Másnap reggel Bartos a pályára vitte a fiúkat és megpróbálta az erejüket. Keményen megdolgoztatta őket, s a gyerekek ügyesen, bátran bizonyítottak neki. Vadak voltak és szilajok. Kíválóan forgatták a kardot, Karra már a buzogánynak is mestere volt, sőt a nagy pallosokat is elbírta. Látszott hogy kemény kézzel nevelték őket, s egész gyerekkorukat a kiképzőpályákon, gyakorlatozással töltötték. Apjuk valószínűleg elit harcosokat, urkheseket akart képezni belőlük. Bartos elégedett volt. Akármit mondott nekik, pontosan, precízen végrehajtották, nem hibáztak egyszer sem. Erősen koncentráltak, nagyon figyeltek minden mozdulatra, és ha elsőre nem is sikerült valami, nem adták fel, addig próbálták míg meg nem tanulták.  Egész nap folyt az edzés, kifulladásig küzdöttek a fiúk. Bartos nem adott nekik egy perc pihenőt sem, a végsőkig feszítette korlátaikat. Mind a ketten szőkék, barna szeműek, elevenek és gyors felfogásúak. Karra inkább az erejére hagyatkozik, Kevi viszont ügyesen improvizál, ötletesen feltalálja magát a nehéz helyzetekben. Karra a nagyobb és az erősebb, érződik hogy parancsol az öccsének, de Bartos szavának mind a ketten engedelmeskednek. Zokszó nélkül tűrik a leghatalmasabb tűzförgeteget amit a ger rájuk küld, és kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek hogy visszaverjék. Azután megérkezik Messzenéző is, és kegyetlen harc veszi kezdetét. Beszáll Kul-Anni is a maga kétélű kis kardjával, és mindent bevet hogy legyőzze a felnőtteket. Mindenki mindenki ellen küzd.  A fiúk barna szeme aranysárgára vált, felforrósodik homlokukon a jel. Tekintetükből hatalmas szikrák pattognak ki, és nagyokat villannak. Elvakítják azt aki a közelükbe merészkedik, és fürgén lecsapnak. Bartos azonban jól ismeri a Fényszóró törzs eme furmányát. Összeszűkíti a szemét és kivédi az éles villámokat. Kul-Anni előtt egy pillanatra elsötétedik a világ, és mire visszanyerné látását Kevi már ott van mellette. Csakhogy a kislány érzékeli a jelenlétét, a lihegését, a lábak surranását és még időben félreugrik. Kevi nagyot koppan a földön, s a lány már rajta birkózik. Csak egy kicsit megpörköli, s mire Kevi elkapná hogy legyűrje, már tovább is szökken. Ellesi Bartos védekező tehnikáját, s az aranybarna szemek nem jelentenek többé veszélyt rá. Hunyorít, félreugrik, odacserdít, majd megint elugrik. Lehetetlen megfogni. Messzenéző és Bartos csodálkozva néznek össze. A lány a legkissebb, a legtörékenyebb, mégis ő kerül ki győztesen minden összecsapásból. Fürge mint a csík, nagyokat kacag, és valami különös módon megbabonázza a fiúkat. Pontosan tudja hogy közelharcban bármelyik fiú simán legyőzné, mert erősebb testalkatúak nála, ezért bámulatos ügyeséggel elkerül minden kontaktust. A fiúk feldühösödnek, beleszédülnek, vadul üldözik de végül mindig veszítenek. Ha sikerül is elkapni a lánykát, az úgy megégeti őket fehér tűzzel, hogy kínjukban eleresztik s a terem másik végéig menekülnek. Messzenéző hahotázik és a hasát fogja a nevetéstől. Karra és Kevi szégyenlősen álldogálnak, és lihegnek. Bartos befejezi az edzést, és megengedi a kölyköknek hogy utoljára még tűzlabdázzanak egyet. Itt is Kul-Anni lesz a győztes. Persze a kicsiknek fogalmuk sincs róla, hogy még egy olyan egyszerű játék is mint a tűzlabda az ő fejlődésüket szolgálja. Az sem más mint az önkontroll gyakorlása, hogy megtanulják kordában tartani belső tüzüket. Karra egészen jól csinálja, elnyomja magában a lángokat, és hamar összegyűjti a labdákat. Döntetlent jászik a kislánnyal. Kevi nem jön még rá a lényegére, dühösen, lobogó szemekkel futkos a pici labdák után, amelyek azonnal kitérnek az útjából mihelyst megérzik a feléjük nyomuló tüzet.  

Napjaik megszokott programmal telnek: Bartos visszaáll a délkeleti irányba és kiosztja a napi feladatokat. A fiúknak sok munka jut. Reggeltől késő délutánig gyakorlatoznak, ha elhagyott Maiára érnek kiveszik részüket a fosztogatásból. Gyorsak, hatékonyak, megbízhatóak. Karrát kissebb vadászatokra is elviszik. Esténként iskola van, mert Messzenéző átjön és órákat tart nekik. Rendes tantárgyaik vannak, olvasniuk kell mindenféle könyvekből, másnapra el kell készíteniük a házifeladatot s meg kell tanulniuk a feladott leckét. Karra nem szereti a nyelvtant, de órákig képes elrágódni a történelemkönyveken, egészen átéli a régi hősők legendáit. Kevi jól tudja a matematikát és szeret vitatkozni. Kul-Anni pedig mindent szeret amiben van kreativitás: olvas, ír, rajzol, nyelvet tanul, álló nap beszélget és kérdez. Az edzéseknél Bartos nem tesz köztük különbséget, egyformán igazságos minden kölyökkel. Nem kivételezik és ad könnyebb feladatot Kul-Anninak merthogy kislány, nem kíméli Kevit mert ő még kissebb mint Karra. A gyengébb zárkózzon fel. Ha a legkissebbek valamiben elakadnak, Bartos nem sajnálja az időt hogy különórákat tartson nekik. A legnehezebb dolga mégis Kul-Anninak van. Neki kell a legtöbbet tanulnia, mert Messzenéző gyakran átjön és gyakorolnak a fehér tűzzel, vagy meg kell ismételnie a furcsa tűzörvényt amivel a sötét anyagot elpusztította. Bartos és Messzenéző tudják, hogy a lánynak különleges képességei vannak, és meg kell tanulnia használni és irányítani ezeket. A kislány ügyesen fejlődik, már gond nélkül elő tudja idézni azt a bizonyos érzést, de megtartani, irányítani a furcsa tüzet, azt még nem tudja.

Azután egy nap, fürdés közben, Karra észreveszi Messzenéző mellén a jelet. Elsötétedik a tekintete, de nem szól egy szót sem. Csak onnantól kezdve nem engedelmeskedik a fehérhajúnak. Nem tanulja meg a leckéket, a kiképzőpályán ha lehet elkerüli, s parancsait csak ímmel-ámmal követi. Bartosnak feltűnik a dolog, s egy délután félrehívja a fiút az üres gyakorlótérre. Nem veszik észre hogy Meszenéző az egyik fegyverraktárban pakolgat, s véletlenül kihallgatja a beszélgetést.

-          Mi bajod Messzenézővel?

-          Láttad a mellén a bélyeget? Lefelé fordított tulipán!

Bartos elképed. Ő sem kedveli Messzenézőt az igaz, de azt nem engedheti meg hogy a csapatban széthúzás legyen. Ha Karra szemtelenül viselkedik, és ellenszegül a felnőtteknek akkor megbomlik az egység. Pedig nekik, az utolsó haguriknak most nagyon össze kell tartaniuk. Túl kell élniük mindenáron.

-          Nem a te dolgod. Nincs jogod elítélni.

-          Nem-e? Talán azért halt meg apám és mentett meg bennünket hogy én most egy árulónak szolgáljak?

Bartos elsápadt és megkeménykedett erre a beszédre. Tudta hogy cselekednie kell, mert a fiú gyűlölködő, sötét tekintettel meredt rá. Rendet kell tennie most azonnal. És Bartos nagyon értett hozzá hogy kordában tartsa a fiatal, lázadozó harcosokat. Azzal kezdte hogy hatalmas pofont adott neki, s Karra a falhoz csapódott a lendülettől. Az orrán kibuggyant a vér, de nem mozdult, konokul meglapult, s megfeszítette a testét. Bartos ebből megértette hogy a verést várja. S azt is megértette, hogy szokva van a büntetéshez, mert annakidején az apjuk valószínüleg kemény kézzel nevelte őket, s jól elpáholta a két fiút mikor engedetlenek voltak. Szigorúan kell velük bánni, mint ahogy haguri fiúgyermekekkel szokás. „Tehát nekem még az apjuknál is keményebbnek kell lennem”, gondolta. Odalépett, nyakonragadta, és ütlegelni kezdte. Karra eleinte meg sem szólalt, egykedvűen, dacosan felszegett fejjel tűrte az ütéseket. Bartos a pálya másik végébe ráncigálja, felkap egy gyakorlatozó botot  és azzal puhítja tovább. Kiserken a hátából a vér, de továbbra is makacsul tűri. „Meg kell talánom azt a pontot, ahol az apjuk abba szokta hagyni, ahonnan már nem bírná tovább”, morfondírozott a ger. Körülbelül húsz perc kegyetlen potyolás után, a fiú feszes teste meglazult, s az arcáról már eltűnt a dacosság. Kétségbeesett, riadt, kigúvadt szemeket meresztett, és lassacskán kapálózni kezdett. Nem volt már olyan nagy hős, hogy mozdulatlaul, mereven kibírja a végéig. A terve, hogy majd ő megmutatja ki a kemény legény, hirtelenjében szertefoszlott. „Tehát ez az a pont, ahol már abba hagyták a büntetést”, ismerte fel Bartos, és nemhogy abbahagyta volna, hanem még csak most erősített bele igazán. Karra most már vadul ellenállt, szabadult volna, dühösen kapálózott és kicsaptak a tenyeréből a tűznyalábok. De Bartos vasmarokkal fogta, elkapta a tenyerét és hátracsavarta. Hatástalanította a kölyök tüzét, s az úgy vergődött a férfi karjaiban, mint egy magatehetetlen kis egér. Most aztán ütötte, verte, csépelte. Kegyetlenül, kíméletlenül gyötörte. Eltörte rajta a botot és újat vett elő. Karra már nyöszörgött, és könnyek folytak le az arcán. Bartos a földre nyomta és megszorongatta a torkát. A gyerek már nem bírta tovább: egész testében reszketett, vérzett, és maga alá vizelt. Rettenetesen elszégyellte magát, és felkiáltott:

-          Sajnálom.... nagyon sajnálom! ĺgérem hogy többé nem fordul elő.

Ebben a pillanatban Bartos elengedte. Nem szólt hozzá többet, csak otthagyta és elment a dolgára. Karra egyedül maradt és keservesen zokogott. Ilyen kemény leckét soha életében nem kapott. Innentől kezdve kezesbárány lett, és bár továbbra is gyűlölködő pillantásokat vetett Messzenézőre, nem mert vele szembeszegülni. A fehérhajú azonban mindent hallott és mindent látott. Megállapította hogy Bartos igazságos, korrekt nevelő, igazi vezéregyéniség és hogy kíválóan ért hozzá hogyan tartson rendet a saját portáján. És eldöntötte hogy nem kényszeríti Karrát hogy engedelmeskedjen neki. Egyszerűen elkerülte a gyereket, s nem hozta kellemetlen helyzetbe. Mindenkinek jobb volt így, és a napok békességesen teltek.

            Hamarosan zsúfolt naprendszerekbe értek és megsokasodtak a tennivalók. Üzleteltek, vadásztak, információkat gyűjtöttek a közelben állomásozó kumla hadtestekről. Estére általában holtfáradtak voltak, a tűzhely köré ültek és megvitatták a következő napi feladatokat. Kul-Anni csodaszép rajzokat készített, azokat mutogatta Kevinek. A kisfiú őszinte csodálattal nézegette a képeket. Mindegyik Maiákat ábrázolt, kristálypalotákat, csobogó vízeséseket, élénkpiros tulipánmezőket. Kul-Anni órákig képes volt arról beszélni hogy milyen is lesz mikor megtalálják majd az élő Maiát. Újra igazi otthonuk lesz, s talán élnek még azon a Maián más hagurik is. És hogy akkor majd végre igazi, élő fenighet ehetnek.

Karra szótlanul, csökönyösen hallgatott. Ellensége volt az egész világ. Kevi lelkesen mutogatta neki a kislány rajzait, és akkor Karra durván megragadta a képeket, összegyűrte és lángra lobbantotta. Nyersen, haragosan förmedt a kicsikre:

-          Hagyjátok már abba ti ostobák. Fogjátok már fel, hogy nincs semmiféle Maia, nincsenek túlélők. S egy pár év múlva mi is meghalunk. Az egésznek nincs értelme.

Megrőkönyödve hallgatták. Kul-Anni még megpróbálkozott:

-          De én álmodtam vele. S le is rajzoltam. Az én álmaim valóra válnak.

-          Buta vagy. Mindenki álmodik vele, az öcsém is sokáig álmodta a Maiákat pedig egy hajón született. A génjeinkben van, ennyi az egész. Száljatok le a földre és nézzetek szembe a valósággal.

Az utolsó szavakat kiabálva, keserűen mondta, s dühében még belerugott a rajzokból maradt hamuba. Azután  sarkon fordult és elrohant a jugra hátába, a kiképzőpályára. Hideg, üres, fájdalmas csendet hagyott maga után. Valami nagy-nagy lélektelenséget, valami savanyú reménytelenséget. Olyasmit amitől mindannyian rettegtek a szívük mélyén, s nem tudták kimondani. Kevi szomorúan sóhajtott és a leányka arcába bámult. Kul-Anni csüggedten lógatta a fejét, szája már sírásra görbült. Kevi átölelte és vígasztalta:

-          Ne törődj vele. Nehéz most neki, de majd megnyugszik. Majd én ellátom a baját, holnap legyőzzük a reggeli edzésen. Mit szólsz?

De a kislány nem szólt semmit, csak a rajzainak maradványait kezdte összeszedegetni. Messzenéző pedig arra gondolt hogy az a kölyök pont olyan dacos és reményvesztett mint Bartos volt. Bartos pedig felállt és csendben hátrasétált a gyakorlótérre.

            Karra a pálya közepén üldögélt, magába roskadva. Felnézett Bartosra és állta a tekintetét. Egészen belapult a földbe, s várta az ütést. De a férfi nem nyúlt hozzá, csak szigorúan  végigmérte. Látta hogy a kölyök megbánta már a dolgot. Pontosan tudta hogy mi a baja. Karra és Kevi eddig csak magukra voltak utalva, és a nagyobbik testvér hamar férfivá érett. Gondoskodnia kellet az öccséről, nehéz döntéseket kellett hoznia. Felnőttesen kellett viselkednie. Nemrég pedig a halál torkából jött vissza. És most hogy végre valamiféle otthonra, családra találtak, egyszerűen nehéz volt neki újra gyerekké válnia, s rábíznia magát a felnőttekre. Eddig ő parancsolt az öccsének, s most neki kell engedelmeskednie a nálánál nagyobbaknak. Minden nagyon bizonytalan és zavaros volt. Nehéz volt hinni egy álomban, azok után amin a fiúk keresztülmentek. Karra egyszerűen nem tudta elképzelni hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Bartos elnézte a kölyköt és önmagát látta. Ugyanazt a keserű hitetlenséget. Ugyanazokat a nehéz terheket, gondokat, amiket muszály nap mint nap a vállán cipelnie. De Karra nem volt Bartos, hanem csak egy felnőttet játszó kisfiú, aki egyszerűen megtört a gondok súlya alatt. Bartos mellé ült és komolyan rászólt:

-          Idefigyelj Karra. Senki nem tehet erről a helyzetről. Arról hogy így alakult, s csak mi maradtunk utoljára. De tetszik, nem tetszik ez van. Mi itt mindannyian átmentünk dolgokon, és egyikünknek sem volt könnyű az élete. Főleg nem Kul-Anninak. Mégsem panaszkodik. Tehát szedd össze magad te is és alkalmazkodj. Viselkedj tisztességesen különben ellátom a bajodat.

-          Nincs szükségem a nevelésedre, sem pedig a tanácsaidra. Nem vagy az apám. Kérem vissza a siklókat, elmegyünk Kevivel a legközelebbi lakott bolygóra. Majd elboldogulunk ahogy eddig is.

Karra hangja bizonytalanul csengett. Még mindig dacos volt és kétségbeesetten próbált lázadozni. De a szeme csupa fájdalom és rémület. Egy perc és kibukik belőle a sírás. Bartos nyugodtan folytatta:

-          Jól van fiam, és akkor mi lesz veletek? Mit szólna apátok ha látná? Ő azt akarta hogy túléljétek. ĺgy gondoskodsz az öcsédről? Ha eltörik a szikla, mi tartja meg a követ? Ha magadért nem is, legalább miatta gondolkozz el a dolgokon. Meleg fekhely, étel és biztonság kell neki. És Kul-Annival mi lesz? Megmentette az életedet. Szüksége van rátok, csak úgy itthagynád? Mi vagyunk az utolsó hagurik. Össze kell tartanunk, és én azt hittem számíthatok rád. Sok kumlát le kell még vágni, és elkell a jó harcos. Kötelességeid vannak, ezt tartsd észben. Aztán dönts.

Többet aztán Bartos nem beszélt. Mert Karra már nagyokat szipogott és a tenyerébe hajtotta a fejét. A Nagyerős Védelmező felállt és elment. Otthagyta a fiút, és otthagyta neki a szavait, amelyek jobban égettek és jobban fájtak mint ezer kiadós verés. A fiú pedig csendesen zokogott és megszégyenülten kucorgott. Bartos szépen és őszintén beszélt vele, úgy mint férfi a férfival. Nem kiabált, és nem is veszekedett. Karra belátta hogy a férfinak mindenben igaza volt. A hatás nem maradt el. Bartos nemcsak hadvezérnek, hanem pszichológusnak sem volt utolsó. Ezzel a húzásával most örökké magához láncolta a fiút. Példát mutatott neki, és odafigyelt rá. Mióta az apja meghalt, Karra most előszőr érezte hogy fontos valakinek, hogy törődnek vele.

            Zizzenve nyílt az ajtó. Kul-Anni és Kevi jöttek labdázni. Karra még csak fel sem tápászkodott rendesen, mikor a kislány már mellette állt és a nyakába csimpaszkodott.

-          Gyere velünk játszani.  – kérlelte.

-          Hát nem haragszol?

-           Ó te buta! Hát hogy haragudnék? Holnapra megírod az én történelem leckémet is, és el van a dolog felejtve.

Nagyot nevettek. Karra belebámult az őszintén csillogó, kedves szemekbe. Magához ölelte a lányt és Kevit is. Érezték ők hárman, hogy valamiképpen összetartoznak. Egy perc múlva hatalmas gyerekzsivaj verte a visszhangot a jugra falairól. Önfeledten játszottak és kacagtak hozzá. Karra újra gyermek lett, és már nem is bánta. Mikor visszamentek a vezérlőbe összeakadt a tekintete Bartoséval. Keményen, férfiasan. A kisfiú bátran, felszegett fejjel állt, mintha ezt mondta volna: „látod itt vagyok, melletted maradok. És nem hozok rád szégyent”.  Bartos szája szegletében pedig ott bújkált a kis győzelmi mosoly.