Azonnal szólt gondolataiban Bartosnak, szinte vészjeleket küldött. A ger egy perc alatt ott termett, egyenesen berontott a sztázis-kamrába. Rögvest meglátta miről van szó, és ő is ugyanolyan elámulva, hallgatagon bámulta a nem mindennapi látványt mint Kul-Anni. Némán szemrevételezték a foglyot. Puszta jelenléte is tiokzatosságot sugárzott. Bartossal ellentétben, testalkata karcsú és szikár volt. Felsőteste meztelen. Arcának vonásai szigorúak, magas homloka rendkívüli tudásról árulkodik, orra nagy és kissé görbe, mint a sólyom csőre, arccsontja kiugró. Szája szép és hangsúlyos, de bal oldalon furcsán összeszorítja, és ez valahogy kegyetlenné teszi az arcát. Szemei csukva, de két nagy ránc fut szemhéjának szegletétől egészen halántékáig. Kezei finomak, nyúlánk ujjai egy furcsa, hosszú szablya markolatán nyugodtak. Tenyerében negyven szeplőt számolt össze Kul-Anni, tehát legalább négyszáz éves volt. Kétszer annyi idős mint Bartos. Haja hófehér, sima, és válláig ér. És dupla varkocsba van fonva. Döbbenten szegezték tekintetüket a homlokán virító kétszer két egymásba fonódó lángnyelvre. Bartosnak megrándult az arcizma, mikor észrevette hogy a másik is ger, és hogy pontosan a szíve fölé belesütötték az árulók jelét. A ferde tulipán ott csúfolódott velük, kitörölhetetlenül belemetszve a fehér haguri húsába.

Bartos a központi vezérlőhöz lépett, és adatokart kért a fogolyról. Természetesen minden titkosítva volt, de Bartos bepötyögtette személyes kódját, és a számítógép azonnal kitárulkozott a Nagyerős Védelmező előtt. Egy perc alatt mindent megtudtak: Messzenéző a déli haguri birodalom egyik gerje volt. Nevének jelentése: előrelátó, megfontoltan előretervező. Igazi megszállott kutató. Tudományos munkásságáért, és titokzatos, gondolatolvasó képességeiért megkapta a Látó címet, amelyet csak a legnagyobb bölcsek érdemeltek ki. Más fehér hagurikkal ellentétben szívesen töltötte az idejét a harcosok között, és ravasz harci trükköket talált ki. Bejárta az összes haguri birodalmakat és mindenhonnan összegyűjtötte az ősi tudást. A fehér tüzet mesterfokon használta. Nagyon fiatalon, még csak háromszáz évesen beválasztották a fehér hagurik Nagytanácsába, az Öregek közé. Igazi karrierista volt. Nagy szava lett a tanácsban, 50200-ra pedig esedékes volt hogy elfoglalja a Nagytanács vezető posztját. Mikor jöttek a kumlák, Messzenéző kitűnt a harcokban bátorságával, és megfontolt, intelligensen megszerkesztett haditerveivel. Sok győzelmet aratott, remek kivitelezésű ötleteivel egész kumla hadtesteket eltett láb alól. A tudatosság, a tiszta, világos logika, az irónia, és a hideg kiszámítottság jellemezte minden cselekedetét. És mindig minden esetben villámgyorsan elemzett, majd meghozta a leglogikusabb, legokosabb döntést. 50250-re a kumlák már fölénybe kerültek és a hagurik vesztésre álltak. Ekkor Messzenéző egyszerűen otthagyta posztját, elmenekült a háború elől és cserben hagyta a fehér hagurikat. De ennél az árulásnál sokkal rosszabbat is cselekedett. Elutazott a haguri birodalom keleti határvidékére, ahol a Kihúnyt Napok világa, azaz az ismeretlen, lakatlan világegyetem kezdődött. Ez a határvidék több galaxison keresztülhúzódó aszteroidamezők, és áthatolhatatlan csillagközi por takarásában feküdt. Messzenéző vészjeleket adott le, ősszehívta az Onta-Maiákat és a Maiákat és mikor azok odaértek, szépen csatasorba állította őket az aszteroidamezők hosszú sávja előtt. A Maia hadsereg öszekapcsolódott, hálózatba formálódott és ráhangolódott egyetlen központi Onta-Maiára. Pontosan arra, amelyiknek Messzenéző volt a gerje.  Életerejüket, tüzüket mind a központi Onta-Maiába pumpálták. Duzzadt, dagadt a hálózat középpontjában dobogó szerti.  Mindenki azt várta, hogy valami hatalmas fegyver készül, valami rendkívüli haditerv, de akkor Messzenéző fogta magát és egy rántással kitépte az Onta-Maia szívét. Kegyetlenül megölte és vele együtt az összes Maiát is, akikből a központi szív halála hirtelen kisüléssel kiszakította az életet. Zsúfolt sorokban lebegtek az élettelen Maiák a határvidék egész síkjának hosszában, Messzenéző pedig sietősen elhagyta a helyszínt.  A megmaradt haguri társadalom rettenetesen megbotránkozott. 50295-ben, az ideiglenes és bújkálni kényszerült haguri kormány árulónak kiáltotta ki. Felszólították hogy jelenjen meg a saját tárgyalásán és feleljen tetteiért. Messzenéző eljött, részt vett, de nem adott magyarázatot tetteire. Magába fordulva, némán tűrte hogy döntsenek a sorsáról. Az ítélet egyöntetű volt. Hazaárulónak, gyilkosnak, háborús bűnösnek kiáltották ki. Rásütötték a szégyen legnagyobb bélyegét. És végül halálra ítélték. A történelemben még soha nem fordult elő, hogy egy hagurit halálra ítéljenek fajtársai. A legnagyobb titokban elszállították, és mivel nagyon féltek az erejétől meg hogy esetleg meg találna szökni, lehibernálták a foglyot. Az úticél, a kivégzés pontos helye a komputer számára ismeretlen volt, legutolsó adatai szerint, a Léleknyűvő mellett elhaladva kumla hadihajó támadta meg őket. A fogolykísérők elhagyták a hajót és siklókon próbáltak menekülni, de előtte autmatára programozták az elítéltet szállító gépet, és egyenesen a jeges örvénybe küldték. A hajó kissebb zúzódásokkal elérte a felszínt, archívumában megkereste a haguri temető koordinátáit, a hegy-gyűrű nyitott tetején át leereszkedett és azóta őrzi súlyos terhét.

Bartos és Kul-Anni elborzadva álltak. Mintha villámcsapás érte volna őket, önkéntelenül is hátrébb ugrottak. Ekkora szörnyűségre azért nem számítottak. Bartos megragadta a lányt és kituszkolta a hajóból. Alaposan visszazárta az ajtót, és szigorúan megtiltotta a kicsinek hogy akár csak a közelébe is menjen. Nem beszéltek többet róla, de a történet egész estéjükre rátelepedett. Sötét árnyékba burkolta a szívüket, nehézzé tette az álmukat.

A következő napok sok kínlódással teltek. Nehezen ment a munka, és a lány kevés élelmet talált. Bartos a fúrófejekkel elkészült, de a hajtóművekkel sok baja volt. Egyszerűen nem boldogult a fehér haguri tehnikával. Dühöngött, ingerült és rosszkedvű lett. Aztán egy este a kislány felvetette hogy ébresszék fel Messzenézőt, hátha tud segíteni.

-          Szó sem lehet róla. – förmedt rá a férfi, és azzal a dolog le is volt tárgyalva.

Kul-Anni érezte hogy Bartos tart a fehér haguritól. Nem tetszett neki a gaztett, és valószínüleg félt a fehérhajú tudásától is. A fehér hagurik nagyon ravaszak és kiszámíthatatlanok. És talán ez az elítélt köztük a legkörmönfontabb. Agyafúrt, dörzsölt ördögfajzat.

De sehogy sem haladtak a tervvel, és elfogyott az élelem meg a tüzifa. Bartos egy napot elvesztegetett, mert kiment a hegyből hogy fagyos fákat vágjon. Este sem tudtak meleget csinálni, mert a fa még nedves volt és nagyon rosszul égett. Kul-Anni kedveskedve bújt a morcos férfihoz, próbálta meglágyítani a szívét, jobb kedvre deríteni. Ez bevált, mert Bartos lassacskán megnyugodott, és a lány kérésere mindenféle történeteket mesélt. Egyszercsak Kul-Anni kitépte magát a karjaiból, szembefordult vele és komoly hangon megkérdezte:

-          Miért hagytál cserben egy egész civil hajót 295-ben? A feljegyzésekben azt olvastam hogy ott voltál a közelben, végignézted a mészárlást de nem segítettél. Miért?

Bartos nagyon meghökkent. Nagyon felkavarta a szemtelen kérdés. Hevesen akart reagálni, de a lány őszinte, tiszta, tágra nyílt tekintete fogva tartotta a szemét. Állta a nézését, és csendesen, keményen válaszolt:

-          Nem hagytam őket cserben. Akkoriban egy nagy harcból szabadultam, súlyos sérüléseim voltak. Öntudatlanul feküdtem a jugrában, és hagytam hogy oda vigyen ahová akar. Éppen ott rejtőzőtt el, ahol később a menekülteket lemészárolták. Átaludtam az egészet, s mire magamhoz jöttem már halottak voltak. Akárki látta a hajómat a közelben, nem tudhatta hogy én odabenn milyen állapotban vagyok. De később megbosszúltam azokat a kumla hadihajókat. Igazat szóltam neked.

A lány komoly arccal bólintott. Aztán visszafúrta magát a férfi ölébe és egy szemvillanás alatt elaludt. Bartos elkeseredve tépelődött. A kérdés felszakította a régi sebeket, kavarogtak benne az érzések, kusza gondolatok. A lány az elevenébe tapintott, és pontosan tudta hogy miért kérdezte. A látszat csal, és az ő igazságára nem volt kíváncsi soha senki. Kul-Anni azt akarta a tudomására hozni hogy talán Messzenézőnek is van egy igazsága, amiről ők nem tudnak, és látatlanul elítélték. De a fehér haguri legalább elment és a törvény elé állt, amit ő, Bartos sosem tett meg. Nem azért mert gyáva volt, hanem azért mert lemondott a világról és benne az igazságról És túl büszke volt ahhoz hogy Nagyerős Védelmező létére alacsonyabb rendűeknek magyarázkodjon. De Bartos tudta hogy ártatlan. Viszont a fehér haguri, ott a hibernáló rekeszben, nem tagadta a bűnét. Elviselte a büntetést, valószínűleg mert tudta hogy rosszat cselekedett. Lelkiismeretfurdalása volt, és talán vezekelni akart érte. Tehát igazi háborús bűnös, és Bartos mélységesen elítélte a cselekedeteiért. De ha elment a tárgyalásra miért nem szólt egy szót sem? Miért nem védekezett? Valami nem stimmelt a történettel. Talán a kicsinek van igaza, és senkinek nincs joga mások fölött ítéletet mondani. Nem aludt egész éjjel, az elmúlt napok eseményein rágódott.

Másnap reggel az enrgiakristályokkal bíbelődött. Csak tötyögött ide-oda, piszmogott ezzel-azzal. Lassan ölte az időt. A kicsi tüzes tekintete a hátába fúródott, és Bartos csak krákogott rá. Nem szóltak egy szót sem de mindketten érezték a feszültséget. Azt hogy ma lesz a napja. Aztán egyszercsak határozott. Felfegyverkezett és megindult a hajóhoz. A lány szorosan mellette, Bartos tudta hogy ebből most nem hagyhatja ki, nem tudja magáról lerázni. Nyugtalanul lépegetett, nem sok kedve volt az egészhez, de tudta hogy egyedül sehová sem jutnak a hajó építésében. Tartott a másik erejétől, és jó előre kivonta a kardját. Hiszen ő volt a Nagyerős Védelmező, a legerősebb minden haguri között, csak legyőzi a gyengébb testalkatú fehérhajút. „A ravaszságától nem félek, nekem is van annyi sütnivalóm,” bíztatgatta magát. Igaza is volt, mert Bartos taknyos urkhes korában a fehér-hagurikhoz ment tanulni, és ötven évig élt közöttük. Mindent megtanult az észjárásukról, folyékonyan beszélte a nyelvüket. Végre beléptek a sztázis-cellába. Alaposan megvizsgálták a berendezést. Minden rendben volt. Bartos információkat töltött be a számítógépbe. Felélesztés előtt minden lehibernált ember halántékára rákapcsolódik egy kis implantátum, vékony képernyő zizzen a szemük elé és amikor az alvás és ébrenlét mesgyéjére érkeznek sugározni kezdi nekik a gyors váltakozású képeket. Azt hogy mi is történt addig a világban amíg ők aludtak. Ezt bővítette most ki Bartos. Tőmondatban megírta hogy a világnak vége, s mindenki halott. Elbújtatta a kislányt és a lelkére kötötte hogy meg se merjen mukkanni és mozdulatlanul lapuljon amíg ő nem szól. Azután elindította a kiolvasztó programot.

Három percig tartott a leolvadás. Az életjeleket mutató görbék felgyorsultak és ide oda cikáztak. A férfi mellkasa szabálytalanul vonaglott. Az agyába és a szeme elé már töltődtek a képek. Fájdalmas, írtóztató információk voltak, melyek szemmel láthatólag sokkolták mert többször szaggatottan felüvöltött. Bartos közben készenlétben állt. Tökéletesen biztosra vette hogy hatalmas harcnak néz elébe. Nem tévedett. A fehér-haguri most felül és keze automatikusan kardjának markolatára téved. A szeme kék mint a mélyülő tenger. Tekintete szigorú és furcsán idegen. Kul-Anni rejtekéből leste a szemeket. Valami félelmetes szomorúságot érzett rajta. Egy nagy keserű gyászt, és valami bosszús, lefojtott haragot pont olyat mint Bartoson szokta. De nem érzett benne gonoszságot és elvetemültséget. És békés, nyugalmas dolog volt elnézni a mélykék szemeket. El tudott volna aludni bele. Tiszta, becsületes, de nagyon szúrós és ravasz szemek voltak.

A fehér haguri, mikor észrevette Bartost egyből megvillantotta kardját. Talpra ugrott és megmerevedett a tekintete. Farkasszemet néztek, méregették egymást. Egy pillanat és egymásnak ugranak. Ekkor Kul-Anni váratlanul közéjük toppant és ráköszönt:

- Hega-te!

Tisztán csengett a gyerekhang. A fehérhajú úgy megdöbbent hogy kiejtette kezéből a fegyvert. Elvörösödött hogy ekkora szarvashibát ejtett. Mégsem hajolt utána, hanem fürkészően meresztgette a szemét hol a kicsire, hol pedig a gerre. Majd nagyon csöndesen válaszolt:

-          Hega-ti.

Addigra már Bartos nyakon ragadta a gyereket és maga mögé penderítette. Vasmarokkal fogta a karját és továbbra is támadásra készen mustrálta a másikat. A fehér haguri nem mozdult, de kérdezett:

-          Nösténykölyök?

-          Az.

Kul-Anni  méltatlankodva akart közbeszólni, de Bartos úgy megszorította a könyökét, hogy abból tudta most hallgatnia kell. Az abszurd társalgás tovább folytatódott:

-          Te parancsolod?

-          Én.

-          Hány éves?

-          Tizenkettő.

-          Mit eszik?

-          Mikor mit.

-          Rabszolgád?

-          Nem.

-          Eladó?

-          Nem.

-          Aztán mivé lesztek?

-          Még nem tudom.

-          És hová?

-          Csak innen el.

Mély csönd telepedett rájuk. A fehér haguri tűnődve nézte őket. Aztán lehajolt a fegyverért, övébe dugta és odamorogta a gernek:

-          Hát akkor mutasd.

Bartos bólintott. Eltette kardját, rántott egyet a gyereken, és megindult a másik hajó, a másik vezérlőterem felé. A fehérhajú lassan lépegetett utánuk. Ahogy haladtak, Bartos szorítása lassan megenyhült. Kul-Anni elmosolyodott mert érezte hogy nem lesz már ebből büntetés. Végülis a ger is tudta hogy ő mentette meg a helyzetet.