Hatalmas csikordulással gördült be a vonat az állomásra. Hangos kiabálások, füttyentések verték fel a kicsiket álmukból. Kikukucskáltak és megállapították hogy egy zsúfolt csomópontra érkeztek. Gyorsan leugrottak a vagonból, és a sínek között a peronra lopakodtak. Nagy volt a nyüzsgés, a rengeteg utazó között számtalan rabszolga sürgött forgott, jó néhány kereskedő és kumla méltóság bonyolította napi üzleteit a közeli étteremben. Sok volt a magukfajta piszkos, rongyos gyerek is, ezek szemmel láthatólag zsebtolvajlásból és alkalmi munkákból éltek. Nem volt túl nehéz elvegyülni. Kétméterenként áradtak az orrukba az ínycsiklandozó ételszagok, lépten-nyomon sült húsos standokkal találkoztak. Hirtelen eszükbe jutott az éhség, már hatalmasokat kordult a gyomruk, de pénzük nem volt. Észrevették hogy néhány toprongyos gyerek egy csoportba verődve álldogál, s néhány egyenruhás kumla egyenként megvizsgálja őket. Azután sorokba rendezik őket, fejenként egy kenyércipót adnak nekik és egy lapátot a kezükbe. Munkára viszik őket. Kul-Anni oldalba böki a fiúkat és enyhén megtaszítja őket.

-          Menjünk mi is. – súgja nekik,.

Már indulna, a kenyér szaga egészen megrészegíti. Akkor Karra keményen megragadja a karját és határozottan visszarántja. Behúzódnak egy árkád alá, és Karra szigorúan mondja:

-          Nem! Mi hagurik vagyunk, s mostmár együtt vagyunk. Nem szolgálunk többé idegen népeknek, nem alázkodunk meg. Majdcsak elboldogulunk a magunk erejéből, találunk máshogy ennivalót.

Igaza volt, mert Kevi is rábólintott, Kul-Anninak pedig égett az arca. Az éhség már nagyon gyötörte, de azért engedelmeskedett a fiúknak. Kimentek az állomás épületéből, és elvegyültek a város pezsgő forgatagában. Mindenkinek sietős dolga akadt, az utcagyerekekre nem figyelt senki. A hideg szél a húsukba mart, s Kevi kijelentette hogy fedezéket kellene keresni. Őgyelegtek, füleltek, kérdezősködtek, és megtudták hogy a legközelebbi kumla bázis igen messze van, mintegy két városnyira. Fogalmuk sem volt hogy tudnának oda eljutni, mert tömegközlekedési eszközökre nem volt pénzük. Kérdezgették az utcagyerekeket is, azok meg elmondták hogy éppenséggel lehetne potyautasként az autóbuszok hátára felkapaszkodni, de ha elkapják őket büntetésből azonnal munkatáborokba vagy kísérleti laborokba kerülnek. Ezt pedig nem kozkáztathatták. Próbálták az elméjükkel pásztázni a bolygót, kapcsolatba lépni Bartossal, de eredménytelenül. Kul-Anni érzékelte Messzenéző jelenlétét valahol nagyon messze, de hiába próbált beszélni a fehérhajúhoz, úgy tűnt hogy minden egyes szó, minden egyes gondolat lepattan a férfiról, mintha furcsa, kemény páncél fedné a tudatát. Mintha nem akarna visszaválaszolni. Bartosról pedig még csak egy gondolatfoszlány sem érkezik sehonnan.

Kacskaringós utcácskákon eljutottak egy nagy húsfeldolgozó üzemig, abban reménykedtek hogy itt talán élelemhez jutnak. Legnagyobb csalódottságukra már több tucat éhes, árva kölyök lébecolt a gyár előtti téren, sóvárgó szemekkel pislogtak befelé. Ez a világ is csak olyan volt a többi: a kumlák szinte teljesen kiírtották az őslakosságot, s pillanatok alatt milliónyi elhagyatott, elárvult gyerek került az utcákra. Ezeket később összefogdosták és eladták rabszolgának, vagy egyenesen a halálkamrákba vitték őket.

            Karra élénken érdeklődött, s megtudta, hogy hamarosan nagy kocsi fog kidöcögni a gyárból, s ha szerencséjük van leesik róla néhány húscafat, vagy konzerv. De gyorsnak és erősnek kell lenni mert nagy harc várható. Karra egyből kifigyelte a nagyobb, izmosabb, fenyegetően pislogó fiúkat, s úgy állt, hogy testével eltakarja és védje Kul-Annit és Kevit. Hamarosan megjelent az áruszállító kocsi, s a gyerekhad mozgolódni, lökdösődni kezdett. Nagy volt a zsinatolás, kiabálás. Egyszercsak, mintha a semmiből tűntek volna elő, két fekete, zárt  teherautó gördült be a térre, és kumla harcosok ugráltak ki belőlük. Teljesen bekerítették őket. A gyerekek visítozni kezdtek, egyből szétszaladtak mint a rémült hangyaboly, aminek a közepébe vizet csöppentenek. A kumlák kinyújtották hosszú csápjaikat, és egyenként elkapták őket. Kevi csak azt érezte, hogy a dereka köré csavarodik egy hosszú polipkar és felemeli a földről. Hiába kapálózott, a csáp egyre feljebb kúszott, és végigtapogatta a felsőtestét. Azután pedig írtózatos erővel csapta a földhöz. Mire feleszmélt már egy másik gyereket kapott fel a kumla és megvizsgálta. Ezt is a fölhöz vágta, majd nyakoncsípte a következőt és így tovább. Kevi kétségbeesetten nézelődött és meglátta Kul-Annit ahogy rémülten szaladgál a pánikba esett kölykök között, és folyton elugrik a csápok elől. Kevi felpattan, utat tör magának és mellé rohan. Megragadja a kislányt és húzza, rántja magával. Futnak ki az örjítő csapdából. Kevi észrevesz egy szűk sikátort, és int hogy arrafelé meneküljenek. Szedik a lábukat, átcsusszannak két vergödő, csápokba fonódott gyerek között, kikerülnek egy fenyegetően meredező fullánkot és elérik a szűk utca bejáratát. Tele van szeméttel, kukákkal, törmelékekkel. A falakról szakadozik a vakolat. Észereveszik hogy három másik vézna kis kölyök is melléjük szegődött. Meglapulnak egy omladék mögött és onnan figyelik az eseményeket.

-          Karra! – sikolt fel hirtelen a kislány.

És valóban, rejtekükből látják, hogy Karra hasztalan küzd a köréje tekeredő csápokkal, magatehetetlenül csapkod a levegőben, s végül megpofozzák és behajítják a nagy fekete teherautóba. Vele együtt még legalább öt másik nagyobb fiút szuszakolnak be a járművekbe, és korbáccsal csapnak szét közöttük. A kissebb gyerekek észvesztve menekülnek, ezekkel nem is nagyon törődnek.  Kul-Anni agyát elönti a düh, már rohanna hogy segítsen, de Kevi erősen megragadja, szájára tapasztja a kezét és lefogja.

-          Nyughass! – súgja a fülébe.

Majd odafordul a többi rongyos kis menekülthöz és megkérdezi:

-          Hová viszik őket?

-          Rabszolgának, gladiátornak. Az arénában kell majd harcolniuk. Csak a nagyobb, izmosabb fiúkat viszik el. – válaszolja az egyik.

Ez mindent megmagyaráz. Kevi ezért menekülhetett meg, úgy látszik nem találták elég jókötésűnek. Felpattannak és végigrohannak a sikátoron. Sok az akadály, és Kul-Anni is nehézségeket okoz Kevinek, mert kézzel-lábbal ellenkezik és mindenáron Karra után akar menni. Kevi megtorpan, megragadja és alaposan leszidja:

-          Idefigyelj, nem rohanhatunk rá a kumlákra csak úgy. Karra meg tudja védeni magát és egyelőre nem fogják megölni. Ha akarták volna, már ott a téren kinyírhatták volna. Nem szabad hogy minket is elkapjanak. Meg kell találnunk Bartost és Messzenézőt. Ha ők megvannak, kiszabadítjuk Karrát is.

Kul-Anni bosszús, de belátja hogy Kevinek igaza van. Nem rohanhatnak fejjel a falnak. Hogy a fiúnak helyén volt az esze őt is megnyugtatta. De Karra nélkül elveszettnek érezte magát, mintha a reményt vették volna el tőlük. Kevi is ugyanezt érezhette, mert könybe lábadt a szeme, és nagyokat sóhajtott. Nehezen tartotta magát, hogy a kislány előtt erősnek tűnjön.

            A többi gyerek is megállt hogy kifújják magukat. Bizalmatlanul méregették a jövevényeket és megkérdezték hogy mik a terveik. Kevi mondta hogy pénz kell, mert el kell jutniuk a kumla bázisra.

- Akkor gyertek velünk. Mi tudjuk hogy lehet pénzt szerezni. – bizonygatták az utcakölykök.

- Na és hogyan?

- Van egy bandánk. Ha beléptek és ügyesek vagytok mindenetek meglesz. Pénz és jármű. Ennivaló is. Holnap elmegyünk a legközelebbi városba egy kis fosztogatásra. Onnan már csak egy köpés a kumla bázis. És attól meg csak néhány kilóméter a kiképzőközpont meg az aréna.

Kevi bólintott. Más választásuk úgysem volt. Sietősen megindultak, követték új szövetségeseiket. Kul-Anni szívében ismét ott motoszkált a furcsa, bénítóan gonosz előérzet. Sírni tudott volna, és mintha gombóc lett volna a torkában. Kevi érezte, mert megfogta a kezét és bátorítóan rámosolygott. Meleg barna szemei símogatták, és elűzték a kislány szomorúságát.

            Hamarosan egy lepukkant városnegyedbe jutottak. Szűkösen álltak itt a házak, a nyomorúság az épületek homlokára volt írva. Ajtók és ablakok helyett rongyok és durva pokrócok fedték a bejáratokat. Szürkül már, és egy szem lámpa ég egy-egy utcában. Nyöszörgő vénasszonyok, részegen döglő munkások, csúfolkodó, piszkos gyerekek mindenfelé. A lepusztult gyárak és lakóházak között orrfacsaró bűz keveredett az ócska éttermekből áradó, gözölgő párákkal. Egy ilyen bodega mellett aztán megálltak, és kifulladva a falnak támaszkodtak. Körülkémleltek a gyerekek majd intettek Keviéknek hogy menjenek közelebb.

-          Vacsoraidő van. – vigyorodott el az egyikük, és a kukákhoz invitálta őket.

Felemelték a konténerek tetejét és túrkálni kezdtek. Ami ehetőt találtak, azonnal a szájukba gyömöszölték, és lassan, csámcsogva rágni kezdték. Válogatás nélkül mindent. Kevi is utánozta őket, ő is kinyitotta az egyik szemetest és kiguberált némi kenyérhajat, meg rothadt zöldségeket. Ahogy lehetett megtisztította őket a penésztől és a lánykának adta. Mohón nyeldesték a falatokat, és közben ijedten hallgatták hogy a többiek összemarakodtak egy egész darab sajton. Azután kinyílt a kifőzde hátsó ajtaja és egy tagbaszakadt legény lépett ki rajta. Üres üvegek voltak a kezében s mikor észrevette a turkálókat nagyot káromkodott és őrjöngve rájuk rontott. Két gyereket a fölhöz teremtett, a többiek visítva menekültek. Kevi és Kul-Anni még időben félreugrottak és megfutottak. A melák üvöltve hozzájuk vágta az üvegeket és még jó darabig kergette őket. Hatalmas csörömpöléssel robbantak a palackok, mintha kis bombákkal lődözték volna őket. Az egyik éppen Kevi fejét találta el, a szilánkok felhasították a homlokát. A fiú meg sem nyekkent, jól bírta a fájdalmat. Futottak tovább a rongyos sihederek után. Közben alaposan rájuk esteledett. Fagyos gőzt izzadnak a meghajszolt gyerekek, és végre megállapodtak egy törött ablakú, lakatlannak látszó gyárépület előtt. Óvatosan körülkémleltek hogy nem-e követték őket, majd beosontak egy oldalsó bejáraton. Teremről teremre jártak, és Kul-Anni döbbenten vette észre hogy a sötétben, a falak mentén mozgolódás támadt. Kartondarabokon, piszkos matracokon éhesszemű kölykök tanyáztak, s az újak érkezésére felkapták a fejüket és kíváncsian közelebb nyomultak. Egyre beljebb mentek, s mire a sötétség már elviselhetetlenné súlyosodott volna, a folyósók végén itt-ott tüzek lobbantak. Tanácskozáshoz készülődtek a rablótanyán. Beléptek egy tágasabb terembe ahol több tucat kissebb és nagyobb gyerek ácsingállt.

-          Újakat hoztam! – rikkantotta el magát a kísérőjük, s Keviék elött utat nyitottak.

Akkor látták hogy a terem közepén néhány idősebb fiú üldögél egy priccsen, s valamin nagyban vitatkoznak. Az egyikük, olyan Karra formájú, feláll és odamegy hozzájuk. Megtapogatja Kevit, aztán végigméri a kislányt is és lemondóan legyint:

-          Ezeknek semmi hasznát nem vesszük. Lökjétek ki őket.

-         Várj Főnök. Talán valamire még jók lesznek. Gyakorolhatnánk rajtuk. – jegyzi meg gonoszul egy majomképű fiú, azzal felkap egy nagy botot és fenyegetően megindul feléjük.

-          Gyere csak, majd meglátjuk ki az erősebb. – válaszolja nyugodtan Kevi.

Egy pillanatra megfagy a levegő. A majomképű meghökken, de aztán elönti az agyát a düh és rátámad Kevire. Kevi nyugodtan bevárja, s mikor már csak alig egy lépésnyire van, kinyújtja a karját, megragadja a feléje száguldó öklöt, megfékezi és az egész fiút áthajítja a feje fölött hogy csak úgy nyekken. Majd fürgén ráugrik, lábaival leszorítja a nyakát, megszerzi a botját és hatalmas erővel arculcsapja. Az egész nem tart tovább két másodpercnél, s a hatás lenyűgöző. A támadó dühösen, véresen vonaglik, de Kevi vasmarokkal tartja a nála kétszer nagyobb fiút. Tűzet nem csihol, kardját elő sem veszi. Egyszerre harsan fel a nevetés, a Főnök odasétál és megveregeti a vállát:

-          Jól van, hát a húgod mihez ért?

-          Remekül bokán tud rúgni ha nem vigyázol.

Még nagyobb nevetés lesz a jutalma, s a Főnök most magával viszi a priccsre. Meleg levest hoznak meg kenyeret, s Kevi meg Kul-Anni kapkodva esznek. A vérző majomképű időközben feltápászkodik, és gyilkos pillantásokat lövell feléjük. Mások elismerően méregetik őket. A kislány letisztogatja és bekötözi Kevi fejét. Nem gyógyítja meg teljesen, nehogy észrevegyék hogy ők mások, gyorsabban tudnak regenrálódni. Aztán a Főnök feláll és csendet kér:

-          Mindenki figyeljen. Hajnalban indulunk. A kocsik már készen állnak. Mindenki tudja a feladatát. Mikor odaérünk a városba, még reggel lesz és sötét. Igyekezni kell. A központi raktár két irányból közelíthető meg. Három másik városból jönnek még bandák segíteni, már beszéltem a vezérekkel. Szóval nagyszabású akció lesz. Két perc alatt kell kirámolni az egészet. Mindenki álljon be a láncba, és adogassa amit kihordunk. A sor végén állók szaporán rakják a kocsikra.

-          Nem lesz ez túl veszélyes? Mégiscsak egy kumla raktár... és holnap nagy nyüzsgés lesz, mert jön a tábornok. – akadékoskodott az egyik.

-          Idióta! – rúgot bele a Főnök. – Éppen ez benne a lényeg. A tábornok a bázisra érkezik, s minden kumla a bázison lesz. Senki nem fogja őrizni a raktárat, csak vagy két őr.

Erre a beszédre aztán mindenki bólogatott. Ekkor Főnök a jövevények felé fordult és gonoszul elvigyorodott:

-          Ti holnap átestek a tűzkeresztségen. Ha ügyesek vagytok, maradhattok a bandában. Az lesz a dolgotok, hogy elcsaljátok az őröket amíg mi dolgozunk.

Kevi némán bólintott. Aztán mindenki ment a dolgára. Kicsit szöszmötöltek még a terveken, tanácskoztak, aztán az egyik kölyök mutatott nekik egy kopott matracot, és egy takarót, oda lefeküdtek aludni. Kul-Anni egész testében vacogott és Kevihez húzódott. Egészen összebújtak, mert az a takaró papírvékony volt. Sötét és nyirkos volt minden, és a kislány érezte hogy Kevi teste merev és hideg mint a kő. Félelem fogta el a sötétben, remegni kezdett. Egyfolytában arra gondolt hogy hogyan is kerülhettek ebbe a helyzetbe.

„Minden jóra fordul, csak nyugi”. – szólalt meg a fiú a fejében.

„Úgy félek.”

„Én is félek, de nem szabad elvesztenünk a reményt. Nem hagyjuk magunkat. Aludj.”

A kicsi nagyot sóhajtott, aztán befészkelte magát a fiú karjaiba és lassacskán elaludt. Elgémberedett a lába, meg az ujjai, és azt álmodta hogy megint a Léleknyűvőn van, és hogy Bartos vigyázza az álmát. Hirtelen erős rándulás ébresztette. Kevi hatalmasat rúgott és a kislány már csak annyit látott hogy a majomképű idegesen hátrál, és dühösen morogja:

-          Csak ébreszteni jöttem de vadállat, itt a hajnal s indulni kell.

-          Máskor ébressz szóban, s ne merj hozzánk érni.

Kevi keze a kardjának markolatán, s a szeme csak úgy szikrázik a sötétben. Felcihelődnek s a kocsikhoz mennek. Régi, ormótlan teherautók. A több tucat gyerek bemászik a rakodótérbe, egyesek takarókat is hoznak magukkal. A Főnök rájuk szól hogy semmit nem hozhatnak mert minden hely kell majd a lopott cuccnak. Rángatózva, pöfékelve lódul alattuk a jármű. Kevi a kislány fagyos kezét lehelgette, melegítgette. Majd kotorászott kicsit a zsebében, és előhúzott neki egy maradék kenyérhajat. A kislány hálásan fogadta, és teljesen elrejtőzött a fiú ölében. Kevi úgy szorította magához, mintha a saját életét ölelte volna. Ekkor Kul-Anni megszólalt a fejében:

„Itt valami nem stimmel. Ha visszafelé tele lesz a rakodótér, ez a sok gyerek hová fog férni?”

„Sehová. A Főnök nem akarja megosztani a zsákmányt ennyi mindenkivel. Sokan meg fognak halni.”

„Akkor el kell szöknünk.”

„Igen, el is fogunk. Csak kihasználjuk a lehetőséget. Elvitetjük magunkat abba a városba. Ott meglépünk. Válaszolt már Bartos?”

„Még nem.”

„Próbálkozz tovább.”

„Jó.”

            Bartos lassan hunyorított. Látta Félszemű hátát, ahogy az asztal fölé görnyed és az üvegcsékkel piszmog. Bent volt Morgó, a segédje is, és jegyzetelt valamit.

-          Hogy is mondta? Ha nem egészen eszméletlen, emelni kell a dózist...

-          Igen, uram. – válaszolta Morgó.

-          Akkor lássuk.

Félszemű megfordult és Bartoshoz lépett. A ger behúnyta a szemét és az arcán érezte a kumla lehelletét. Érezte hogy a karjára, a tarkójára és a mellkasára tapadnak valamiféle eszközök. Mérni akarták az életjeleit, hogy mekkora intenzitással ver a szíve, erősödnek-e az agyhullámait. Mindent elcsendesített magában. Annyira lelassította a légzését, hogy szinte már levegőt sem vett. Belső tüze takarékon pislákolt. Mozdulatlanul, ernyedten csüngött, lazán tűrte hogy nem is fájdalommentesen matatnak a testén. Félszemű végül befejezte a vizsgálódást és nagyot rikkantott:

-          Hihetetlen ez az új lötty! Teljesen kiütötte. Nincs itt már semmi dolog, menjünk.

Azzal elhagyták a cellát. Bartos szeme egyből kipattant és azon gondolkozott hogy neki most éppen eszméletlennek kellene lennie, de mégsem az. Vagy a méreg gyenge, vagy ő túl erős. Feszíteni kezdte a béklyóit. Nehéz ügy volt, de erőltette. Vergődött és hánykolódott. Végül lassan, nagyon lassan eresztett a szorítás. Csak ezt várta. Mindent beleadott, és egy óra múlva szabad volt. A szoba ajtaja persze zárva, de Bartost ilyen csekélység nem zökkentette ki. Feltépte és abban a pillanatban megszólalt a sziréna. Menekülni kezdett, és futás közben kitekerte két kumla őr nyakát. Megszerezte a fegyvereiket. Akkor látta hogy a föld alatt van, valamiféle bunkerben, mert állandóan hatalmas liftek és szellőzőaknák ugrottak a szeme elé. Az útjába akadt Félszemű irodája. Hirtelen mozdulattal, kivont karddal rúgta be az ajtót. Legnagyobb megdöbbenésére nem talált senkit. Továbbindult a járatokon, és valamiféle vezérlőterembe jutott. Egyetlen tehnikus ült a képernyők előtt, arra sem volt ideje hogy kinyújtsa a csápjait, mert Bartos egyből kinyuvasztotta. Mást nem látott. Visszaindult a folyósókra és beszállt az egyik liftba. Megindult felfelé. Mikor a felszínre ért, három harcossal találkozott. Ezeket könnyedén legyőzte. Továbbrohant. Nézelődött, figyelt minden idegszálával. A hangárak üresek. A parkolókban egy autó se. Sehol senki. „Hová tünhettek a harcosok? És Félszemű? Ez túl könnyen ment. És minden nagyon, de nagyon gyanús.” Átvág a bázison, kinyírja a két őrt a kijáratnál és pillanatok alatt a sivatagos, sziklás terepen találja magát. Nagyot lélegzik. Fölötte a csillagos ég. A távolban valami város fényei villóztak. Megindult arrafelé.