Három hét kemény munka után, a fiúk valódi, kemény harcosokká váltak. A három gyerek naphosszat hancúrozott, szaladgált, játszadozott. Nehezen lehetett őket féken tartani. A fiúk igazi rosszcsontok voltak, gyakran kellett rájuk sózni, vagy komolyabban elpáholni őket. Bartos gyanította hogy minden egyes csintalanság mögött a huncut kis Kul-Anni áll, s a fiúk neki falaznak. Azután nehéz lett az út, mert lakatlan világokba tévedtek, és nem találtak élelmet. A gyerekek nagyon bátran viselkedtek, nem panaszkodtak. Bartos alaposan beosztotta a maradék ennivalót, minden napra jutott valamennyi. Ő és Messzenéző nem ettek, spóróltak a kicsiknek. Azt is észrevette, hogy Karra sápadtabb, soványabb lett mint a többiek. Megleste, és látta hogy a nagyobbik fiú a kenyéradagját mindig elosztja az öccse és Kul-Anni között, ő maga pedig nem eszik semmit. Ekkor Bartos új szabályt veztetett be: mikor odaadta az ételt a gyerekeknek, kötelezte őket, hogy ott, a szeme előtt egyék meg. ĺgy  Karra csalafintaságának hamar vége szakadt. Furcsa módón Messzenéző volt az aki állandóan nyűgösködött valamiért. Rosszkedvű és szétszórt lett, sokszor napokra eltűnt a Szabadítóval hogy lakott, vadászható bolygót keressen de mindig sikertelenül tért vissza. Aztán kitalálta hogy rosszfelé mennek, és változtassanak irányt, mert sosem fognak kilábalni jelenlegi nyomorúságukból. Bartos lehurrogta, és megmondta hogy a csillagtérképek szerint még csak egy napig tart az út ezen a vidéken, s hogy a következő halott naprendszer után már zsúfolt és lakott területre jutnak. Messzenéző szemmel láthatóan dühöngött, nem tetszett neki Bartos döntése. Csendesen fortyogott, és le-leszakadozott tőlük. A gyerekek óráit is elhanyagolta, mintha más, fontosabb dolga lett volna. Bartos elhatározta hogy a legközelebbi pihenőnél majd elbeszélget vele és tisztázza a dolgokat.

            A következő nap reggelén megpillantották a kijáratot, és egy kereskedőkaravánt. Követni kezdték őket és hamarosan élettől pezsgő naprendszerbe értek. Sok kumla bázis volt itt, kétszer is ellenőrizték őket, de a kumla hatos szintű útlevél szabad átjárást biztosított. Valami nagyon rossz érzés keringett a kislányban. Nem álmodott semmit, nem voltak különösebb látomásai, csak érezett egy nagy-nagy baljós sötétséget. Megmondta a felnőtteknek is. Bartos megértette, és azt mondta hogy amint ennivalót találnak mehetnek is tovább. Messzenéző ismét akadékoskodott, szerinte azonnal tovább kellene indulni, mert egyszerűen túl sok itt a kumla. Bartos szinte felnyársalta a pillantásával, és gondolatban már véresre pofozta. Közben egy nagy, nyüzsgő bolygó mellé értek. A számítógép szerint a planéta neve Gudya, és az őslakosság mellett rengeteg kumla bázisnak ad otthont. Csillaghajógyáraknak, kiképző központoknak és bányáknak. Nem tanácsos leszállni rá, mert elég szigorú az ellenőrzés. Marad a csillagközi cserebere, néhány kereskedőhajó már be is jelentkezett hozzájuk és a portékáik iránt érdeklődött. Ebben a pillanatban, a bolygó nyugati takarásából kilépett egy hatalmas kumla flotta. Mire a jugra megfordulhatott, vagy láthatatlanná válhatott volna, rájuk szóltak és az adataikat kérték. Bartos elküldte a kódokat, de Kul-Anni szíve a torkában dobogott, mert felismerte a mikrofonban a rettenetes hangot: Félszemű tudálékoskodott a vonal másik végén, és video megerősítést kért. Bartos látta hogy nagy bajban vannak. Már körbekerítették őket, és a Szabadítót is. Igazság szerint Messzenézőt közelebb terelték hozzájuk, és legalább öt jól felfegyverzett romboló cirkált körülötte. Ekkor Bartos megragadta a gyerekeket és hátraszaladt a siklókhoz. Beültette Karrát az egyikbe, Kul-Anni és Kevit, mivel ők kicsik és vékonyak voltak, beszuszakolta a másikba. Rájuk parancsolt hogy meneküljenek a bolygóra, s aztán majd később találkoznak. Kul-Anni nehezen bírta elhagyni a férfit, de az idő sürgetett, és nem volt helye a makacskodásnak.

            Nekilódultak, és pillanatok alatt elsliccoltak a jugráról. Azonnal üldözőbe vette őket három kumla vadászgép, de a két űrsikló egyelőre fürgébbnek bizonyult. Pillanatok alatt elnyelte őket a bolygó atmoszférája. Időközben a kumlák megcsáklyázták a Szabadítót és a jugrát is. Bartos látta hogy Messzenéző elküldte a megadási kódokat és felfordult a gyomra. Aztán arra gondolt hogy mégiscsak ez a legjobb döntés amit ebben a helyzetben meg lehet hozni, mert ha szétlövik a jugrát és szétrohasztja őket a sötét anyag, akkor nem marad semmijük. ĺgy meg legalább megmarad a remény. Talán túlélik és újra együtt lesznek. Behúnyta a szemét, kivonta a kardját és várta a kumlákat. Már hallotta a lábak dobogását, a csápok pattogását a vezérlő bejárata előtti folyósón.

            Karra vadul rángatta a kormányt, hol felhúzta, hol zuhanórepülésre kényszerítette a gépet. Kevi mindenütt a nyomában, és a kumlák meg egyre csak közelednek. Átjutnak a légkörön, és hatalmas, vörös hegyek tűnnek fel a szemük előtt. Beveszik magukat a meredek, sziklás kanyonok közé, úgy gondolják az a legjobb hely hogy lerázzák az üldözőiket.

-          Váljunk szét! – kiabálja Kevi a bátyjának a mikrofonba, s abban a pillanatban mint két

 nyílvessző szétrebbennek a menekülők. Egy pillanatig bizonytalankodnak a kumlák, aztán ketten Keviék után erednek, a megmaradt gép pedig rátapad Karra nyomára. Szállnak, süvítenek, cikáznak a kis siklók. Lövik őket rendesen, s nekik nincs fegyverük amivel visszavághatnának. Karra észrevesz egy szűk kis hasadékot, és belevágtat. Maga után csalja a kumlát. Kibukkannak a sziklafal másik oldalán és Karra látja hogy szemben, mintegy két méternyire egy másik sziklafal tornyosodik. Erőszakosan felhúzza a gépet. ĺrtózatos sebességgel zúg el alatta az ellenség és egyenesen a hegynek csapódik. Karra úgy száguld ki a robbanás tűzörvényéből mint egy farktollát megégetett madár. Azonnal az öccse keresésére indul. Meg is találja őket, a két vadászgép már nagyon szorongatja a kis siklót. Mint két sas, akik a körmüket fenik a kétségbeesetten vergődő fecskére. Kevi bámulatosan manőverezik, a lány ügyesen irányítja, navigálja. Becsusszannak egy barlangjáratba, előkecmeregnek a hegy másik oldalán. Közben Karra magára tereli az egyik vadász figyelmét, s messzire elcsalja. Nehéz már a terep, nem lehet könnyen megfutni a kumlák elől. Keviéket találat éri, s szakadozottan tudnak csak evickélni. Ekkor Karra hirtelen ötlettel átszól a kicsiknek és rájuk parancsol:

-          Ütközzünk, s katapultálás! Gyorsan!

Ez jó ötlet. Egy kicsit még menekülnek, aztán tettetik hogy súlyosan megsérültek. Közel engedik a két vadászt, majd hirtelen megfordulnak és egyenesen beléjük rohannak. Hatalmas robbanás rázza meg a hegyeket. Kinyílnak az ejtőernyők, kétségbeesetten próbálnak távolabb lebegni az izzó roncsok tűzesőjétől. De a kumláknak is helyükön az eszük, túlélik, és gyorsan ereszkednek ejtőernyőikkel a gyerekek után. A haguri kölykök gond nélkül földet érnek, s azonnal futásnak erednek. Beugranak egy szikla mögé és megszusszannak. Előkapják a kardokat. Karra már gyors fejszámolást is végez:

-          Ketten vannak, az azt jelenti hogy kétszer három csáp, tehát összesen hat. Mindegyikünkre jut két csáp. Kul-Anni te mellettem harcolsz, Kevi te próbáld ahhoz a szakadékhoz csalni az egyiket. Azután vakítsd el én meg hátulról lecsapom.

Bólintanak, és a torkukban dobog a szívük. A kumlák már jönnek élesen rikoltozva. Visításuk azonban nem ijeszti meg őket. Előugranak és véres harc veszi kezdetét. A kumlák igazi behemótok, vadul cserdítik hosszú polipkarjaikat. Kul-Anni fürgén változtatja a helyét, a fiúk szeme csak úgy szórja a villámokat, s egy perc múlva már mindegyik gyerek levág egy fenyegetően tekergő csápot. A kumla harcosok bedühödnek, még erőteljesebben támadnak. Megszorongatják a kicsiket, Kevit bekerítik, s nem sikerül a terv hogy a szakadékhoz csalják őket. Ekkor Kul-Anni megszólal a fiúk fejében és rájuk kiált:

-          Gyertek utánam!

Azzal menekülni kezd a hegygerinc felé, s a fiúk megbabonázva követik. A kumlák megrészegülve rohannak utánuk, kiugrasztják fullánkjaikat. Akkor Kul-Anni megáll, és felkiált:

-          Most támadj! Tűzet nekik! Égesd őket Kevi jobbról!

Hirtelen szembefordulnak üldözőikkel, a fiúk oldalba kapják őket, a lány pedig elölről támad. Most ők kerítik be az összezavarodott harcosokat. Kul-Anni vérvörös lángnyelveket hív elő a tenyeréből és úgy szórja a tűzförgeteget ahogy Bartostól tanulta. A fiúk is ugyanezt teszik, s egy perc múlva a kumlák csápjai szénné égetve, összevissza vagdosva hevernek a földön. Karra akkor odaugrik és kézitusában egykettőre levágja az egyiket. A másik már menekülne, de Kevi ráveti magát és egy jól irányzott rúgással a földre kényszeríti. Még estében átdöfi a sötétlelkű szívét. Utána megállnak és kilihegik magukat. Nagyon boldogok, szinte táncolni lenne kedvük. A kislány csak úgy kacag és a könnye is csorog bele. Mindannyian érzik hogy jól harcoltak.

            Egy percet pihennek csak, mert Karra, az idősebb jogán átveszi az irányítást és elkezd főnökösködni.

-          Mindjárt jönnek többen is, mert ezeket most elkezdik majd keresni. Tűnjünk el mielőtt ideérnek. Meg kell találnunk a városba vezető utat, és elvegyülni. Aztán ha az megvan, meglátjuk hogyan tovább.

Ez volt a lehető legjobb terv, s ezzel mindenki egyetértett. Futásnak eredtek, és rohantak ahogy csak bírtak. Tudták hogy nagyon gyorsnak kell lenniük. Átvágtak a hegygerincen, térdig gázoltak egy gyors sodrású folyóban, és még akkor is csak nyargaltak mikor már teljesen kifogyott belőlük a szusz. A kislány derekasan tartotta az iramot a fiúkkal, de azért az órák óta tartó szaladás alaposan lefárasztotta. Meg kellett állni pihenni egy kicsit, mert Kevi is már csak zihálva kapkodta a levegőt. Visszanéztek, és a távolban apró fényeket láttak az ég alján. A keresőcsapatok megtalálhatták a vadászgépek roncsait. Megijedtek, s nekieredtek megint. Ismét loholtak egy jó órát, mikor Karra egyszercsak megállt és felkiáltott:

-          Odanézzetek!

Alattuk hatalmas völgykatlan terült el, ugyanazokkal a vöröses sziklákkal, de itt már fák és bokrok is tarkították a tájat. És a völgy mélyén két párhuzamos csík futott mintha nekik mutatta volna a helyes irányt. Vonatsínek voltak, s hamarosan meghallották a gépszörny távolról jövő pöfékelését és sikítását. Leereszkedtek, és látták hogy a hegybe barlangszerű alagút van vájva, abból meredeznek ki a sínek, s abból az irányból várható a vonat. Megbújnak az algút fölött, s várják hogy alájuk érjen. Nagy zakatolással érkezik, s a gyerekek ugráshoz készülődnek a sziklaperemről. Szerencsére egészen lelassúl ahogy kinyomakszik a napfényre, s a három kölyök mint puha talpú macskák ügyesen ráugranak az egyik vagonra. Megkapaszkodnak, és látják hogy tehervagonra kerültek. Karra lejjebb mászik, megfogózik az oldalában, megfeszíti és kinyitja a kocsi ajtaját. Fürgén besliccolnak, és látják hogy valamiféle gabonaszállítóra kerültek. Számukra meghatározhatatlan, zöldes színű növény áll a vagonban, megszárítva, bálákba kötve. Kellemes, fanyar illata van. Halálosan fáradtak, már alig állnak a lábukon. Bevackolják magukat és összebújnak. A vagon szakadozott oldalán, a réseken keresztül befúj a csípős szél. A kislány megborzong, összekoccannak a fogacskái. A fiúk még jobban közrefogják, átölelik és megmelegítik. Lapulnak, szuszognak és hallgatják ahogy a vonat ütemre zötyög alattuk. Ebbe aztán bele is álmosodnak, és hamarosan elkoppannak. Csak Kevi marad ébren őrködni, meg aztán éhségtől korgó hasa miatt amúgy sem jönne álom a szemére.

            Bartos kinyitja a szemét és körülnéz. Tipikus kumla börtöncella, kopár, sötét falak, elsőre még az ajtó körvonalait is nehezen veszi ki. Testét már a jól megszokott kínzás nyomai borítják. Keze összekötözve egy furcsa, szalaggal, ami a mennyezetből lóg alá, és állva-függő pozicióba kényszeríti a foglyot. Hamar kifárad a karja az ágaskodásba, de akárhogy erőlködik, a különös kötél nem ereszti. Megpróbálja felhevíteni, kitágítani, de úgy érzi nem halad semmire. Hogyan, mikor vesztette el az eszméletét? Félszeműre emlékszik, meg a harcra a vezérlőben, meg valami zöldes villanásra. Biztos valami új fegyver. Aztán a kicsikre gondol, hogy vajon megúszták-e. Rettenetesen szomjas, és egyre a szökésen jár az agya. Észreveszi hogy a lábai is a földhöz vannak rögzítve ugyanolyan módon. Ezen eltöpreng egy ideig, de egyelőre semmi okosat nem tud kisütni. Halkan nyílik az ajtó és besurran rajta Félszemű. Nem néz rá, csak mély hajlongásokkal mutatja az utat valakinek, aki nemsokára belép. Bartos agya elborul annyira gyűlöli a gonosz férgeket. Rim jön be, ez várható volt. Mellette furcsa, fekete bőrű asszony. Hiányzik az egyik karja és a homlokán meredezik még egy szem. Furcsán, gonoszul nézelődik. A harmadik szem egyenesen Bartos tekintetébe fúródik, mintha meg akarná bénítani. Bartos állja a nézését, s a nő végül oldalra fordítja a fejét. Aztán olyasvalaki érkezik, akire egyáltalán nem számított. Puhán, ruganyosan, szinte vidáman lép be: Bartos legnagyobb megdöbbenésére Messzenéző áll előtte. A fehérhajú nincs megkötözve és szabadon, szinten otthonosan mozog. Fintorog egyett, odalép Bartoshoz, megvizsgálja béklyóit, és odaveti Félszeműnek:

-          Óránkét cseréljétek a szorító energia intenzitását.

Félszemű engedelmesen bólint, Rim parancsnok mosolyog, Bartos pedig úgy érzi hogy megtébolyodik, s ez csak valami rossz álom lehet. Most Rim odafordul Messzenézőhöz és beszélgetésbe elegyedik vele:

-          Mennyi ideig van még szükséged a fogolyra?

-          Ó, csak két napig. Azután megölhetitek.

-          Holnap érkezik a tábornok. Jó lenne ha addigra be tudnád fejezni  a kísérleteket.

-          Az nem fog menni. Legalább két nap kell. Megjöttek az anyagok amiket kértem?

-          Igen, már a laborban vannak. Majd beszélek a tábornokkal hogy adjon haladékot. A te kedvedért biztos megteszi.

-          Remélem is. Itt a következő adag. – azzal elővesz egy kis fiolát – Két részletben adjátok be neki. Estére tökéletesen eszméletlennek kell lennie. Ha nem, akkor szóljatok és emelem a dózist.

Bartos ekkor beleüvöltött Messzenéző fejébe:

„Mit művelsz rohadék?”

„Túlélek, nagyokos.”

„Mocskos, képmutató, áruló vagy. A halálnál is rosszabbat érdemelsz, de majd én kitekerem a nyakad.”

„Na ne mondd. Mutasd mit tudsz. Mert jelenleg meg sem bírsz mozdulni. Ostoba, primitív vadállat vagy”

„Mit adnak neked ezért?”

„Egy érintetlen, csodaszép bolygót. Az egész lakosságát rabszolgának. Életem végéig gazdag leszek.”

„Kiontom a beleidet gazember. Szétverem a fejed.”

„Na persze. Ahhoz is hülye vagy hogy meglásd azt ami az orrod előtt van. Hónapok óta kapcsolatban vagyok a kumlákkal. S te semmit nem vettél észre, Nagyfőnök.”

Messzenéző odalépett, gúnyosan elvigyorodott és hatalmasat sújtott Bartos arcába. Kiserkent az orrából a vér, de Messzenéző még nem hagyta abba. Akkorát sózott a mellére, hogy majdnem kiszakította a szívét. Bartosba beléakadt a levegő. Ekkora fájdalmat még a legvastagabb kumla korbács sem okozhatott volna neki. Rim és Félszemű vadul felröhögtek, tetszett nekik a látvány. Messzenéző elfordult és intett a kumláknak hogy unja már és hogy indulhatnak. Rim előzékenyen kitessékelte. A fekete asszony szelíden mosolygott és mélyen meghajolt előtte. Félszemű ottmaradt és előkészítette a korbácsot és a kínzóeszközöket. Megragadta a ger haját és úgy meghúzta hogy majd kitörte a nyakát. A fülébe sziszegte kérdését:

-          Hol a kölyök? Biztosan tudom hogy életben van a kis boszorkány. Ő volt a siklóban igaz? Hogy jutottatok ki a Léleknyűvőről?

Tovább nem tudta folytatni, mert Bartos tűzörvényt gerjesztett maga körül és a kumlát a falhoz sodorta. Félszemű feltápászkodott és őrjöngve vetette rá magát. Bartos tűrte az ütéseket, és közben arra gondolt hogy a kicsik élnek. Megúszták. Sőt Félszeműnek a kisfiúkról nem is volt tudomása. Ez erőt adott neki. De amikor Messzenézőre gondolt elborította az agyát a gyűlölet. Egy nagy, marcangoló keserűség. Kába volt és szédült már, de még mindig erősen állta a verést. Ekkor Félszemű beleunt, elővette a kis fiolát, feltörte és a felét Bartos szájába töltötte. A Nagyerős Védelmező szeme előtt megjelentek a furcsa, zöld villanások, kavarogtak, táncoltak, aztán hirtelen minden elsötétedett.