Mentőötlet

Az igazi Faust asztrológus volt, mágus hírében állt, és nem is történt vele semmi érdekes, amíg fel nem robbant az Oroszlánhoz címzett fekete-erdei fogadóban. A legendák Faustját azonban még az ördög sem tudta felrobbantani, kénytelen volt elvinni úgy, ahogy volt, egészben. Addig viszont jóval érdekesebb élete volt, mint az asztrológus kollégának, például meglátogatta a pápát Rómában, a szultánt Konstantinápolyban, és ha már úgyis úton volt, benézett Károly császárhoz is, aki éppen Innsbruckban tartózkodott.

A német-római az ötödik volt ezen a néven, Szép Fülöp és Őrült Johanna fia, sajnos az anyja szépségét és az apja eszét örökölte. Nem is maradt meg sokáig a trónon. 1556-ban lemondott az öccse, Ferdinánd javára. Innsbruck akkor még sokkal kisebb város volt, az arany tető se régen díszítette, és óriási látványosság volt, amikor Faust bevonult a városba. Nemes urak, papok, szépasszonyok, mindenféle rendű és rangú szélhámosok kísérték, mert mindenki akart tőle egy-két apróságot; az örök élet és az örök fiatalság volt a legkelendőbb, de sokan ácsingóztak az erszény után is, amelyből soha nem fogy ki az arany.

Ki ez az előkelő úr? – kérdezte a császár.

A kémek azt mondták, eltart az fél évig is, mire beszereznek egy ilyen bizalmas információt. Bajban lett volna a császár, de éppen ott csellengett egy szurtos konyhai szolgáló, és elárulta nagy kegyesen: Ez bizony a híres Faust, és azért jött, hogy csodákat tegyen.

Egy nagy Faust tesz csodákat, kiáltotta a császár, a csodákat én parancsolom meg, a hercegek és grófok várják ki szépen a sorukat. – Mindjárt üzent a nagy varázslónak, hogy elvárja egy kis magánbeszélgetésre, de jóllakottan jöjjön ám, mert ebédet nem kap. Faust evett-ivott, csomagolt vagy három napra való hideg élelmet, mert sosem lehet tudni, mit talál ki az, aki egyszerre német is, meg római.

Károly nagyon szívélyesen fogadta, és előadta, hogy mi a kívánsága: Olyan sokat hallottam már a macedón hódítóról! Szeretném végre látni is, a testi valójában. És ha már eljön, ugyan ne sajnálja magával hozni az asszonykáját, akiről annyi szépet írtak a krónikások.

Faust megvakarta a fejét, de csak óvatosan, nehogy a házi jószágok szétszéledjenek. Szívesen megtenném, Felség, de a halottakat még én sem tudom feltámasztani. Csak annyit tehetek, hogy megkérdezem a szolgálattevő szellememet, meg tudna-e jelenni a macedón képében és fegyverzetében.

A császár beleegyezett. Úgy is jó lesz.

Egy-két percre kiment a varázsló, hogy teljes titokban tanácskozzon azzal, aki a legnagyobb nyilvánosság előtt szokta kísérni az uralkodókat, aztán ragyogó arccal tért vissza: Nagy Sándor már elindult, és mindjárt felajánlja a hódolatát. Csakhogy van egy kikötése: Nem szabad megszólítani, és ő se mond semmit magától.

A császár vállat vont. Annyi baj legyen! Úgysem tudok egy szót se macedónul.

De már jött is az egyiptomi istenek fia, teljes harci díszben. Öreg volt és kövér, göndör szakálla a mellére omlott. Egyáltalán nem hasonlított a közismert arcképeihez, de a császár gond nélkül felismerte. Lehet, hogy az uralkodók titkos jelekkel kommunikálnak egymás között? Nagy Sándor meghajolt, utánozhatatlan gráciával, már amennyire a pókhasa megengedte. Károly is fel akart állni, hogy viszonozza a nemes gesztust, de Faust nem hagyta. Minek az, még elbízza magát! Nagy csendben folyt le az audiencia, kölcsönösen megnézték egymást, aztán Sándor sarkon fordult, és kicsörtetett.

Lássuk most már a feleséget. Igen ám, de melyiket? Mert hogy elég sok asszony, hadvezér és lovászfiú közül lehetne választani – ezt a játékot már akkor is két kapura játszották, amikor még fel se volt találva a futball labda. A császár természetesen Roxanát, a baktriai hercegnőt szerette volna látni – aki vagy egy évvel a férje halála után szülte meg a trónörököst – előbb sajnos nem ért rá, mert a másik két boldogtalan özvegyet, Stateira és Parjeatisz perzsa hercegnőket kellett eltakarítani az útból. Hiába, a feleségtársak több, mint kétezer évvel ezelőtt, meg Babilonban sem szívelték egymást. Méltóságteljesen vonult be Roxana, arannyal hímzett kék bársonyban, ahogy a 16. századi festők az egzotikus királynőket elképzelték. Szép volt, sőt nagyon is szép, és a császárnak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy megmoccant valami. Nem az volt, ami ilyenkor a tapasztaltabb asszonyok eszébe jut, hanem a gyanú.

Hátha becsap engem ez a knittlingeni, és nem is Roxana képében jelent meg a szellem?

De hogyan lehetne megbizonyosodni arról, hogy az igazi hamisítványt látom magam előtt? – Bölcs uralkodók keze ügyében mindig van egy mentőötlet. A krónikások szerint Roxana olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Szépségének nem volt semmi híja, csak az zavarta az összhatást, ami pluszban jelentkezett – egy hatalmas szemölcs, azon a helyen, amely nem mindig látható, de megkeserítheti az intim pillanatokat. Ki vehetné rossz néven, hogy Sándor többször is megnősült? Szó sincs itt bujaságról, csupán a tökéletes hátsót kereste szegény.

Meg kell tudnom az igazságot, mondta magában Károly, és egy hirtelen mozdulattal fölrántotta a Roxanát alakító szellem szoknyáját. Még elgondolni is rossz, mi történt volna, ha a szellem némi alsóneműt visel. Még rosszabb, hogy a császár nem sokáig gyönyörködhetett a felséges szemölcs látványában, mert a légies tünemény akkora pofont kevert le neki visszakézből, hogy a trónba is hiába kapaszkodott.

Ilyen váratlanul ért véget az érdekes bemutató, és a császári ábrázat egyik fele még hetekig vörös maradt.