Elkészült az utolsó páncélzat is. Üggyel-bajjal illesztették, forrasztották a helyére, a nehéz fémek alaposan próbára tették a két haguri-ger erejét. Szabadító kecses, áramvonalas testét teljesen beborította a tíz réteg burkolat, eredeti formája felismerhetetlen volt. A fúrófejek fenyegetően meredeztek a hajó minden oldalán, úgy nézett ki az egész mint egy tüskés sündisznó. Ormótlan monstrummá változott.

Kul-Anni már az összes hajót ismerte és feltérképezte az egész temetőt, de élelmet többet nem talált. Jócskán megcsappantak a tartalékaik, s a két férfi már napok óta nem evett semmit, hogy a gyereknek több jusson. Meglehetősen lefogytak és megsápadtak. Tűzerejük kimerült, izmaik réges régen begörcsöltek. Minden emelés, minden  mozdulat hatalmas fájdalommal járt. Halálosan kimerültek. Persze titkolták, egyik sem akart a másik előtt gyengének mutatkozni. Azután eljött az a nap, mikor Messzenéző kijelentette hogy készen vannak. A szó idegenül csengett és sokáig lebegett a fejük fölött. Görcsbe rándította az agyukat. Egészen más volt csak beszélni róla eddig, de most hogy valósággá vált félelemmel töltötte el őket. Vegyes érzések hömpölyögtek a lelkükben. Kockázatos dolog volt, mindannyian tudták hogy az esélyeik minimálisak. De meg kell próbálni.

Óriási vihar tört ki, és nem lehetett felszállni. Szinte örültek neki. Még egy nappal tovább élhetnek, még elszöszmötölhetnek a hajón. A fegyvereket kifényesítették, a fúrófejeket újra meg újra ellenőrizték. Este mély, halálos csönd rágta az agyukat. A várakozás feszültsége ott volt a szemükben. Valami felé közeledtek, s nem tudták hogy ha túljutnak raja mi következik: halál vagy újjászületés. Összecsomagoltak, mintha hosszú útra indulnának. Megjáratták a szemüket a hegy-gyűrű belsején. Még utoljára megtapogatták a havat. Búcsúzkodtak.

Másnap reggel tiszta, napfényes időre ébredtek. A hó mozdulatlanul guggolt a sziklákon, vastagon belepte a hegyeket. A levegő súlyos volt és sűrű és átlátszó. Valami titkos várakozással teli. Elfoglalták a helyüket: Messzenéző a pilótaülésben, Bartos a navigátor székben. Volt valami ünnepélyes és méltóságos a mozdulataikban ahogy beindították a hajtóműveket. Nagy robajjal felemelkedtek, letarolták a hegyek oldalát és a hegy-gyürű száján át kilebegtek. Kissebb lavinát indítottak a sziklákról, a fák tetejéről felkavarták a rászáradt havas tömeget és kilőtték magukat az égbolt felé. A kislány még elnézte ahogy egyre kisebbedik alattuk a táj, a hegyek csúcsai mintha integettek volna: így vagy úgy, de ide többé nem jösztök vissza. A fák már apró pici pontoknak látszanak, s egy két másodperc múlva már azok is eltűntek, s minden már csak egy összefüggő, sejtelems fehér takaró volt. Azután beléptek egy ködös, felhős levegősávba, és többé már nem is látták a felszínt.

Elérték az égbolt alját. Eléjük tárult az irtózatos, kompakt jégszurony mező. Sűrün, szorosan álltak egymás mellett a jégcsapok, és jobbra ringatóztak. Olyan volt mint háborúban egyedül szembenállni ezer és ezer fenyegető, előreszegezett dárdával. Bartos fürgén számolt, Messzenéző betáplálta a dőlés szögét, és óvatosan lavírozott hogy a lengedezés ritmusába bekapcsolódjon. Mikor sikerült felvennie az ütemet, összenéztek Bartossal, és nekirontottak.

Recsegett, ropogott a jég, felnyögött a Szabadító. Bömböltek a hajtóművek, csikorogtak a fúrófejek. Már az első érintkezés katasztrofális volt, a jég egyszerűen leradírozta a legfelsőbb burkolatot. Úgy lehántotta, mint valami könnyű kis csuhét. De azért ők könyörtelenül nyomakodtak előre. A hajó vágta, csapkodta, kíméletlenül aprította maga körül a jeget. Hasította az utat. Közben ide-oda ütődött, rázkódott, hogy utasai úgy érezték a testük darabjaira szakad. A hajtóművek maximumon prörögtek, úgy húzta őket vissza a gravitációs örvény mint egy fojtogató csapda. Küszködésüket nehezítette hogy néha kásás, jeges levegőbuborékba kerültek, s minden oldalról száguldoztak feléjük a durva jégdarabok. Most is rohan rájuk az egyik, felülete göcsörtös, érdes. Úgy bukkant elő rejtekéből mint a sunyin támadó halál. Nem számítottak rá, és Messzenéző első kétségbeeseésében rá akarja irányítani az elülső fúrófejeket, de Bartos rákiált:

-          Húzd fel! Térjünk ki!

A kiáltásra automatikusan megrándul a keze, feltépi a kormányt. Éppen alattuk zúg el a bestia, nem érinti őket. Ezt most megúszták, és Messzenéző elismerő pillantást küld Bartosnak. Most már hideg kiszámítottságal szlalomoznak a jégdarabok között. De a tánc csak most kezdődik igazán. Megint megjelenik előttük a jégcsapok mezője, következik a nagy áttörés. Nekiugranak, szakítják, tépik, rágják a jeget, de az sem kíméli őket. Egymás után szaggatja le a bőröket Szabadítóról, minden egyes burok elvesztése megrázza a hajót. Már jócskán lepucérodott, és Bartos döbbenten számolja a számítógép adatait: még nagyon sok van hátra, s az ő páncéljaik már szinte teljesen elfogytak. Csigalassúsággal haladnak előre, mert a vastag jég fémszemcséket tartalmaz, s fúrók is kicsorbulnak bele. Fém a fémbe mar, s ezt nem látták előre. Már három fúró felmondta a szolgálatot, s ők ott vergődnek kétségbeesetten csákányozva a jégkarmok fogságában. Eszi, rágja őket a fagy. Még egy burkolat repedezik, fagyosodik. Keserű, száraz szemekkel nézik az elkerülhetetlen véget. Messzenéző eszelős tekintettel réved a hideg, piszkosszürke jégfalakba. Már nem is ezen a világon van, nem hallja Bartos szavait. Keze csonttá fehéredve, rátapadva a kormánybotra. Erölteti, erőszakolja a hajtóműveket. Szaggatottan visít a motor, egyre halkabban. Bartos ordít Messzenézőre hogy kapcsoljon hátramentbe, mert így megfojtja őket a jég. De ő is tudja hogy annak sincs már értelme, mert mögöttük pillanatok alatt összeszáródott és egybefagyott a járat. Ebben a pillanatban megszólal a fejükben a kislány, és szép nyugodtan közli:

-          Használjátok a fegyvereket. Vannak rakétáink vagy nem?

A rakétákat, hát persze. A két férfi kizökken tébolyodott önkívületéből és szinte egyszerre nyúlnak a kapcsolókhoz. Kioldák a rakétákat, és eszeveszetten tüzelnek. Feltépik az utat, szélesítik. Nekilódulnak és haladnak a kilőtt járaton. Ez bejött és elképedve gondolnak a kölyökre. Messzenéző meg is fordul egy pillanatra és megdícséri az okos tanácsért. A kicsi izgatottan rágja a szája szélét. Szikrázik a szeme, mert tudja hogy még nincs vége.

            Azután a rakéták is elfogynak, és hiába tettek jó nagy utat, még két percig ki kell tartani. Már a legfelsőbb rétegben járnak, itt már a jégcsapok tövén kell átjutni. Újra csak a fúrófejekre maradnak, és már csak egyetlen plussz burkolat maradt. Megfeszülnek, megkeményedik az arcuk és belevágnak. Sír, nyög alattuk a Szabadító. Kicsorbul az egyik elülső fúrófej, már csak egy marad. És a jég hirtelen leszakítja a burkolatot. Előtűnik a hajó eredeti, áramvonalas, karcsú teste, a saját bőrével. Ha ez is átszakad végük van. Még egy perc. Csak addig kell kibírni. Nehezen forog már a motor, és meghajlik a páncél. Nyekereg és könyörög. Messzenéző vadul rángatja a kormányt. A kicsi sápadt és retteg. Bartos szemében a forró düh. Eljutottak idáig, ő már nem hagyja magát. Hirtelen megragadja a fehér-haguri kezét és megszorítja. Elüvölti magát:

-          Süssed Messzenéző!

-          Égesd Bartos!

Egyszerre csap ki a tenyerükből és a testükből a tűz. Belülről hevítik a hajót. A fém megnyúlik, Maia tüze pontosan úgy viselkedik mint a kardoknál szokás. Képlékeny lesz, meghajol a jég súlya alatt, de nem törik meg. A két férfi mint két izzó lángnyelv szétárasztja tűzfolyamait, és buzgón irányítja a forróságot a külső felületre. Kul-Anni be akar szállni a nagyszerű koncentrációba, de határozottan kilökik. Kizárják mert kicsi még, nem bírna kiadni ekkora energiákat. Szabadító, mint egy vékonyan izzó, elnyúlt lángnyelv, siklik a jégben, s olvasztja maga körül. Átszuszakolódik az utolsó jégsziklák között is, és az orrát kidugja a csillagos világűrbe. A feneke még benne van a jég fogásában, de Messzenéző és Bartos egy utolsó löketet nyomnak a hajó hátsó fertályába, belső tüzükkel berobbantják az alaposan megrongálódott hajtóműveket és egyszerre kilökődnek.

            Mindeketten összeroskadnak, mert hatalmas energiákat szabadítottak fel az amúgy is legyengült testükből. Messzenéző el is ájul, fehéres, tejszerű folyadék szivárog az orrából. Bartos szédül és nem bírja mozdítani a kezét. A lány odaugrik, átveszi a kormányt, és még egyszer felbőgeti a motorokat, begyújtja a hajtóműveket. Gyorsan messzebb navigál, mert a Léleknyűvő gravitációs örvénye közel van, és bármikor beszippanthatja őket. Biztonságba érnek, és Messzenéző kezd magához térni. Bartos is lihegve feltápászkodik. Egymásra néznek és vadul felröhögnek. Érzik hogy ez jó erős férfimunka volt. Azután hirtelen elszégyellik magukat, és elfordulnak. Kul-Anni vidáman himbálja a lábát a pilótaülésben. Arcocskája csupa ragyogás. Már felvette a kapcsolatot és odahívta a jugrát. Messzenéző legnyagyobb megdöbbenésére a kis jugra hatalmas ugrásokkal ott terem és rácuppan a Szabadító hasára.

            Átmennek az élő hajóba, és a fürdőszoba felé veszik az irányt. Koszosak, izzadtak, csapzottak. Mire a férfiak kijönnek, Kul-Anni ételt készít elő nekik, és ő maga is befal egy csomó fenighes kekszet. Esznek és melegszenek a tűzhelynél. A kislány beszalad a szobába és beleugrik a medvebundába. Szeretettel simogatja, fészkelődik benne. Nagyon hiányzott neki. A jugra örömében felmelegíti a falakat, és kellemes, meleg kuckót teremt neki. Messzenéző bepillant a szobába és elmosolyodik. Minden olyan otthonos, tiszta és rendezett. Tele élelemmel, jó ruhákkal, könyvekkel. Bejárja a jugrát, megnézi a kiképzőpályát. A fegyverraktárat, és a motorházat. Aztán visszamegy a vezérlőbe, ahol Bartos már a kicsivel veszekszik hogy menjen és fürödjön meg. Messzenéző leül és sokáig nézi őket. Azok ketten elcsendesednek és visszabámulnak rá. A fehér-haguri Bartos szemét keresi, s mikor megkapja megkérdezi:

-          Hova tovább?

Bartos gondolkozik egy sort aztán kiböki:

-          Mi a délkeleti irányba megyünk. Maia temetőkbe. Keresünk egy élő Maiát.

Dermedt némaság zárja a szót. A kicsi szeme megkönnyesedik, és úgy érzi majd szétveti a boldogság. Hát sikerült, végre minden a helyes mederbe terelődik. Bartos nyakába szeretett volna ugrani, de fékezte magát. Messzenéző csendesen mondta:

-          Ostobaság. Teljesen őrültek vagytok.

Bartos vállat vont, és úgy mondta:

-          A mi ostobaságunk nem a tied. A mi dolgunk, és kitartunk mellette. ĺgy döntöttünk és kész.

Mindezt így, többes számban mondta. Kul-Anni felfogta a helyzet komolyságát, hogy ebben a pillanatban lett ő is egyenlő jogú valaki a hajón. Hogy Bartos most már nem dönt többé nélküle, és ezentúl minden tervébe beavatja.

            Messzenéző lassan, csendesen fölállt, mint az öregek. Rosszkedvűen, gondterhesen szedelőzködött, még egyszer a szemükbe nézett és elköszönt:

-          Hár akkor Tes isten legyen veletek.

Azzal megindult vissza a Szabadítóra. A kislány elszontyolodva nézett utána. Valami hideg, szúrós ürességet érzett, ami rosszabb volt mint a Léleknyűvő összes jege. Értetlenül, riadtan verdesett a tekintete. Bartos megcsóválta a fejét és morgott is hozzá valamit. Kul-Anni felugrott és a fehér ger után szaladt. Rárohant és hátulról átkarolta. A meleg, puha gyerekölelés égette Messzenéző bőrét. A kicsi kérlelő hangja meg szaggatta a szívét:

-          Ne menj, maradj velünk.

Megállt és szembefordult velük. Gyengéden lefejtette a lány kezeit. Zavartan habogott, elvörösödött. Nem gondolta hogy ilyen nehéz lesz. Már hatalmas lángrózsák égtek az arcán. Baros akkor hangosan felmordult, fojtott káromkodással. Felállt, összenézett a fehérhajúval és ráripakodott:

-          Ó hogy Tes villáma esne beléd, te féleszű. Hát hová mennél mi? Van valami halaszthatatlan programod? Ha amúgy is csak lötyögsz a világban akkor meg nem mindegy merre mész? Akkor gyere velünk, legalább valami hasznodat látnánk. Amit együtt zsákmányolunk megfelezzük. Na mit szólsz?

Ez tisztességes ajánlat volt, és Messzenéző elmosolyodott bele. Meg el is szégyellte magát, hiszen neki kellett volna felajánlania a segítségét is. Már csak a gyerek miatt is. Neki kellett volna több eszének lenni, hiszen ő volt az idősebb. Bartos most jól megszégyenítette, de nem bánta, hogy legalább kettőjük közül egyvalaki legyőzte a büszkeségét és megtette a kellő lépést. Hümmögött egy sort, csoszogott előre-hátra, aztán bólintott.

-          Rendben. A Szabadítót rendbeszedem kicsit, s egy óra múlva indulhatunk. Majd küld át a követési távolság adatait.

Megszorította a gyerek kezét, és sietős léptekkel távozott. Úgy megkönnyebbült mintha súlyos köveket vettek volna le a szívéről. A kicsi pedig hálásan bújt Bartoshoz és nyaggatta hogy menjen vele a pályára tűzlabdázni.

             Egy óra múlva Meszenéző jelentkezett hogy elvégezte a javításokat és készen áll. Bartos nyugtázta, és felbőgette a jugra hajtóműveit. Előrehúzott, és a Szabadító szépen, kecsesen utánalebegett. Elindultak délkelet felé.