A szerencse.

           Kora reggel van, még alig világosodik, ilyenkor még kilehet nyitni az ablakot, ha egy kis friss levegőre vágyik az ember. Ilyenkor még kevés a benzingőz, forgalom is alig van. De vannak akik már dolgoznak , ők az utca seprők. Egész kis csapat, már évek óta  együtt seprik az utcánkat , igy látásból  már ismerem őket, van amelyik régebben , és vannak akik csak néhány hónapja dolgoznak itt.. Itt ebbe az utcába , a seprőgép csak az utca közepét tudje seperni locsolni, mert mindkét oldalt végig kocsik parkolnak. Nekik is parkolni kell valahol , mert a tömbházlakások épitői arra nem is gondoltak , hogy egykor majd , az embereknek  saját autójuk lesz és talán azoknak is kéne egy kis elszállásolási lehetőséget biztostani.

           Ketten, az út tengelyétől befelé a járda irányába sepernek , ütemesen teljesen egyszerre. Nyomukban eltünik az uttestről a szemét , de ugyanaz a szemét, lassan gyül a járdaszegély "árnyékában". De ott a másik kolléga szép kis kupacokba gyűjti össze, ezért hol előre megy , hol meg vissza , hogy a kis szemét csomók szinte egyenlő távolságra helyezkedjenek el.

           Mire az utca végére érnek ,már beindul a forgalom, sietős autósok centikre húznak el melletük-- az embert a hideg rázza ennek a látványától. Néha viszont, a kapuk alól robbannak ki az  autók -- és még pofátlanúl , oda is szólnak:Vigyázz, mert elütlek --mondja a húszonéves gazdag gyerek a munkáját végző ötvenes útcaseprőnek. Az vissza sem szól , megszokta már , hogy a munkáját még csak nézik valamibe , de személyét szinte semmibe. Egykedvüen sepri egycsomóba a kis kupacokat , egészen addig mig a leghátul dolgozó fia odanem szól neki : Táti , nizd má pizt találtam ! --Osztán mennyit ?

-- Sokat táti !

           Megszámolják közösen --háromszáz harminc lej ! -- Látod Táti, milyen jó lesz ez most husvétra , odaadjuk a máminak , és magamnak is veszek egy új Adidászt. Jó bizony fiam!-- szerencsés vagy ! Én már tizennégy éve seperek itt és még sohasem találtam egy hajcsatnál értékesebbet dolgot.