Bartos, Kevi és Kul-Anni a völgy-csapda széle felé rohantak. Túl sok kumla rontott rájuk, muszáj volt kimenekülni az épületből. Bartosnak arra sem volt ideje, hogy Félszeműt nyakonszúrja, csak az egyik csápját, a fullánkosat sikerült hirtelen levágnia. Az őrjöngő kumla, most már csak egy csáppal, mindent bevetett hogy elkapja őket. A pokol sem lehetett szörnyűbb mint a vérző, haldokló város. Mindenki mindenkit gyilkolt, raboltak, fosztogattak, kérdezés nélkül ütöttek. Embercsonkokon, végtagokon, égő autókon vágtak keresztül, és Bartos mindenkit letarolt aki csak az útjukba került. Brutális erővel tört előre. Kevi is nagyban heveskedett, szeme vadul fölvillant, teste lángba borult, villámgyorsan vágta és szúrta az ellenséget.

-         Vigyázz, ketten mennek rád! – figylemeztette Kul-Anni Bartost.

Bartost csak hidegvére mentette meg a fullánktól. Szűntelenül mozgott, kikerülte a csápokat, összekaszabolta a kumla katonákat. Hátulról is támadják már őket. Félszemű most otthagyta a várost és csapataival csak őket üldözte. Mindenfelől jönnek a kumlák. Kevi hallotta a saját dühös hörgését ahogy levegő után kapkod. Kísérteties hang volt és nagyon megijedt. Minden erejét összeszedte és megmarkolta két kézzel a kardot. Ide-oda csapkodott vele. A fejéből csordogáló vértől már nem is látott. Iszonyatos erővel tartotta magától távol ellenfeleit. Kul-Annit kereste a tekintetével és mikor megpillantotta elmosolyodott. A kislány a megszokott fürgeséggel tért ki az ütések elől, majd tűzgömböket hozott létre és porrá égette a beléjük rohanó katonákat. Bartos mindig akkor bukkant fel mikor a kicsiknek már nagyon szükségük volt rá. Az utolsó pillanatban pattant Kevi elé és hasított fel egy polipkart, vagy egy száguldó terepjáró elől rántotta félre a kislányt. A halálra sem gondoltak már, pedig túlerővel vívtak. Kevi egészen megbolondult, dühtől elvakultan rohant a kumlák sűrűjébe és közéjük csapott. Bartos és Kul-Anni egyszerre kiáltották a fejébe hogy jöjjön vissza, de a makacs kisfiú mintha meg sem hallotta volna. A kislány akkor megzsibbadt. Elöntötte a hideg, majd a meleg veríték. Forgott, küzdött, hánykolódott benne a gondolat. Felszabadult valami nagy-nagy erő. Csak nézte a jelenetet nyugodtan, hidegen. Ahogy a kisfiú rohan a halálba. Ahogy Bartos küzd a csápokkal s már bizonyosan nem éri el hogy megsegítse. Akkor megszólalt a fiú fejében:

-         Gyere vissza Kevi.

Forró volt a hang, szikrázóan pattant a fiú elméjében. Zölden fénylett, villogott a lány szeme, mint egy kis ragadozó állaté. Egészen rabul ejtette a kisfiút. Bartost is. A kumlákat is. Megmerevedett az idő. Látott mindent. Az embereket, a gondolataikat. Karrát ahogy jön feléjük a jugrán. Belépett a tudatába és magához vonzotta, mint a mágnes. Időközben Kevi bambán, értetlenül nézett szét, és engedelmesen megindult visszafelé. Bartos arcán az izzadtság vastag cseppekben csorgott végig. Kiszaladt belőle minden erő. Egy fojtott szorítás teljesen megbénította. A kumlák tántorogtak, kóvályogtak. Döngve végigzuhantak a földön, mintha kiszívták volna az agyukat. Elnehezült mindenki, mintha álomvilágban jártak volna. Kul-Anni uralkodott fölöttük. Elméje nyomta súlyosan a többiek tudatát. Rájuk telepedett, ketrecbe zárta őket. Kevi közben melléjük ért, és akkor Kul-Anni eleresztette a mágikus, hipnotikus erőt. Mint mikor valaki visszatartja a lélegzetet hosszú, hosszú ideig, és aztán kitör hogy annál harsányabban szívja be. A lányka elgyengült hirtelen, s Bartos a karjaiba kapta. Most már futottak mintha az ördögök kergették volna őket. Nyílt terepre érkeztek s ez nagy baj volt. Mögöttük rohant az egész kumla hadtest. Félszemű őrjöngve rikoltozott. És akkor hatalmas dörrenéssel megnyílt az ég és megjelent a jugra. Rejtőzködő, láthatatlan űzemmódból váltott át, s azzal kezdte hogy szétlőtte a levegőben cirkáló három kumla vadászgépet. Azok annyira megrőkönyödtek, hogy menekülni sem volt idejük. Azután leszállt pont Bartosék orra előtt, megvárta míg beugranak, aztán az összes lehetséges tűzerővel lőni kezdte a kumlákat. Rakétáit a földön eszeveszetten rohangáló katonákra irányította. Felszállás közben Karra keményen aprította az ellenséget. 

            Hihetetlen sebességgel száguldottak a hegyek fölé, és Karra kicsusszant a pilótaülésből hogy átadja a helyet Bartosnak.

-         Hol van Messzenéző? – kérdezte Kul-Anni.

-         Felejtsd el. Halott. Áruló. Nem törődünk többet vele. – mordult fel Bartos.

-         Ez nem igaz. Megmentett minket. S fel fogja robbantani az egész bolygót. Öt percünk van kijutni. – kiáltott fel Karra.

Azzal Karra röviden elmondta hogy mi történt. Elképedve hallgatták.

-         Akkor is felháborító. Játssza csak a kisded játékait egyedül, de nem volt joga belekeverni benneteket. – fortyogott Bartos.

-         Te akartál erre jönni, ő ellenkezett éppen eleget. – nyakaskodott Karra.

-         Eh, az ostoba, s miért nem mondta el nekem a terveit?

-         Jajj, hát még mindig nem érted! Éppen neked akart bizonyítani! Négy perc! – kiabálta Karra.

Úgy elszomorodtott a hangulat, mintha temetésen lettek volna.

-         S azt mondod nem tud kijutni? – kérdezte Bartos.

-         Nem igen. Az is lehet hogy már halott.

Kul-Anni csendesen nyöszörgött. Kevi összecsuklott. Karra pedig sötéten meredt maga elé. Éppen a bázis fölé értek, s hatalmas fehér fényeket láttak felvillanni. Messzenéző még harcolt. Ekkor Bartos felpattant, megragadta Karrát és a pilótaülésbe nyomta. Keményen a szemébe nézett.

-         Most te leszel a főnök. Bármi történjék, meg kell védened a kicsiket. Megértetted?

Karra bólintott és valami furcsa, halálos fáradtságot érzett. Bartos fürge léptekkel hátraindult, beugrott a siklóba és egy pillanat alatt elhúzott. Nem nézett vissza. Karra pedig abban a pillanatban felhúzta a jugrát, és kilőtték magukat a világűr felé.

Az egész pár másodperc alatt zajlott le, és Kul-Anni mikor felfogta hogy mi történt, hisztériás rohamot kapott. Sírt és őrjöngött, követelte hogy forduljanak vissza. Karra hajthatatlan volt, Kevi pedig megpróbálta lefogni a kislányt, hogy valahogy féken tartsa. A lány a hajóhoz szólt, megparancsolta hogy forduljanak vissza, de a jugra felülbírálta a  parancsot, mert úgy látta hogy a bolygó veszélyes a gyerekekre nézve. Ekkor Kul-Anni tépni, marcangolni kezdte a fiúkat, megpróbálta átvenni az irányítást. Persze nem engedték neki. Kevi derékon ragadta, Karra pedig hirtelen felpofozta. A pofon megtette a hatását. Kizökkentette a lánykát. Megmerevedett és nem vergődött többé. Összeroskadt és csendesen sírdogált. Arra gondolt hogy ha Bartost elveszíti akkor ezekkel a fiúkkal marad, és most gyűlölte őket mert így elengedték és otthagyták a férfit. Eszébe jutott hogy nehéz sorsa lesz ha csak ők hárman maradnak, mert Karra keménykezű, lám az előbb is megpofozta, s az is eszébe jutott hogy Bartos nem verte meg soha sem. Rettenetesen sajnálta önmagát, és a tudat hogy a Nagyerős Védelmező nem lesz többé megbénította az agyát. Úgy érezte beleőrül.

Már kijutottak az atmoszférából. Felhúzták a láthatatlan pajzsot és elszáguldottak az ellenörző pontok mellett.

-         Még két perc! – kiáltotta rekedten Kevi.

Fojtott csend állt be, és ők csak repesztettek. Kul-Anni elképzelte maga előtt ahogy sikerül nekik. Hogy Bartos és Messzenéző most szállnak fel a Szabadítóval. Egy perc és kijutnak a légtérből. Már az ellenörző pontoknál kell hogy tartsanak. Ekkor bekövetkezett a hatalmas robbanás. A detonáció akkora volt, hogy a szele irdatlanul meglökte őket. Még messzebb kerültek, s látták hogy a bolygó előszőr mintha kicsit összeroskadt volna, aztán meg óriási tűzes pászmákat szórva szétdurrant mint egy lufi. Az anyag milliónyi molekulája szóródott szét a világűrben, a porfelhők vastagon kidóbódtak és beleptek mindent  ami az útjukba került. A bolygó három holdja és a rajtuk levő kumla bázisok is felemésztődtek a nagy bummban. Nem maradt utána semmi, csak egy nagyon vékony fénysáv és sűrű por.

            A gyerekek tátott szájjal meredtek a látványra. Forgott körülöttük az egész világ. Feszült várakozással fúrták tekintetüket a porfelhőbe. Valami megdobbant bennük. Egy ösztön. Egy előérzet. És ültek mozdulatlanul, és csak vártak. Füleltek minden idegszálukkal, hallgatóztak a nagy, írtózatos, sötét csendben. Egyszercsak megérkezett hozzájuk valami nesz. Nagyon akarták hogy jöjjön. Egészen megerősödtek bele. Valami kicsi, finom hang volt. Csak annyi mint egy pendítés egy hangszeren. Ők voltak, és feléjük jöttek. És a kicsik belebolondultak az örömbe. Kiabáltak nekik hogy erre-erre, minden módon, minden eszközzel kommunikáltak és hívták őket magukhoz. Egyszercsak, a porfelhők közül kibukkant a Szabadító megtépázott teste, és lassan, betegesen, öregesen hozzájuk lebegett. Összekapcsolódtak. Bartos mondta nekik hogy ők menjenek  át hozzájuk, és nagyon gyorsan. Pillanatok alatt átjutottak és Kul-Anni szíve összefacsarodott. Bartos is, Messzenéző is súlyos sebekkel küszködtek. Messzenéző félig eszméletlen, testét vastagon fedi a sötét anyag. Bartos karjába is belekapott már, mert nem sajnálta magát és megfogta, majd a hajóra vonszolta a fehérhajút. A kislány erősen koncentrál, pillanatok alatt megteremti a különös tűzörvényt. Körbefonja a férfiakat, száguldanak, cikáznak körülöttük a lángok, a szikrák kíméletlenül behatolnak a testükbe. Kiszippantják a sötét anyag molekuláit, összegyűjtik és egybesürűsítik őket. Kövekké, kavicsokká formálódnak és kopogva zuhannak a padlóra. Bőrükbe visszatér az egészséges szín, sebeik begyógyulnak. A kislány nagyon belefárad, összeesik. Karra átöleli és Kul-Anni lassacskán magához tér. Kevi megfogja és összecsomagolja a köveket, majd kihajítja őket az űrbe a szemétkidobón keresztül.

            Ezután mindannyian átmennek a jugrára. Fellobbantják a tűzhelyet. Benéznek a szobába, de üres. Sehol a medvebunda. Eltűntek a könyvek, a rajzok, a ruhák, az élelem. A kumlák mindent kirámoltak, elvittek. A kicsik elkenődnek, de Messzenéző egybegyűjt mindenkit és elkéri Karrától a kristálylemezt. Beteszi a központi számítógépbe, s a képernyőn hamarosan megjelennek az információk. Nevek, helyszínek, időpontok. A legújabb kumla kutatások. A legzsúfoltabb, legaktívabb bázisok koordinátái. Messzenéző beszélni kezd:

-         A Gudya fontos központ volt, és most végre megsemmisűlt. Hatalmas csapás ez a kumla hadvezetésnek. Ezek az adatok azért fontosak, mert ezt a mai akciót bármikor, bárhol meg lehet ismételni. Most már vissza tudunk nekik vágni. A kumlák ostobák, önteltek, hataloméhesek. Könnyen ki lehet őket játszani egymás ellen. Nem sebezhetetlenek, csak meg kell találni a gyenge pontjukat. Azt mondom, hogy készítsünk tervet, és időnként csapjunk le, gyengítsük őket. Most van erőnk, tudásunk, most szétszórhatjuk őket. Eljött a mi időnk és harcolnunk kell ellenük.

Kipirult az arcuk erre a beszédre. Fellelkesültek. Elragadta őket a szabadságért való harc szép eszméje. A küzdés öröme. Az ellenállás izgalma. Bartos szeme csak úgy csillogott és szikrákat szórt. Lázasan lüktetett az agyuk. Fel tudtak volna robbanni. Azért Bartos csakhamar megszólalt és kicsit lehűtötte a kedélyeket:

-         Rendben van, ez mind szép és jó. De a kölykök még kicsik. Előszőr Maiát, fenighet kell találni. Fel kell őket nevelni. S ha túlélik és megerősödnek, akkor lehet harcolni. Együtt, egymásért. S addig is, mi ketten tervezhetünk, s néha odapörkölhetünk nekik.

Azzal jobbját nyújtotta Messzenézőnek. A két ger összenézett és keményen, férfiasan kezet rázott. Ez okos válasz és végleges döntés volt. A fehér haguri rábólintott. A gyerekek odarohantak és rájuk ugrottak. Hatalmas játék vette kezdetét, és felszabadultan nevettek. Újra együtt voltak, mint egy igazi család. Érezték hogy valami nagy erő, valami elszakíthatatlan kapcsolat született közöttük. Bartos és Messzenéző között. A fehérhajú kék szemében meleg, puha hullámok nyíltak, és magához ölelte a kicsiket. Mindannyian tudták hogy hosszú, nehéz út áll még előttük, mert az otthonkeresés a legkeményebb feladat mind közül. Haza indultak. És közben fogalmuk sem volt, hogy a halálos robbanásból gyáva módon megmenekült a megcsonkított, megszégyenített, egy csáppal maradt Félszemű. A halott bolygó törmelékeinek másik oldalán surrant el, titkosan ólálkodva, bosszút forralva. A játszma számára még nem ért véget.