Egyre gyakrabban tapasztalom azt, hogy az emberek egyszerűen elveszítik önmagukat. Mintha mély depresszióba zuhannának, megelégszenek egy bizonyos élettel, s onnantól kezdve csak ülnek a langyos vízben. Nincsenek céljaik, vágyaik, álmaik, nem törődnek már sem önmagukkal, sem másokkal, még a családdal sem. Egyre inkább előtérbe kerül a pénz, akinek nincs, azt lenézik, akinek van, bármilyen módszerrel is szerezte, dicsőítik.  Családok szakadnak szét olyan módon, mint Babilonban, egyszerűen nem értik többé egymás szavát. Vitatkoznak, veszekednek kicsinyes dolgokon is, egyre hangosabban és hangosabban, s közben a lelkük egyre távolabb és távolabb kerül egymástól. Nagy haragvások vannak, nincs megbocsájtás, nehéz a békülés. Családon belül sem törődnek egymással. Lehet az egyik beteg, vagy megsérülhet, nem áll mögötte a családja, hogy támogassa, míg felépül. Mindenki csak a saját vágyainak él, a segítőkészség, tolerancia egyre inkább eltűnik. Azt mondogatják, miért segítsek? Mások sem segítenek nekem.  Ha már a legkisebb egység, a család sem működik egy országban, hogyan leszünk egységes nemzetté?

Mintha nem fejlődne tovább az ember. Megáll egy ponton, s onnantól kezdve semmilyen újítást, semmilyen változást nem fogad be. Elavult tanaikat hirdetik, s ha nem magasztalják ezért őket az égig, megsértődnek. Másnak nem lehet igaza.
Sokan vannak azzal elfoglalva, hogy mások baját, gondját életét beszélik ki. Nem a segítő szándék vezérli őket, hanem az iszonyú pletykálkodási hajlam. Szinte ez élteti őket. Mindig új információt szerezni és mindig továbbadni, mit sem törődve azzal, hogy esetleg mások lelkén gázolnak át.
Hisznek a nagyhatalmú televízióban, ott, ami elhangzik, az mind csak igaz lehet.  Felbátorodva a televízióból vett tudástól, másoknak is továbbadják azt, s ha valaki esetleg gondolkodni merészel róla, azt rögvest leszólják.  
Nincs munka. S nem csak azért nincs, mert nincsenek munkahelyek az országban, hanem egyszerűen könnyebb az élet mindenféle munka nélkül. Elhanyagolják a házakat kívül-belül, átmeneti megoldásokat találnak ki, s a valódi megoldást csak halogatják. Minden jól van úgy, ahogy van. Nem művelik tovább a földjeiket, nem akarják. Egyszerűen, mintha belefáradtak volna, megmakacsolják magukat és nem tesznek arrébb egy szalmaszálat sem.
Kiveszik szép lassan az emberekből a fény, nem érdekli őket semmilyen kultúra vagy zene, lassanként társaságba sem járnak. Elvannak a saját kis világukban, nincs szükségük más ember társaságára, ám, amikor megkérdezed őket, hogy nem unalmas-e így, mindig az a válasz, hogy de. Hiányzik a tenni akarás, a változásokra való igény, nem előre haladnak, hanem visszafelé.
Nincs emberszeretet, ha valaki elesik a járdán, nincs, aki felsegítse. Inkább bambán végignézik szenvedését, mint segítenek.  Ugyanez előfordul a családban is! Nem is olyan ritkán, mint hinnénk. Sokan nézik tétlenül családtagjuk leépülését úgy, hogy tisztában vannak vele, még lehetne segíteni rajta. Nem pénz kérdése, hanem segítő szándék kérdése lenne. Ám, sok esetben büszkeségből, vagy más indíttatásból az ember a segítséget sem fogadja el.
Hiába él az utcán, vagy más nehéz helyzetben, ha a segítségért cserébe csak egy apróságot, munkát, tenni akarást kérnek, a segítséget azon nyomban visszautasítja.
A fiatalság vagy a szülei nyakán lóg még harminc évesen is, vagy elváltan, boldogtalanul, nyomorúságosan élik mindennapjaikat. Párkapcsolatok mennek tönkre, hiányzik a tisztelet és a kommunikáció. Nincs lehetőség a fiatalok kezében saját házat venni. Nincs annyi munka, nem lehet annyi pénzt keresni, hogy valaki saját erőből házat vegyen. A bankok kizsákmányolják az embereket kegyetlenül, de látszólag nincs más út. A világ, az ember egyre inkább úgy változik, hogy becsapja azokat, akiket be lehet csapni.  Azok pedig, akik nem gondolkodnak, nem tanulnak és nem fejlődnek, könnyen válnak áldozattá. Orvosok, tisztviselők, bankárok, nagy tudású emberek, közalkalmazottak sem képesek emberségesnek lenni nagyon sokszor és nem mondják el a lehetőségeket, nincs információ. Ha az ember saját maga nem néz utána a dolgoknak, kizsákmányolják, becsapják.
Az egészen fiatalok nem akarnak tanulni. Nem akarnak a nehezebb úton járni, inkább a könnyebb, gyorsabb pénzszerzési lehetőségeken gondolkodnak.
Lassan már ott tartunk, hogy fiatalon alkoholistákká és cigarettafüggőkké válnak. A buli az egyetlen dolog, ami érdekli és hajtja őket, mintha az egész élet egy nagy buli lenne, minden a külső szépségről szól.  Vásárolni és vásárolni akarnak, akkor is, ha nincs pénz, van hitel. Az élet habos oldalát választják, s közben csúsznak egyre lejjebb és lejjebb.  
A pedagógusokat nem tisztelik az iskolákban. Egyre inkább követelik maguknak, mert az jár nekik, s egyre inkább elveszítik azt.  Nincs kötelességtudat, ám ez nem minden esetben róható fel bűnként egyedül a diáknak. Sok esetben a szülő is hasonlóan viselkedik, s a gyermek csak szülőjét másolja.
Elvesznek a géniuszok, lesüllyednek a körülöttük bűzölgő mocsárba, s onnan kitörni néha egyszerűen lehetetlen. Igaz lenne az ember esetében is az az elmélet, hogy minden fejlődik addig, míg el nem ér egy csúcspontot, s utána egyre inkább az egyszerűség felé törekszik?

Vajon meddig él az ember? Úgy 70-80-90 évig, vagy addig, míg van akarata saját élete fölött?

Míg akarja a változást, észreveszi a problémákat és megoldja, vagy törekszik megoldani őket. Míg az összetartásra törekszik, s nem a széthúzásra. Míg él benne az erkölcs fogalma, s van értékrendje.  Míg hajlandó tanulni, míg vannak tervei. Míg nem hagyja magát, s nem befolyásolja őt teljes mértékben a pénzéhség.  Ha nem az önző vágyak vezérlik, hanem képes családban gondolkodni. Ha a másik embert nem idegennek, hanem testvérnek tekinti. Míg dolgozni akar, mert a munka nem szégyen, élteti az embert. Míg álmodik, s mer nagyban gondolkodni, s a vágyait megvalósítja úgy, hogy közben nem gázol át másokon.
Az ember addig él, míg cselekszik, tanul vagy dolgozik és gondolkodik.