Könnyek.

                         Amikor az égi biró--jó hatvanöt évvel ezelőtt--a világháború végét jelezte, az akkor kis város egyik kis utcájába , két szomszéd házba egyszerre hivták a bábát. A bába asszony szaladgált egyik házból a másikba, és mire leszállt az est, az égen két csillaggal több örködött az emberek álma felett. Az egyik házba egy kislány , a másikba egy kisfiú szerzett örömet , szüleinek testvéreinek. Bár a fegyverek már hallgattak, az emberek mégsem tudtak maradéktalanul boldogok lenni, mert aszály, és szegénység sújtotta a vidéket. Ám, a szomszéd gyerekek, ebből vajmi keveset  éreztek , elvoltak foglalva  mindennapi játékaikkal miközben szépen növekedtek.

                          Ám egy koratavaszi napon , a kislány betegeskedni kezdett , egyre kevesebbet járt ki a házból, és benti játszást is hamar elunta, elfáradt -lekellett feküdnie.

                          Ennek ellenére, húsvétkor az édesanyja szépen felöltöztette, gyönyörü ruhácskát adott rá, , hosszu szőke haját cophokba fonta és két szép piros szalaggal diszitette. A kisfiu átment locsolódni. A kislány halovány, buzavirágkék szemei boldogan csillogtak. Vidám és önfeledt volt. Akkor utoljára!

                          Elhatalmasodott rajta a betegség, s mire az orgonavirág illatát és szinét vesztette, az alig hét éve felragyogo páros csillag egyike kihúnyt. A kislány édesanyja majd belehalt  fájdalmába. A kisfiu szivébe is  egy nagy űr tátongott

                           Egy idő után a kisfiú és szülei a város másik végébe költöztek, és csak nagy ritkán látogatták meg egymást. Ilyen alkalmakkor ,amikor a kislány édesanyja meglátta, a nagyra cseperedett fiút, vigasztalhatatlanná vált, hosszu percekig sirt  zokogott, a fiu édesanyjával együtt. A fiú, tudta , hogy miért sirnak, de nem értette meg,hogy annyi év után miért nem gyógyul, az anyai sziv sebe!

                          A látogatások egyre ritkultak, az évek múlásával arányosan, mig végleg elmaradtak, mert a fiu édesanyján  erőt vett az ismeretlen kór, s néhány hét leforgása alatt, csendesen eltávozott az élők sorából.

                          A temetés után a kisfiúbol férfi lett, mert az kellett legyen!-kemény idők következtek, és keményen helyt kellett állni, és ha  megfáradt, vagy gyengének érezte magát, netán reményét vesztette, mindig az édesanyjára gondolt. Ettől új erőre kapott, és megvigasztalódott.

                           Az idő, ujabb éveket évtizedeket pörgetett tova. Egy vasárnap, a felnőtt férfi, a temetőben találkozott a kislány édesanyjával. Egy ideig csak nézték egymást, kutattak kerestek emlékeik között, mig végre megismerték egymást, és miden megvilágosodott. Aztán a férfi átölelte az öregasszonyt, és mindkettőjükből fájdalmas  zokogás tört ki. Egy szó  sem hagyta el ajkukat. A kimondásra szánt gondolataikat lenyelték keserű könnyeikkel együtt. A férfi ,  csak majd több évtized múltán értette meg az édesanya kiapadhatatlan könnyeit!