Nem tudom, ki húzta annak idején az első országhatárt, és miért, de az biztos, hogy egy nem mindennapi folyamatot indított el. Az emberekben az enyém-tiéd tudatot erősítette legfőképpen. Van a mi országunk, és van a tiétek. Van a mi kultúránk, és van a tiétek. Vannak a mi vallásaink, és vannak a tiéitek.

Így gondolkozunk.

Valójában ott bent, a lelkünkben is ilyen határokat húzunk. Létezik az én belső világom, és van a tiéd. Néha ugyan megengedem, hogy betekints az enyémbe, de csak akkor, ha nem rombolsz le ott semmit, és legfőképpen, ha eleget teszel a "bevándorlási" feltételeimnek.

Bizony, elszigetelődünk egymástól. Emberek külön élnek, a saját kis dobozaikban, sokszor mit sem tudva arról, mi van a szomszéddal.

Persze, a "bevándorló" személyén is sok múlik. Ha neki túl kicsi, túl nagy, vagy éppen kellemetlen az a világ, amivel szembesül, egyszerűen továbbáll. Mert neki is megvan a sajátja, ő tökéletesen jól érzi magát ott.

Lehet, hogy én vagyok ostoba, de el nem tudok képzelni emberi kapcsolatot anélkül, hogy a másik minden szavára, mozdulatára, tettére és érzésére kíváncsi lennék. Sokszor izgatott is vagyok, hogy most mi fog történni veled, ha ezt teszed, vagy épp ellenkezőleg cselekszel. Hiába nem tartozik rám (szerinted), engem igenis érdekel.

Még barátságban sem tudom elképzelni ennek ellenkezőjét, hát még, ha két ember teljesen összeköti az életét, párkapcsolatban élnek... Elfog az elégedetlenség, amikor azt látom, hogy azok, akik állítólag húdenagyon szerelmesek, szótlanul ülnek egymás mellett, és a saját gondolataikba mélyednek, akár hosszú órákon át is, tudomást sem véve a másikról. Vagy úgy sétálnak egymás mellett az utcán, mintha muszáj volna. Mintha kényszerítené őket valaki, láthatatlan pisztolyt fogva a fejükhöz. Engedelmesség minden mozdulatuk.

Egyszerűen sokszor még egy párkapcsolatban sem vagyunk hajlandóak kicsit halványabbra rajzolni azt a bizonyos határt. Sőt, inkább fallal erősítjük azt meg, nehogy bárki még véletlenül is megpróbáljon közelíteni.

Értetlenség, és elégedetlenség fog el néha. Legszívesebben kiáltanék, de persze, csendben maradok, mert hát ki vagyok én, hogy átlépjem mások belső világának határait?