Nehezen, csúszkálva közelítették meg a hegyeket. Még meg is kellett kerülni a kőgyűrűt hogy nyugat felől megkeressék a bejáratot. De minden egyformán fehér volt. Megálltak pihenni és Bartos fürkészően nézegette a hegyet. Mintha át akarna látni rajta. Olyan magas volt hogy szinte az égig ért, és a felülete teljesen síma. Nem lehet megmászni, hogy a gyűrű szájából ereszkedjen alá az ember, muszály volt megkeresni a bejáratot. Bartos minden furcsa kiszögellést alaposan megvizsgált, sokszor órákig seperte róluk a havat. A kislány már nagyon rosszúl volt. Lerogyott a hóba, és köhögött. Vékony, tüzes folyadékot hányt. Már jelentős mennyiségű hőt vesztett, és elkezdte felemészteni legbelsőbb tűzlelkét. Szervezetének fenigh tartalma alaposan lecsökkent, és a férfi tudta hogy ez már a vég. Ha nem jut gyorsan a vörös tűztulipán porjához, a gyerek kómába esik aztán meghal. Bartos eszelősen küzdött. Az ereje megkétszereződőtt, és halálos iramban dobálta a havat. Veszett állat módjára őrjöngött. Az nem lehet hogy idáig eljutottak és feladják. Hogy elérje őket a halál. Azt nem engedheti meg, miután már ennyi áldozatot hoztak. Érezte hogy ha a kicsi meghalna, abba ő beletébolyulna.

Egyszercsak megcsúszott és elesett. Valami síkos, csúszós, fémes felület dobta le magáról. Ráugrott és foggal, körömmel szakította le róla a havas jégpáncélt. Tenyeréből kicsaptak a lángok és mohón falni kezték a fagyos kását. Hamarosan óriási víztócsa keletkezett, de a vastag hótakaró alól előbukkant a repedezett, fémes hajótest. De ez még nem a bejárat volt. Elolvasta a jeleket és dühösen a fémfalba öklözött. Tovább kellett ásni jó öt méterrel. Ezt is megtette. Közben odaszaladt a gyerekhez és megnézte hogy van. Ráterítette az összes bundát és pokrócot. Közelebb húzta a hajótesthez hogy míg ő a tűzzel dolgozik, a gyerek legalább a tenyeréből kipattanó lángnyelvek melegét élvezhesse. Két órán keresztül gyömöszölte a havat és dacolt az egyre jobban erősödő széllel. Megsűrüsödtek a felhők, táncolni kezdtek az égen. Vihar készült. Állatok visítását és hőrgését hozta feléjük a szél. Azután egyszercsak meglelte a bejáratot.

A hatalmas, rozsdás ajtó nem akart azonnal engedelmeskedni. Nekifeszítette a vállát és akkora erővel tépte fel mint mikor a Maiák szívét szokta kitépni. A bejárat nyitva, csak be kell menni. Felnyalábolta a félig ájult kislányt és bevonszolta. Az ajtót beakasztotta a helyére, és néhány helyen odaforrasztotta, hogy nehogy valami menedéket kereső vadállat bejöjjön. Ekkora tűzerőt régen adott ki magából és alaposan elfáradt. Lihegett és rogyadozott, de még nem volt vége a küzdelemnek. Ennivalót kell keresni.

Végighurcolóskodott a hosszú folyósón, és eljutott a vezérlőbe. Tüzet gyújtott hogy elkergesse a sötétséget. Megtalálta a szentélyt, és hideg, barátságtalan tűzhelybe életet lobbantott. Most nagyon kellett a meleg. Bartos szakállából és hajából patakokban ömlött ki a víz, ahogy a belefagyot jégkristályok megolvadtak. Lepakolta a gyereket, betakarta, és felfedezőútra indult. Hosszú órákig távol volt, mert nagy volt a hajó, és sok helységet bejárt. De sok élelemmel és fenighel tért vissza. Azonnal vizet tett főni és beledobálta a port. Fenighes kekszeket tördösött össze, megrágta, és a pépes masszát a lány torkán lenyomta. Azután megitatta a tüzes folyadékkal. Aztán várt.

A kislány lassan, nagyon lassan éledezett. Nem köhögött már, de még mindig nagyon sápadt volt. A férfi megnyugodott hogy túlélték. Enni kezdett ő is, miközben kint féktelenül tombolni kezdett a vihar. Idevezető nyomaikat, a felásott bejáratot pillanatok alatt betemette az újabb hó és a jég.

Napokig maradtak így mozdulatlanul, és csak ettek, ittak, erősödtek. Mikor a lány már meg tudott állni a lábán, Bartos felszedelőzködött és megindult. Fel akarta fedezni a temetőt. Kimentek a hegygyűrű belsejébe és szétnéztek. A hegyek által körkörösen formált sátor vagy gyűrű teteje nyitott volt, azon keresztül beáramlott a fény. Kul-Anni felkiáltott meglepetésében. Több száz fehér haguri hajó állt ott egymás mellett. Némelyik nagyon rossz állapotban, megrepedezve, szétfagyva. Voltak viszont egészen újak, amelyeknek a burkolatában nem esett nagy kár. Két hatalmas haguri csillaghajó is volt köztük. Koporsók. Az oldalukon felvésve fehér haguri, és rendes haguri jelekkel a vitéz tábornokok és hajóik nevei. És az évszám, hogy mikor estek el, és milyen hőstetteket hajtottak végre. Más hajókon látszott hogy nem temetkezési célokból hozták ide. Teherhajók voltak. Valószínüleg értékes rakományt szállítottak, élelmet, talán menekülteket is, és ide jöttek hogy elrejtőzzenek a kumlák elől. Azután jött a jégkorszak és itt ragadtak. Csendesen, dermedten feküdtek a hajók örök álmukba merülve. Bartos felkapaszkodott egy sziklára és végignézett rajtuk. Megakadt a szeme az egyiken. Kifogástalan volt a burkolata. Intett Kul-Anninak és pár perc múlva már előtte álltak. A hajó kisromboló volt, tipikus fehér haguri harci naszád. Méretét tekintve körülbelül kétszer akkora volt mint a jugra, és áramvonalas teste alaposan fel volt fegyverezve. De a legnagyobb meglepetés az volt hogy teljesen épen maradt. Energiakristályai érintetlenek voltak. Belülről is alaposan megvizsgálták és látták hogy mind belső fémváza, mind külső burkolata különleges, erős anyagból, a „Maia véréből” készült. Ugyanebből a ritka, tüzes fémből kovácsoltak kardokat is, mint például Kul-Anni rövid, kétélű kis szablyáját. Ez az anyag rendkívűl rugalmas volt, a gondolatok és a tűz erejével lehetett alakítani, tetszés szerint formálni.

Bartos eldöntötte hogy ez lesz a szállásuk. Felszították a tűzhelyet és berendezkedtek. Barátságosan duruzsoltak a lángok, amíg ők lecihelődtek. Egy egész délutánt azzal töltöttek, hogy eszegettek, bejárták a hajót, aztán visszatértek a vezérlőbe, mereven bámulták a lángokat és pihentek. Este leültek egymással szemben, és megbeszélték hogy hogy legyen tovább. A férfi azt mondta, hogy fúrófejeket kell a hajó testére építeni, megerősíteni a hajtóműveket hogy legyőzzék a gravitációs erőt és megpróbálni áttörni a Léleknyűvő jégpáncélját. De ahogy mondta ezt, Kul-Anni érezte hogy sok bizonytolanság van a hangjában. Maga sem hitte hogy a terv megvalósulhat, de kellett valami cél amiben hihetnek. Valami álom ami életben tartsa őket.

Másnap reggel elkezdték a munkát. Szétváltak és átkutatták a hajókat. Bartos elkezdte kiszerelni más hajókból az épen maradt alkatrészeket, fémdarabokat gyűjtött, lehetőleg „Maia vérét”, és elkezdte kovácsolni a fúrófejeket. Műhelyt rendezett be magának, és naphosszat fémeket guberált és keményen dolgozott. A jugráról magával hozott a zsebeiben két szertit is, ezeket beszerelte a motorházba. Ezek lesznek a hajó alapvető energiaforrásai. Teljesen átalakította a hajtóművek szerkezetét, de sok mindent nem értett, és nem látott át. A fehér hagurik tehnikája nagyon bonyolult volt, és sokszor naphosszat időzött egy-egy probléma mellett és csak nem sikerült rájönnie a megoldásra.

A lány dolga volt az élelemszerzés. Szisztematikusan végigjárta a hajókat, begyűjtötte az összes  használható dolgot: élelmiszert, energiakristályokat, ruhákat, takarókat. Kul-Anni imádta ezeket a magányos barangolásokat. Teljesen egyedül kalandozhatott a különböző haguri hajók rejtelmes, kacskaringós folyósóin. Megismerte történetüket, elolvasta feljegyzéseiet. Addigra Bartos már sok fehér haguri szóra is megtanította..Ha értékes fémet, vagy épen maradt hajtóműkristályt talált, szólt a gernek, az odajött és kiemelte. Kimutatást végzett a hajókról, a fegyverraktárakról és motorházakról, hogy kétszer sose menjen vissza ugyanarra a helyre. A zsákmányt aztán a rombolóhajóra cipelte, és esténként Bartossal elszortírozták.

Az esték jól teltek. Bartos sokat mesélt, és magyarázott a kicsinek, legfőképpen azokból az új könyvekből, amiket a kislány az egyik hatalmas csillaghajó könyvtárában talált. A fehérek nyelve nem volt túl nehéz, Kul-Anni hamar belejött. Kiképzőpálya is volt a hajójukon, néha már gyakorlatoztak is.

Beszéltek a Léleknyűvő elhagyásáról. Bartos szerint pár hét múlva elkészül a fúrókkal. Tíz fejet tervezett, s úgy osztotta el, hogy a hajó minden részére jusson: az elejére kettő, a tetejére, a hasára és a két oldalára is kettő-kettő. Az elülső fúróknak kivételesen erőseknek kell lenniük, azok fogják az utat törni. Kul-Anni imádta hallgatni. Folyton kérlelte Bartost hogy mesélje el milyen lesz mikor majd áttörik a jeget és kiszabadulnak. Bartos pedig elmondta neki újra s újra. És a kislány boldog megnyugvással aludt el esténként. A férfi pedig egyre komorabb lett, mert nagyon sok mehanikai problémára nem találta a megoldást.

Egy nap aztán kipróbálta a hajtóműveket. Minduntalan besültek, egy méterre sem tudtak felszállni. Napokig szerelte őket, aztán újabb próbát tett. Semmi nem történt. Tanácstalanul, dühösen és elkeseredetten járkált a vezérlőben. A kislány is elkámpicsorodott. Azon az éjszakán nagyon hideg volt, a tűzhely alig adott valami meleget. Összebújtak, és napfényes Maiákra gondoltak.

Az ennivaló fogytán volt, és Bartos másnap reggel újabb beszerző körútra küldte a gyereket. Ő pedig egy időre hagyta a hajtóműveket, úgy gondolta majd csak eszébe jut valami okosság később is, és inkább a fúrófejek építésével foglalkozott.

A kislány vidáman ugrált a hajódarabok között, szedegetett mindenféle fémdarabokat, majd az éléskamrákat vette sorra. Nem volt túl nagy zsákmány, néhány doboz keksz, két palack ital, és egy jó kabát, ami inkább Bartosra illett. Ahogy kijött egy teherhajóból, észrevett egy félig betemetett kis hajót. Kövek, törmelékek és sűrű hó fedte. Valami azt súgta hogy értékes rakományt rejt. Kul-Anni egy órán át tisztítota a ráülepedett jégtől, mire megtalálta a bejáratot. Belépett és meglepve tapasztalta hogy teljesen üres volt a vezérlő. A falak kopárak és erősen repedezettek. Egyetlen szoba nyílt az erősen megrongálódott parancsnoki szobából. Erősen reménykedett hogy éléskamra, vagy valami fegyverraktár. Óvatosan benyitott, és az üres szoba közepén egy hatalmas szarkofág terpeszkedett. „Halottaskamra lesz”, gondolta és közelebb lépett hogy elolvassa a feliratot. Akárhány hajón járt, mindig megtalálta a halottaskamrát, és megnézte a koporsó feliratát. Tisztelgett a vitéz neve előtt. Általában mindig az illető hajó kapitánya feküdt ott.

De ez a szarkofág más volt. Ahogy közelebb ért, azonnal észrevette az oldalába véset jelet. Hatalmas, fejjel lefelé fordított tűztulipán. Az árulók, gyilkosok bélyege. Az olyanoké, akiket kivetett magából a haguri civilizáció. Még sosem látott ilyet a valóságban, s a szégyen és gyávaság eme kézzelfogható bizonyítéka megrendítette. Úgy állt ott mint aki földbe gyökerezett. Azért megemberelte magát és közelebb lépett, hogy a halott bűnöző nevét elolvashassa. Ahogy közel hajolt hirtelen felsikított az ijedtségtől és a meglepetéstől: nem egy koporsót nézett, hanem egy hibárnáló kabint. Az elülső panelen élénken villogott a vörös jelzőfény, a vastag üvegen keresztül megpillantotta a sztázis-börtön lakóját. Hosszú, fehér hajú, mély álomban vegetáló férfi. Bőre egészséges, rózsaszínű, a kijelző szerint életfunkciói normálisak. A rekesz átlátszó tetején ismét a lefelé fordított tulipán jele éktelenkedett, és erőszakos, mély vonásokkal belevésve az elítélt neve: Messzenéző.