Nehéz volt az átjutás. Ha a férfi nem forrósította volna belülről a gép falait a rettenetes hideg dermesztőre fagyasztotta volna és darabokban ért volna földet. A sikló így is nagyon megsínylette: több helyen behorpadt ahogy a kásás jégnek ütközött, hajtóművei meghibásodtak, külső burkolata össze-vissza repedezett. A felszínen hatalmas hóvihar tombolt, az égből szakadtak a tűhegyes jégcsapok, szilánkosra robbantak ahogy a földbe csapódtak, villámok cikáztak mindenfele. Kényszerleszállás közben néhány villám alaposan megrázta, kiégették az energiakristályt. Alig-alig tudta letenni a gépet. Meglapult egy sziklahasadék mélyén, várta hogy vége legyen az ítéletidőnek. Közben idegesen pásztázta a bolygót életjelek után kutatva. Szólongatta a lányt de választ nem kapott. Az erős, mágneses vihar blokkolt minden jelt. A fagy már befurakodott a kis űrsikló testébe, Bartos kipárolgó lélegzetét szorongatta. Járatta a hajtóműveket és veszettül árasztotta belső tüzét hogy nehogy befagyjanak és megrekedjenek. Szerencsére a vihar nem volt hosszúéletű. Úgy lett vége mintha elvágták volna. Kikászálódott a járműből. Félelmetes volt a csend ami körülvette, az ezüstösen csillogó hótakaró mindent beborított. A hideg elviselhetetlen volt, magára terített egy farkasbundát. Körös-körül gigantikus jégcsapok meredeztek a földből, csak félig látszottak ki a vastag hó alól. Piszkosszürke tövükön megcsillant  a sápadt napfény. A férfi felnézett és látta hogy az ég aljáról tömött sorokban, fenyegetően lógnak a hegyes szuronyok. Hol jobbra, hol balra dőltek, úgy viselkedtek, mintha minden pillanatban leesni készülnének. De hogy tövestől kiszakadjanak ahhoz nagy vihar kellett és sok villám. Éppen olyan mint az iménti. Bartos körbekutatott a szemével és látta hogy a vihar már a távoli hegyek fölött tarol.

Egyenlőre biztonságban volt. Ismét megpróbálkozott az életjelek keresésével. Összpontosított és nagyon figyelt. Meglepődve tapasztalta, hogy a bolygó felszínén lassan-lassan előbújik egy csomó élet. Ha a hegyekre koncentrált, döbbenve tapasztalta hogy a tövükből surran elő a legtöbb életjel. A Léleknyűvőn tehát volt élet. Az elítéltek, elhagyottak, halálra szántak kissebb hordákba verődve túléltek, és a viharok elől a hegyek gyomrába rejtőztek. Itt biztonságban voltak a leszakadó jégcsapok elől. Primitívebb életformákat is érzett. Állatokat. És ha jobban megnézte a tájat, messzebb fagyott törzsű erdőket vett észre. Megállapította hogy az emberhordák egymástól távol élnek és nem kommunikálnak. Érzéseik között a legerősebb az éhség, a második a halálfélelem és utána már a fázás, keserűség, harag és gyűlölet következtek. De az akit ő keresett nem volt köztük. Felszállt a siklóval, de csak döcögve haladt. Sok mehanika teljesen befagyott és apró darabokra töredezett. Ae energiakristály a végét járta, a motorok szaggatottan bőgtek. „Csak a hegyek lábáig bírja”, gondolta Bartos. Közben kétségbeesetten küldözgette hívó jeleit. És egyszercsak meghallott egy nagyon gyenge, alig lenyomozható pulzálást. Egy halvány pici gondolatfoszlányt. Belekapaszkodott és ráhangolódott. Erősen bombázta gondolataival. A jel igyekezett felerősödni és végül már összefüggő gondolattá vált. Kul-Anni volt a másik oldalon. Elgyötört, reszkető hanggal kérdezte hogy valóban Bartos-e, vagy csak az elméje játszik vele? A férfi biztosította hogy ez nem álom, és hogy valóban ő az. Sikerült teljesen bemérnie, és látta hogy a kicsi teljesen egyedül van, egy hegy mögötti barlangban. Semmilyen más életjelt nem észlelt körülötte. A kislány okosan, ügyesen elbújt a többi túlélő elől, és egy védett barlangban húzta meg magát. Meghajtotta a gépet hogy hamarabb odaérjen. A cél előtt körülbelül három kilóméterrel a sikló felmondta a szolgálatot. Szinte darabjaira hullott Bartos alatt, menthetetlenül kipurcant. Véglegesen használhatatlanná vált. A ger összeszedte az holmikat, és otthagyta. Gyalog folytatta az utat, és nagyon sietett. A fagy a húsába mart, a szakállába fagyott a lélegzetéből kipárolgó nedvesség.

Végül elérte a barlangot. Előszőr észre sem vette, mert a bejáratát hatalmas jégfüggöny takarta. De egyszer csak valami mozogni kezdett a jégen túl, és a darabos, sziklás falak mögül előbújt a kislány. Nekirohant a férfinak és ráugrott. Látszott hogy nehezen mozog, és ez a kis mutatvány sok erőt kivett belőle. Bartos a karjaiba kapta és sokáig maradtak így, szótlanul összeölelkezve. A kicsi belefúrta arcát a férfi hajába és szakállába és keservesen sírt. Meleg sós könnyei Bartos arcát áztatták, olvasztották a pici jégcsapokat. Nem bírta abbahagyni a zokogást, azt sem tudta hová legyen. Foggal, körömmel kapaszkodott a férfi testébe, mintha soha nem akarná elengedni többé, mint aki még mindig nem hiszi el hogy ez a valóság és nem álom. Bartos meg sem próbálta lefejteni magáról, hanem ölben vitte be a hideg elől. Közben meg azt érezte hogy szétrobban belül az örömtől, valami nyugodt elégedettség szálta meg. A legnagyobb háborús győzelmek után sem érzett ilyen eufóriát, ekkora sikerélményt. Kiáltani tudott volna a boldogságtól. Mindig megszerezte amit akart, de ez volt most a legnehezebb és a legértékesebb győzelme.

Bent alaposan megnézte a gyereket, és összefacsarodott a szíve. A kicsi már csak árnyéka volt önmagának. Lefogyott testömegének a felére, tulipános homloka megsápadt, szája ellilult, teste kékesre volt fagyva. Ujjai meggémberedtek, lábai alig vitték. Nagyon rossz állapotban volt. Mozgatta a száját de arra sem volt ereje hogy beszéljen. Csak a könnyek folytak az arcán és kétségbeesetten szorongatta a férfi karját hogy nehogy újra elveszítse. Bartos elővette az élelmet, és lassan, aprókat törve adogatta neki. Azután elővette a pokrócokat és belcsavarta a dermedt kis testet. Körülnézett a barlangban. Kis tűzhelyet vett észre, de már alig pislákolt benne a láng. Odament és felszította. Kintröl hozott egy kis jeget és felolvasztotta. A forró vízbe fenighet szórt és megitatta a gyerekkel. A kicsi lassan-lassan kezdte visszanyerni a színét. A Nagyerős Védelmező éppen időben érkezett és megmentette a haláltól.

Furcsa kis szőrmét látott meg a sarokban. Mellette néhány kissebb darab összefagyott hús. Elcsodálkozva tapogatta. A vízbe dobta és megfőzte. A gyerekhez fordult.

-          Te vadásztad?

-          Igen.

-          Mikor?

-          Első nap.

-          Ügyes vagy.

Aztán nem beszéltek többet. Ettek és aludni tértek. A gyerek szorosan hozzábújt. Nyugodtabban szuszogott és buzgón szívta a Bartosból kiáramló tüzes meleget.

Három napig maradtak a barlang biztonságában, addig amíg a kislány meg nem erősödött. Egyik reggel megkérdezte Bartostól:

-          Mi a terved? Hogy jutunk ki innen?

-          Innen nem lehet kijutni.

-          Akor mi lesz velünk?

-          Még nem tudom. Majd meglátjuk.

Aztán ennyiben maradtak. A kislány túl csüggedt és éhes volt ahhoz hogy gondolkozni tudjon. Egyelőre megelégedett a puszta ténnyel, hogy ismét együtt vannak. Nem sírt már hanem teljesen ráhagyatkozott a felnőttre. A harmadik nap reggelén Bartos talpra rángatta a kicsit és közölte vele hogy indulnak, embercsoportot keresnek. A lány elég erős volt már, szépen tudott jönni a saját lábán. Megindultak. Egész nap mentek, a fagyos szél kimarta az arcukat. Estére menedéket kerestek, tüzet gyújtottak és ettek. A Nardimi eseményekről egy szó sem esett. Bartos tudta hogy a lány azért szaladt Félszemű elébe a siklóval mert őt akarta megmenteni. A lány meg tudta hogy Bartos azért jött le hozzá a Léleknyűvőbe mert nem akarta hogy ő egyedül, magányosan haljon meg. És talán Bartos már nem is akart élni tovább nélküle. Ez a gondolat egészen meghatotta. Úgy érezte hogy végre hazatalált. Nem igazi otthonba, nem úgy mintha egy igazi Maián lett volna. De sokszor, ha van egy másik ember aki feltétel nélkül szeret, az már ugyanazt jelenti hogy otthon vagy. Hogy biztonságban vagy, és másra már nincs is szükséged. Ahol a másik van ott akarsz lenni te is, és az az otthon. Az érzés tesz valamit otthonná és nem a hely.

Bartos csak annyit kérdezett még Kul-Annitól, hogy mit csinált akkor a Nardim holdján hogy megmentette őt a sötét anyagtól. Mert Bartos is hallotta a fejében a lány hangját, ahogy megparancsolta Félszeműnek hogy hagyja békén. Kul-Anni őszintén bevallotta hogy fogalma sincs hogyan volt rá képes, de úgy tűnik valahogy sikerült betörnie a kumla tudatába és irányítania. De azóta sem tudta újra megismételni. Bartos bólintott, de fürkészően vizsgálta a kicsi tekintetét és a jelet a homlokán. Azután nem említette többet a dolgot.