Karra nehezen lélegzett. Egy sötét börtöncellában üldögélt, meztelenül, összebilincselve. Tucatnyi hozzá hasonló fiú préselődött össze az aprócska kamrában, izzadtságuk és vizeletük szaga sokakat hányásra késztetett. Már órák óta várakoztak és néhányan azt találgatták hogy milyen sors vár rájuk. Az hogy még életben vannak és mindannyian kamaszfiúk csak egyet jelenthet: harcolni viszik őket az arénába, a kumla urak szórakoztatására. Karra iszonyúan mérges volt. Legszívesebben szétszakította volna bilincseit és lángba boította volna az egész átkozott helyet. Nehezen türtőztette magát, és még nehezebben viselte a megaláztatást. Azt viszont pontosan tudta, hogy ha ellenáll és felhívja magára a figyelmet pillanatok alatt végeznek vele. Életben kell maradnia mindenáron, hogy aztán megtalálja a többieket.

            Nyílt az ajtó és felügyelők meg kiképzőtisztek jöttek. Felráncigálták és egy másik, nagyobb terembe lökdösték őket. Máshonnan is érkeztek fiúk, azokat is felügyelők kísérték. Itt egy nagy medence volt, ebbe kellett beleugraniuk és fürödniük. Rabszolgák irányították rájuk a jéghideg vízsugarakat, és mosták le róluk a vért meg a piszkot. Aztán kikecmeregetek az időközben jelentősen megfeketedett vízből, és egyenes sorokba terelték őket. „Mint a birkákat. Úgy bánnak velünk mint az állatokkal”, fortyogott Karra és alaposan kikémlelt mindent. A kijáratokat erősen őrizték tehát a szökés lehetetlen. Mikor ezt felfogta nagyot sóhajtott és rettenetesen elkeseredett. Azután figyelmét sorstársaira fordította és lopva megleste mindegyiket. Hogy milyenek a mozdulataik, mire számíthat tőlük harc közben. Újabb terembe jutottak és itt már minden kellemesebb volt. Levették láncaikat. Rendes, jó ételt kaptak: meleg levest, húst és kenyeret. Itt is nagyon sok kumla katona és felügyelő sertepertélt. Azután az öltözködés következett. Új ruhát, kemény páncélt, és lábszárvédőt kaptak. Néhányan sisakot is kértek. Majd jött a fegyverek kiválasztása. A legnagyobb fiúk buzogányt vettek, ezzel is mintegy megfélemlítve jövendőbeli ellenfeleiket. Karra két egyenes pengéjű kardot választott. Várakozni kellett még, hogy a nézőtér teljen meg. Csendben üldögéltek, néhány fiú sírva fakadt.

            Végre megindulhattak az arénába. Kiléptek egy hatalmas, körkörös porondra, amely hat másik kör alakú, elkerített pályát foglalt magába. A felügyelők találomra párokat alakítottak közülük, és egy-egy párt betuszkoltak a kis pályákra. Egyszerre hat harc kezdődött párhuzamosan. Az aréna lépcsőzetesen, három emelet magasságban tolakodott felfelé. A nézőtéren főként kumla harcosok, de az elkerített szektorokban a civil lakosság néhány magasrendű képviselője is helyet foglalt. A nézőtér közepén a vezérkari páholy díszelgett, innen esett a legjobb kilátás mind a hat pályára. Lassan érkeztek a helyi parancsnokok, az igazi nagyvezérek viszont későn kelők, rájuk még várni kell. A felkelő nap sugarai bevilágították a küzdőtér homokkal felszórt földjét és megfürödtek az első kiontott vér csepjeiben. Kemény, kíméletlen viadalok folytak. Karra ügyesen harcolt, és az elődöntőkből simán továbbjutott. A tapasztalatlan utcagyerekekből verbuvált gladiátorok nem jelentettek neki igazi ellenfeleket. Arra azonban volt esze hogy ne tűnjön ki túlságosan precíz vágásaival, tehnikás harcmodorával. Néha engedte, hogy megsebezzék, földhözvágják, kiüssék a kezéből az egyik kardot. Néha nem jó ha túl hamar, túl gyorsan győz az ember.

            Hirtelen kürtök harsantak és bevonult a vezérkar hogy megnézze a döntősöket. A fiatal rabszolgák felsorakoztak és letérdeltek. Karrának lángolt az arca, és minden erejére szüksége volt hogy rejtve tartsa homlokán a tűztulipán jelét. Egész életében a szolgaság, a megaláztatás ellen küzdött és most szabadság helyett leggyűlöltebb ellenségei előtt kell térdet hajtania. Felpillantott és döbbenetében elakadt a lélegzete. A díszpáholy főhelyéről, a tábornok melletti ülésről Messzenéző bámult vissza rá. Karra megdörzsölte a szemét mert nem akarta elhinni. „Az nem lehet. Talán nem is ő az, csak valaki aki nagyon hasonlít rá”, gondolta. Egészen kimeresztette a szemeit, de megállapítota hogy ez bizony ő. Semmi kétség. „A mocskos disznó. Az áruló”, gondolta. A fehérhajú  jéghideg, kék szemei úgy néztek át rajta mintha ott sem lett volna. Mintha észre sem vették volna Karrát. Közömbösen és kegyetlenül. A fiú belesápadt. Egy nagy, nehéz búskomorság vett rajta erőt. Valami csüggedt keserűség. Az érzés hogy mindennek vége. Mert ha Messzenéző így itt, akkor Bartos már biztosan halott. Lehajotta a fejét és visszanyeldeste könnyeit. Csak megvetést érzett semmi mást. Annyira megundorodott Messzenézőtől, hogy hányni tudott volna. Gyűlölte. Meg akarta ölni.

            De talpra parancsolták őket és folytatni kellett a harcot. Karra megátalkodottan küzdött. Elvetemülten. Benne volt a mozdulataiban minden keserűség, minden harag. Az árulás fájdalma. Az árvaság vígasztalansága. Már semmi nem érdekelte. Ölt és pusztított. Kikapcsolt az agya. De a többi gladiátor is önkívületben volt. A vér és a roppanó csontok szaga megbolondította őket. Gyermek gyilkolt gyermeket.

            Már csak tizenketten maradtak. Akkor tapsvihar szakította meg az előadást és elrendelték a szünetet. A harcosok ismét a páholy elé járultak és Rim megszólalt:

-          Hat fiúnak ma kiváltságos szerep jut. Nemes célért adhatják életüket. Mester – fordult Messzenézőhöz – kérlek válaszd ki azokat, akiket a bemutatóra szánsz. Tábornok úr, fáradjon a magánlakosztályomba, mindent előkészítettünk.

Az urak felálltak. Messzenéző odalépett és rámutatott néhány fiúra. Elsőnek Karrára. A kis haguri arca elvörösödött a dühtől. Meg sem mukkant, rá sem nézett a gerre. Dacosan elfordította a fejét. Eszébe jutott hogy beleüvölt az áruló elméjébe és lehordja a sárga földig. De méltóságon alulinak tartotta. Nincs mit beszélnie vele. Ha Messzenéző nem szól hozzá, akkor neki sincs semmi mondanivalója.

            A kiválasztott gyerekeket összebilincselték és mindannyian megindultak a páholyból egy hosszú folyósóra. Egy nagy terembe értek, itt megálltak, mert a vezérkarnak frissítőket szolgáltak fel. Majd Rim, a tábornok, Messzenéző és a furcsa háromszemű asszony tovább indultak egy másik folyósóra A fehér haguri rámutatott Karrára és azt mondta:

- Vele kezdjük.

Az egyik felügyelő nagyot taszított a gyereken, s ösztökélte hogy kövesse az urakat. Végül elértek Rim irodájába. Karrát ismét térdre kényszerítették és úgy kellett maradnia, lesütött szemekkel, amíg újabb parancsot nem kap. A felügyelő kiment. A kisfiú tűrte a helyzetet, hallgatagon, mogorván, mozdulatlanul mint egy szikla. De elhatározta ha hozzáérnek támadni fog.

            Rim előzékenyen hellyel kínálta a tábornokot, Messzenéző odalépett a bárszekrényhez és italt töltött mindannyiuknak. Lassan szürcsölték a likőrt, és mindenféléről elfecserésztek.

-          Azt hiszem sosem fogjuk tudni meghálálni amit értünk tett a Mester. – nyájaskodott Rim Messzenézővel. – Neki köszönhetjük hogy végre kézre került a veszedelmes bűnöző, az az átkozott Bartos.

-          Nagyszerű, – hagyta helyben a tábornok – remélem ezentúl mindíg  számíthatunk a szolgálataira.

-          Természetesen – mosolygott szerényen a fehérhajú.

Karra döbbenten hallgatott és a vér az arcába tódult. A tábornok folytatta:

-          Siessünk a bemutatóval. Úgy halottam valamiféle lázadás tört ki, sok a dolgom.

-          Tábornok úr ez a nyomorult kölyök itt egy percen belül halott lesz, ha az új szert beléfecskendezzük. De biztosítom hogy a lázadás az ellenőrzésünk alatt van.

-          Magam kívánom felügyelni.

-          Ó, igen, ahogy óhajtja.

Ekkor a tábornok furcsán köhögni kezdett. Kidüllesztette a szemét, levegő után kapkodott. Kiejtette kezéből a drága kristálypoharat. Rim hideg, kifejezéstelen arccal bámulta. A tábornok a földre zuhant, vergődött egyet-kettöt, s azzal vége volt.

-          Ez igen – csettintett Rim – Szép munka volt haguri.

-          Köszönöm tábornok úr.

-          Nos kedves tőled a nyalizás, de azt hiszem itt véget ért a kapcsolatunk.

Rim előrántja kardját és a fehérhajúhoz fordul. Az asszony csendesen, titokzatosan mosolyog. Messzenéző úgy ül ott mint aki karót nyelt. Nem mozdul. Rápillant az órájára, de csak ennyi. Nincs is fegyvere, mert bármennyire is szabadon járt már a kumlák között fegyvert azért nem adtak neki. Rájuk omlik a rettenetes csönd. Karra a rémülettől teljesen lebénul. Rim hitetlenkedve bámulja a halált egykedvűen váró gert. Lendíti a kardot hogy lecsapjon, de hirtelen elszédül. Köhögni kezd. Levegő után kapkod. Ráborul Messzenéző lábaira, és az ölébe ejti a kardot. Megvonaglik és egy pillanat alatt kiadja a lelkét. Az asszony sikítana, de Messzenéző felkapja a kardot és mielőtt a hang kijönne már át is vágja a torkát. Azután odalép a halott Rimhez, undorodva megrántja és kikutatja a zsebeit. Elvesz egy kulcsot. Felemeli ruháját és Karra akkor látja hogy valamiféle szerkezet van építve Messzenéző gerincére. Kumla tehnológia, valószínüleg így kényszerítették a fehérhajút hogy engedelmeskedjen a parancsaiknak. Beleilleszti a kulcsot és azonnal megszabadul tőle. Azután odamegy Rim számítógépéhez, mindenféle kódokat pötyög be, és egy kerek, memóriahordozó kristálylemezre egy pillanat alatt eszméletlen mennyiségű információt másol. A ruhájába rejti a korongot és Rim kardját. Azután kitörli a számítógép memóriáját és Karrához  megy.

 – Állj fel és mozgás.

A fiú halálraváltan lapul a falba. Semmit nem ért és most már nagyon fél Messzenézőtől. És ott van három halott, amit perceken belül észrevesznek a biztonságiak, és akkor nekik végük. Remegő lábakkal engedelmeskedik mégis. Kimennek és átvágnak a folyósón, át a különböző termeken. Messzenéző mindenkinek mondja, hogy csak a laborig mennek, mert ott kell előkészítenie a fiút a kísérletre, és hogy sietnek mert a tábornok már nagyon várja a bemutatót. Kijutnak az épületből, és miután előadja a kis szövegét már vagy századjára, egy katona készségesen felajánlja a kocsiját hogy azzal menjenek, mert úgy gyorsabb. Messzenéző udvariasan megöszöni, belöki a fiút és megindulnak. Karra le van sújtva és azt sem tudja mit mondjon. Kicsit lelassítanak a laborok előtt és megállnak. Messzenéző leveszi a bilincseit, és beszélni kezd hozzá:

- Jól figyelj rám Karra. Nagyon fontos hogy jól megértsd és megjegyezd amit most fogok mondani. Ez a bolygó tíz perc múlva fel fog robbanni. Beállítottam az időzítőt és sietni kell. Most nem a laborba megyünk hanem a hangárakhoz. Ott őrzik a hajóinkat. Nem pusztították el, azt hiszik meg fogják tudni fejteni a tehnológiát. Lefizettem néhány embert, s a jugrára csempésztek egy kis siklót, meg fegyvereket. Oda már nincs belépésem, úgyhogy ott harcolnunk kell. Én fedezlek, s mikor bejutottunk, elviszed a jugrát, megkeresed Bartosékat és elpucoltok innen. Megértetted? Mindig számolj, hogy ki ne fuss az időből. Már csak kilenc perc. Érted?

- Igen.

Nekilódulnak, és Messzenéző kiveszi a lemezt és Karrának adja.

-          Tessék, ezt majd add oda Bartosnak.

-          Miért nem adod oda te magad?

-          Mert te biztosabban kijutsz. A Szabadító kicsit messzebb van a hangár másik végében. Lehet nem érek el odáig.

Karra gyomra összeszorult erre a beszédre. Kiszáradt a szája is, és meggyűltek a könnyei. Hallgattak egy sort, majd Messzenéző folytatta:

-          Ügyes voltál hogy nem szólítottál meg az arénában. Az a háromszemű nő gondolat-üzenet olvasó volt. Az elmémbe nem tudott soha belépni, de a gondolatátviteleket mindig meglátta. Mindent kitalált volna.

-          Nem azért nem szóltam hozzád. Hanem mert.... szóval... megvetésből.

Messzenéző elmosolyodott. Karra már szipogott. A fehér ger folytatta:

-          Hónapok óta kapcsolatban állok a kumlákkal. Egy új fegyvert kísérleteztek ki, egy nagyhatású bombát. Itt készítették, ezen a bolygón. Én is segítettem neki. Egy új mérget is előállítottunk. Sok fegyver, csillaghajó is van itt. Ha megsemmisül az egész, az jókora csapás lesz a kumláknak. Nem akartalak belekeverni benneteket, de az az ostoba Bartos mindenáron ebbe az irányba akart jönni.

-          Dehát miért nem avattad be őt is a tervedbe?

-          Nem is tudom. Öntelt voltam. Azt hiszem hogy csak bizonyítani akartam. Eljátszani a nagy hőst, és utólag dicsőségesen bejelenteni. Az orra alá dörgölni hogy én is... szóval hogy én is érek valamit. Érted?

Karra lehajtotta a fejét. Értette. És sírni szeretett volna. Közben megérkeztek a hangárakhoz. Messzenéző a fiúra nézett, és kérdezte:

-          Hány perc?

-          Még nyolc.

-          Nagyon ügyes vagy Karra. Majd mondd meg Bartosnak, hogy én... szóval hogy én nem vagyok.... áááá....hagyjuk. Tudod mit, ne mondj neki semmit.

Karra nem bírta tovább, Messzenéző mellére borult és zokogni kezdett:

-          Ha te tudnád hogy én mi minden rosszat gondoltam rólad...és mondtam rólad... ha meg tudnál nekem bocsátani... Nagyon, nagyon sajnálom.

Messzenéző magához ölelte a kisfiút és megsímogatta a fejét.

-          Nem haragszom rád. Nincs semmi baj. Viseld gondját a kicsiknek. És fogadj szót Bartosnak. Hány perc?

-          Hét. – hüppögte Karra.

-          Akkor induljunk, sisessünk.

Kiszálltak és a bejárathoz mentek. Az őrök elég sokan voltak, és Messzenéző nem teketóriázott sokat: kifeszítette tenyerét és hatalmas, fehér tűzcsóvát küldött rájuk. Valaki bekapcsolt egy riasztót. Sikítások rezonáltak a levegőben. Messzenéző kardja pedig nagyokat suhintott. Bejutottak a hangárba, és egész csapat kumlával kellett szembenézniük. Karra bátran harcolt, számtalan csápot levágott. Már látta a jugrát. A hajó is felismerte a gyereket, mert megmozdult, felbúgott és közelebb jött. Kieresztette karmait és agyarait, megzúzta a kumla ellenséget. Messzenéző öt harcost vert vissza, feltartotta őket és rákiáltott a fiúra:

-          Most!

Karra beugrott a jugrába, elfoglalta a pilótaülést és azonnal felhúzta a kormányt. A tetőt kiszakítva, óriási robajjal száguldott ki az élő hajó, és Karra a magasból látta ahogy a kumla csápok mint fekete giliszták kavargó örvénye kerítik körbe az eszelősen harcoló Messzenézőt. Visszanyelte könnyeit, és elméjével azonnal kutatni kezdett Bartos után.