A következő napok rengeteg munkával teltek. A két ger iszonyatos erőfeszítéseket tett hogy lefejtse a hajókról a fémburkokat. Igazi, kemény, izzasztó férfimunka volt. Miután darabokban lejött a fém, meg is kellett kovácsolni, megpuhítani és a hajó alakjára formázni. A fehér és vörös lángok eggyé olvadtak, olyan magasra felcsaptak hogy a hegy-gyürű belsejében jó meleg és nappali világosság lett. A kislány nem sokat tudott ebben nekik segíteni. Ezért ő továbbfolytatta élelemgyűjtő – és felfedező körútjait. Ha olyan tárgyat talált ami Maia véréből készült, összeszedte és a hajóra hurcolta. Egész szép kis kollekciója volt már, ezeket aztán beolvasztották és hajóburkolat lett belőlük. Esténként Bartos mesélt neki, Messzenéző meg csak hallgatott és furcsákat fintorgott. Néha magában nevetgélt a történeteken, néha szemtelenül beleszólt és kiegészítette. Egyébként pedig nagy kedvvel dolgozott, sokszor órákig elpiszmogott a vezérlőpaneleken, máskor meg a hajó belső vázát simogatta, ellenőrizte. Mikor a fúrófejeket beszerelték, olyan óvatosan és hozzáértően dolgozott, hogy csak minimális sérülést okozott a külső pajzs felszínén. Szerette a gépet, a megszállotja lett. Egy este Bartos már legalább századjára mesélte a kicsinek hogy milyen is lesz mikor majd áttörik a jeget és megmenekülnek a Léleknyűvőről, hogy a romboló már minden fúrófejét megkapta, mikor Messzenéző nagy komolyan félbeszakította:

-          A neve Szabadító. Ha ezentúl róla beszélsz a nevén szólítsd. Szabadító.

Méltóságos, ünnepélyes csend szállt rájuk. Bartos bólintott. Messzenézőnek minden joga megvolt hogy elnevezze. Hogy rendelkezzen fölötte. Egyformán kivették a részüket a munkából, de mégis mintha a fehér-haguri valahogy több erőt áldozott volna bele. Amikor a motorokat beindították az ő keze alatt jobban muzsikált, az energiakristályok neki szebben csillogtak. Együtt élt a hajó rezdüléseivel. Bartos nem bánta. Tudta hogy a hajó Messzenéző legnagyobb joga és felelősségge, mert szereti. És mert Bartossal ellentétben Messzenéző szívvel, lélekkel hitt a szabadulásban. És mindenekfölött ő is tudta hogy ez egy nagyon jó név.

Miután nevet is adtak neki, a menekülésről már nem úgy beszéltek többé mint valami tervről, vagy hipotézisről. Hanem csak úgy mint valami valóságos dologról, ami mindenképpen meglesz majd, simán megy majd, benne lóg a levegőben, csak van még egy kis dolguk előtte. Mindössze hét hajóburkot kell még csinálni. Kul-Anninak nagyon tetszett a név. Többször elismételte, kóstolgatta, incselkedett a szóval. Vidám volt a szíve, mintha valami remek, új dolog kezdetének örült volna. Valami kedves, új friss dolog közeledett. És tudta hogy az ami következik jó, és valahogyan köze van Messzenézőhöz.

Esténként a fehér-haguri elcsendesedett, arrébb vonult tőlük, leült, lehajtotta a fejét, kitárta tenyerét az ég felé és furcsán mormogott. Ez eltartott egy ideig, mikor befejezte megérintette homlokán a jelet és visszatért a többiekhez. Eleinte Kul-Anni tanácstalanul, szinte rémülten nézte a jelenetet, de később már nem bírt a kiváncsiságával, odament hozzá és megkérdezte hogy mit csinál. A fehér ger nyugodtan ránézett és azt felelte hogy imádkozik. Azt is mondta a kislánynak hogy odaülhet mellé és imádkozhat vele ha akar. A kicsi tágra nyitotta a szemét és ijedtében elvörösödött, úgy mondta:

-          Én nem tudom hogy az micsoda... nem szoktam...hogyan kell?

-          Úgy, úgy... hát az a nagyokos Bartos nem tanította meg neked?

A tűzhely mellől csak egy durva kaffogás volt a válasz. Kul-Anni még mindig tanácstalanul álldogált, aztán Messzenéző egyszercsak megragadta, és lehúzta maga mellé. Beszélni kezdett:

-          Tudod az embernek rendszeresen beszélgetnie kell Istennel. Mikor Hozzá szólsz, tisztelettel gondolj az erejére, becsületes legyen a szíved. Vannak olyan imák, amelyeket megtanul az ember, s egy egész életen át hozzánk tapadnak. Rendszeresen mondjuk őket, szinte gépiesen eldaráljuk. Mikor nincs időnk hosszabban beszélgetni, ilyen imát kell mondanunk. Csak azért, hogy megmutassuk Neki hogy gondolunk rá, eszünkben van, csak most nincs felkészülve a lelkünk. De így jelzünk neki hogy tudja nem felejtettük el. Az igazi ima azonban párbeszéd. Őszinte beszélgetés Vele.

A kicsi elgondolkodva hallgatta. Majd megkérdezte:

-          És hogyan válaszol? Honnan, miből veszem észre?

-          Válaszol, egészen biztos. Ad jeleket. Álmokat. Embereket akik útmutatást adnak. Mikor azt hiszed nem figyel rád, akkor is téged őriz. Mikor azt gondolod hogy a legkilátástalanabb a helyzet, akkor segít meg.

Kul-Anni rajongva hallgatta. Egészen megtüzesedett a szeme. A tűzhelyen pislákolt a láng, és megvilágította Messzenéző komoly arcát. A szemei, az arca, egyszerre mintha megteltek volna valami nagy és szent titokzatossággal. Lassan mormogni kezdett, szépen folydogáltak a szavak a levegőben. A kicsi pedig áhitatos engedelmességgel mondta, susogta utána. És ezután minden este odaült a mosolygós szemű fehér haguri mellé, és vele imádkozott.

Bartos dühöngött. Képmutatónak, szentségtelennek tartotta a másikat. Egész nap együtt dolgoztak és egyfolytában duzzogott. Nem hibázott, de nem is segítette Messzenézőt a munkával. A dolgok nem mentek olyan gördülékenyen mint máskor. A kislány a tűzlabdával játszadozott, nevetése elhallatszott hozzájuk. Messzenézőnek hirtelen elege lett Bartos konokságából. Egyszerre megragadta, szúrósan a szemébe nézett és inkább szomorúan mint gúnyosan ráripakodott:

-          Hát azt hiszed nincs Tes isten?

-          Azt. Meghalt. Vagy talán nem is volt soha.

A cinikus hang nem hozta ki a sodrából Messzenézőt, de azért furcsán meglendítette az öklét.

-          Ó, és szerinted minden ima fölösleges?

-          Az ima ostobaság. Nincs senki a vonal végén. Csak hülyíted a gyereket.

-          Rendben van nagyokos. És ha bebizonyítom neked hogy él az Isten? Gyere csak utánam, majd meglátod.

Azzal megragadta Bartos karját és ellentmondást nem tűrően húzta maga után. Bartos egykedvűen követte. Tudta, hogy neki semmit olyat nem tud már mutatni, ami meggyőzze arról hogy él még az isten s vele a remény. Odamentek a kiképzőpályához. A kislány kipirult arccal, lángoló homlokkal, elevenen szaladgált a labdák után, mint egy igazi kis pörgettyű. Nevetett a haja, a szeme, a könnyei is kicsordultak a boldogságtól. Szép kislány volt, meg kell hagyni. Messzenéző elengedte Bartos karját, s odabökött a gyerekre.

-          Nézd meg. Ott van. Benne van az Isten. Ő a válasz az összes kérdésedre.  És még bennünk is van. Abban hogy élünk és reménykedhetünk.

Azzal otthagyta a megszégyenült gert. Visszament a munkájához. Bartos sokáig nézte a játszadozó kislányt. Kitágult a homolokán a jel, és lángok csaptak ki belőle. A lány abbahagyta amit csinált és odarohant hozzá. A nyakába ugrott és szorosan átölelte. Aggódva kérdezte:

-          Mi baj?

-          Semmi. Minden jól van. Most minden nagyon jó.

Közben úgy érezte hogy rászakad az ég. Mint akinek a szeméről lerántották a hályogot. Mint aki végre legyőzőtt egy hatalmas, belülről marcangoló félelmetes szörnyet. Szembenézett vele és meglátta az igazságot. Aznap este mikor Kul-Anni Messzenéző mellé ült imádkozni, Bartos lassan, nagyon lassan odaballagott és ő is odaült. A kicsi boldogan fészkelődött. Messzenéző elkezdte az imát. Bartos nem követte őket, hanem elkomolyodva, csendben ült. De ott volt velük. És egyedül beszélgetett az istennel.