, amit végül sikerült is elérni, csak ő éppen abban a tudatban ment el, hogy az élete munkássága mind hiába lett.

T.: Tragédia! Nos, nem szeretném, ha ilyen szomorúan zárulna az interjú, esetleg pár szép emléket is megosztana?

Monte: Persze, hadd gondolkodjam kicsit… Ha már Dee Dee-ről volt szó, eszembe jutott a legkedvesebb emlékem róla. Imádta az állatokat, volt egy kis teknőse, odáig volt érte, még a fürdőkádba is magával vitte. Ám egyszer valaki nyitva hagyta a bejárati ajtaját, és megszökött a teknős. Vettünk neki helyette egy macskát, azt is imádta dédelgetni, miközben be volt állva. Így fordult elő, hogy véletlen lepörkölte szegény cica szemöldökét. (nevet) Aztán egyszer csak ráunt a macskára és nekem adta. Dee Dee-ről tudni illik, hogy kemény drogos volt, heroinozott és naponta negyed kiló füvet szívott el. Amikor pedig hozzám került a macska, be volt dilizve, amiért kikerült abból a környezetből. Nekirohant a falnak és hasonlók. Egy hónapig tartott, mire teljesen kijózanodott.

T.: Köszönöm szépen, Monte, az interjút is, de legfőképp a 22 éven át tartó kemény munkáját. Mert ne feledkezzünk meg az Ön munkásságáról sem, ami szintúgy példaértékű, legszívesebben kezet csókolnék... Mit mondana zárásképp?

Monte: Gabba, Gabba, hey!

Kovács András