Egy ideig tanácstalanul álldogálnak, aztán Bartos int Messzenézőnek, felnyalábolják a kissebbik fiút és átviszik a jugrára. Majd visszatérnek hogy elcibálják Kul-Annit a haldokló mellől. De a kislány nem hagyja magát, úgyhogy Bartos nyakon ragadja. Ekkor a lány könyörgőre fogja, s rájuk szól:

-          Kérlek, nem hagyhatjuk csak így itt, egyedül.

Ebben igaza van. A gerek is elismerik hogy a fiúnak joga van a méltóságos befejezéshez. Messzenéző hoz a Szabadítóról egy nagyobb fémburkolat darabot, Maia vérét, ami még a Léleknyűvőről maradt. A fiú alá teszik, majd egy buzogánnyal óvatosan ráhengerítik a testet. Biztosra mennek, s tudják hogy Maia vére jó ideig ellenáll a sötét anyagnak, s mikor majd nem bírja tovább, addigra már a fiú is halott lesz és megszabadulnak majd tőle.

            Kitolatnak a törmelékek közül, s keresnek egy biztonságos helyet: elbújnak egy kisbolygó mögé. A sebesült kisfiú mellé gyűlnek, s megnézik mit lehet tenni. Tenyerében tizenhárom szeplő, tehát csak egy évvel idősebb Kul-Anninál. A nagyobbik tenyerében is látszanak még a pöttyök, Bartos tizenötöt számol. Messzenéző gyógyfüveket és kötszereket vesz elő, de közben nagyon csóválja a fejét, mert a kicsi már egyre nehezebben lélegzik. Ekkor különös dolog történik. Kul-Anni odaugrik és megragadja a sebesült gyerek fölé hajoló két férfit. Könnyek égnek a szemében, kezeit rájuk tapasztja és elékezdi kiszívni belőlük tűzerejüket. Hirtelen megállt az idő. Olyan volt mintha egy körkörös, összefüggéstelen álomban lettek volna. Bartos és Messzenéző teljesen megbénultak, a lány hatalmába kerültek. Befejezetlen mozdulatlanságba merevedtek. Öntudatlanul merültek a káprázatos delíriumba. A lány ujjaival végigsimította homlokukon a jelet és vad szomjúsággal kihörpintette belőlük az éltető energiát. Megkapaszkodott bennük. Miközben merőn nézte a beteget, testéből szikrák pattantak, homolokából, szájából vékony, nyúlánk tűzpászmák bújtak elő és behálózták a sebesült fiút. Éppen úgy, mint mikor a jugrát gyógyította. Közben elképzelte, hogy ez a hálóburok sérthetetlenné, és halhatatlanná teszi mindkettőjüket. Fórrón, elevenen lüktetett a kis test. A beléje áramló tűz buzgón táplálta. Pillanatok alatt regenerálódott a szövet, beheggedtek a sebek. Felgyorsult a légzés. Kul-Anni pedig zavartalanul folyatta belé az életet. Az egész folyamat mindösszesen fél percig tartott.

            Hirtelen szakadt meg az energiátvitel, pontosan akkor, mikor a kisfiú kinyitotta a szemét. Rémülettel vegyes csodálkozással nézett körül. Mindent kuszának és zavarosnak látott. Bartos és Messzenéző úgy zuhantak a földre mint valami rongybábok, akik eddig ég és föld között függtek, de most elszakadt az őket fogságban tartó szál. Holtsápadtan, döbbenten vették tudomásul, hogy a kislány valamiféle médiumként, katalizátorként működött az ő testük és a fiú teste között. Használta őket, és nem tehettek ellene semmit. Kul-Anni például annyi energiát lopott el Messzenézőtől, hogy egészen elszíntelenedett a fehér-ger homlokán a jel, s megráncosodott a keze. A kisfiú ekkor imbolyogva ugyan, de talpra állt és egyenesen a lányra nézett:

-          Hát te vagy az?

-          Én.

-          Hogyan lehetséges ez? Hogy léphettél be az álmomba? És hogy tudtál meggyógyítani?

-          Nem tudom.

A fiú ekkor észrevette a másikat. Nagyot kiáltott és odarohant. Bartos futtában elkapta és a földre teperte. Nem engedte hogy hozzáérjen. A kisfiú eszelősen vergődött, mindenáron a bátyjához akart menni, de nem volt elég erős, hogy kiszabaduljon Bartos szorításából. Azután kicsit megnyugodott, és csak nézett tágra nyílt szemekkel, némán, riadtan, értetlenül. A belőle áradó fájdalom olyan hatalmas volt, hogy elnehezítette Bartos lelkét. Bizonytalan mozdulatokat tett a haldokló fiú felé, aztán könnyben úszó szemekkel a lányhoz fordult:

-          Gyógyítsd meg őt is.

-          Nem tudom. Az sötét anyag.

-          De igen, képes vagy rá. Álmomban láttam. Kérlek... próbáld meg...

Az utolsó szavakat rekedten suttogta, és érződött hogy óriási erőfeszítésébe kerül hogy nehogy elbőgje magát a hatalmas férfiak előtt. A kislány ütődötten, zavarodottan állt. Minden összefolyt a szeme előtt, a valóság, az álom, a fiú szavai. Kétségbeesetten repdesett a tekintete hol Bartosra, hol Messzenézőre, de azok csak sötéten hallgattak, és lehorgasztották a fejüket hogy ne kelljen a kisfiú szemébe nézniük. Lomha, langyos csönd állt be közéjük. Alig hallhatóan percegett a sötét anyag, ahogy nekikezdett emészteni a nagyobbik fiú belsejét. A halál és a rothadás szaga betöltötte a vezérlőt, és megszomorította a szívüket. A kislány agya elnehezedett, és mindent ködös, fátyolos szűrőn keresztül látott. Azután meghallotta a sírást. Egészen halk, kicsi nyöszörgés volt. A kisfiú gyászolt már, vékonyan, panaszosan, visszafojtottan. A lány pedig dideregni kezdett, mint akin hideglelés van, és a szívverése felgyorsult mintha futott volna. Kiszakadt belőle valami nagy-nagy keserűség. Valami írtózatosan sötét szégyen. Nem bírta elviselni a hatalmas igazságtalanságot, hogy az a másik fiú így meghaljon. Kivörösödött az arca, hányingere lett. Megint elkezdődött, pont úgy, mint a Nardim holdján. Belefájdult a feje is, megszédült. És abban a pillanatban látni kezdett. Megpillantotta a szándékokat, gondolatokat, a kipárolgó testnedveket, és meglátta a sötét anyagot ahogy szemtelenül terjeszkedik, nyomakodik a haldokló testében. Olyan volt az egész mintha átkapcsolt volna egy másik dimenzióba, egy másik látásba. Érzékelte ahogy Messzenéző halványkék, fehéres nyalábjai láthatatlanul a kisfiú köré fonódtak, és nyugtató, vígasztaló impulzusokat pumpálnak belé. Ekkor Kul-Anni közelhúzodott a nagyobbik fiúhoz, felemelte a tenyerét, és hatalmas tűzgömböt vont köréje. Felemelte a testet a földről, és ebben a tűzgömbben lebegtette. Fehér, vörös, és kékes lángnyelvek cikáztak a burokban, szaporán örvénylettek, és felgyorsultak, úgyhogy már nem lehetett különbséget tenni közöttük. Eggyé olvadtak, megduzzadtak, és hirtelen apró szikrákra pattantak. Mint ezernyi apró tű, belefúródtak a fiú testébe, és belülről kezdték feszíteni. Vonaglott, rángatózott a gyerek, és a kis szikrák elkezdték üldözni a sötét anyagot. Cseppenként szorították vissza, mint valami fegyelmezett kis hadsereg, és kituszkolták a járatokon, amiken behatoltak. A fullánkok kiestek, a sötét anyag pedig lassan lehúzódott, előszőr a szemekről, aztán a szájról, azután a szívről. A fiú már látott és érzékelt, de mozdulni még nem bírt. Döbbenten bámulta a körülötte kavargó tüzet, és benne a fekete anyagot. A kis lángok kihörpintették az utolsó anyagmolekulákat is, és ahogy kiszivárgott belőle a mérgező lötty, bőre kezdte visszanyerni eredeti, egészséges színét. A fekete anyag szédítő sebességgel kavargott a tűzforgatagban, majd összesűrűsödött és tömör egységgé állt össze. A tűzörvény kürtője elnyelte, és mire átjutott rajta kemény, idomtalan kővé vált. Felülete érdes, és sápadtan, fénytelenül koppan a földön. A tűzgömb egyik pillanatról a másikra szertefoszlik, a három méter magasságban úszó fiú teste, nagyot puffan a padlón.

            Rettenetes, néma csend telepszik rájuk. Messzenéző kapcsol előszőr, felkap egy takarót, óvatosan felveszi vele és belecsavarja a furcsa követ, a szemétledobóhoz ugrik és elsüllyeszti benne. A jugra jó messzire kihajítja a világűrbe, és jelenti hogy a kő ártalmatlan volt, nem okozott sérülést, vagy mérgezést. Bartos és Messzenéző lassan reagálnak, még nem igazán jut el az agyukig az előző látvány. Nem tudják elhinni. Bartos lehajol és ölébe kapja az időközben kimerülten összeroskadó kislányt. Érzi hogy szaporán ver a szíve, és csatakos az egész teste. De boldog, és mosolyog. Hálásan bújik oda Bartoshoz. A férfi furcsa, kellemes illatot érez a haján. Messzenéző mondani akar valamit, de csak dadogni tud. Ilyen még sosem volt. Hogy valaki le tudja győzni a sötét anyagot félelemmel vegyes borzongással tölti el őket. Egészen új, hihetetlen hatalomra derült fény, amire eddig soha egyetlen haguri sem volt képes. Összenéznek Bartossal. Mindeketten tudják hogy valami nagy, történelmi pillanatnak voltak tanúi. Olyan energia van közöttük, ami mindent megváltoztathat.

            Időközben feltápászkodik a nagyobbik fiú és az öccse azonnal mellette termett. Bartosnak nem kerülte el a figyelmét, hogy a nagy fiú úgy nézett körül, mint a legtapasztaltabb háborús veteránok: rögtön felmérte a kijáratokat, a menekülési útvonalakat és hogy milyen távolságra vannak a fegyverek. Látszott hogy tapasztalt harcos. Mikor észrevette a gereket, teljesen elképedt. Sokáig bámulta a homlokukon terpeszkedő tulipános jelet, azután a kislányra siklott a tekintete. Kul-Anni szégyenlősen ácsingállt Bartos takarásában, és a két fiú kíváncsi tekintete vidám, megnyugtató érzéssel töltötte el. A nagyobbik szólalt meg előszőr, megköszönte hogy a kicsi meggyógyította, és megjegyezte:

-          Ismerlek. Te voltál az álmomban.

-          Igen. De soká tartott mire megértettétek a szavam! S látom hogy úgy se hallgattatok rám, mert azt mondtam meneküljetek, de ti csak még nagyobb bajba kerültetek.

A fiúk arcára kiült a megdöbbenés. Egészen megilletődtek hogy hagurikat látnak. Igazi, élő hagurikat, fajtájukbelieket. Akkor Bartos átvette az irányítást, és kikérdezte a két testvért hogy kifélék-mifélék. A kissebbik szinte a bátyja mögé húzódott, s a nagyobbik beszélni kezdett. Látszott hogy ő parancsol a kicsinek, s az ő szava volt a törvény.

-          Az én nevem Karra, az öcsémet Kevinek hívják.

-          Nocsak, –  vetette közbe Messzenéző – tudjátok-e mit jelent a nevetek?

-          Igen. Karra azt jelenti szikla, Kevi azt jelenti kő.

-          S honnét jösztök? – faggatta őket tovább Bartos.

-          Én 50287-ben születtem, a déli birodalom Fényszórók tartományában. Én még Maián születtem, de azután a kumlák elpusztították az otthonunkat, mikor még csak egy éves voltam. Bújkálni kellett, s apámék hadihajóra szálltak. A hajón született az öcsém, Kevi, s anyánk abba belehalt. Azután úgy éltünk mint a menekültek. Harcoltunk a kumlák ellen ahogy tudtunk, és sokat rejtőzködtünk. Tizenhárom éves koromig a hajón éltünk, aztán 300-ban apánk nem látott más kiutat és hibernált minket egy bölcsőjugrában. Azt mondta ez az egyetlen módja hogy túléljük, s hogy ő a kumlák ellen fog menni mindenképpen. Elváltunk, ő elment a rombolóval, mi meg elbújtunk a jugrával. Mi azóta aludtunk, a jugra rejtett minket, de két évvel ezelőtt felébresztett mert nehéz helyzetekbe, kemény harcokba került s elromlott az életfenntartó rendszere. Mi feleszméltünk, s láttuk hogy nem nyertük meg a háborút. Megjavítottuk a hajót, s azóta küszködünk, próbáljuk túlélni.

-          S mit csináltatok az elmúlt két évben?

-          Bújkáltunk, harcoltunk ha kellett. Kiraboltunk néhány halott Maiát. Kellett a fenigh.

-          Ki volt az apátok?

-          Tannu, a Fényszórók nemzetségéből. Menydörgő ger első urkhese volt.  

Bartos bólintott. Ismerte Menydörgőt, és a Fényszórók törzsét. Kíváló harcosok voltak. Ők álltak legtovább ellen a kumláknak. Súlyos csend telepedett rájuk. A fiúk megilletődve nézelődtek, és le sem vették a szemüket a huncutszemű kislányról. Kul-Anni kíváncsian leste őket, csak úgy incselkedett velük a tekintete. Bartos megköszörülte a torkát és kemény hangon közölte:

-          Idefigyeljetek Karra és Kevi. A jugrátoknak vége. Mától kezdve itt maradtok, s ez a hajó lesz az otthonotok. Én parancsolok nektek. Viselkedjetek becsületesen és engedelmeskedjetek. Akkor nem lesz semmi baj.

A fiúk komolyan bólintottak. Megértették, és tetszett nekik a dolgok alakulása. A jugrán jó meleg volt, és Kul-Anni mosolygós tekintete bíztatta őket. Messzenéző ételt készített, addig Bartos a pilótaülésbe huppant, és lefuttatott néhány tesztet. Megnézte hogy a másik jugra milyen állapotban van és mit lehetne hasznosítani belőle. A számítógép jelezte, hogy teljesen belepte a sötét anyag, kivéve a motorházat és két siklót. Bartos elégedetten kurjanott. Intett Karrának, hogy kövesse. Visszamentek a másik hajóba, elhozták a motorházból a megmaradt energiakristályokat és a két siklót. Egyéb sértetlen dolgot nem találtak, de ez is nagy fogás volt.

            A vacsora elkészült, s mindannyian a tűzhely köré telepedtek. Nem volt elég tányér, s Messzenéző a Szabadítóról hozott még néhány edényt. A fiúk nagyon ki voltak éhezve, mohón habzsolni kezdtek, meg sem várták hogy a lány megterítsen. Húst nagyon régóta nem is láttak, az illata egészen megrészegítette őket. Csakhogy a dolgok itt másképp mentek, mert Messzenéző egy-kettőre nyakonvágta őket, és szigorúan rájuk szólt hogy legyenek mértéktartóbbak. Szégyenkezve húzták meg magukat, és Messzenéző nyugodt, kimért hangon beszélni kezdett. Kul-Anni tudta, hogy a fehér-haguri tankönyvből idéz:

-          Az ételnek szentsége van. Ha a földön fogyasztod az szükség. Mikor asztalra kerül, az ünnep. Ezért ha van rá módod tiszteld meg az ételt s magadat. Tisztítsd meg az elmédet s testedet hogy illően fogadhasd. Moss kezet és szájat, teríts meg fehér terítővel. Egyenes háttal ülj az asztalnál és aprókat harapj. Mozdulataid kecsesek és erősek legyenek. Ne löttyintsd ki az italt, ne morzsáld el a kenyeret. Minden falat energiává változik, áldozatuk árán leszel újra friss és erős. Köszönd meg hogy ma is gondoskodtak rólad. Étkezés közben ne fecsegj feleslegesen. Befelé figyelj, az ízekkel beszélgess. Élvezd őket, de nyelved hóbortja miatt ne torkoskodj. Ha már jóllaktál, ízeiket raktározd el az emlékeidben. Gondolj szeretettel az életet adókra. Mikor az étkezést befejezted, gondosan csomagold el a maradékot. Ne dobd el, mert az olyan mintha ajándékot utasítanál vissza.

Ez kemény és jó lecke volt, egy életre megjegyezték. Vacsora után Bartos és Messzenéző azon tanakodtak, hogy milyen úton induljanak visszafelé, nehogy újra találkozzanak a kumla hadtesttel. Kul-Anni pedig megmutatta Karrának és Kevinek a hajót. Egy idő múlva, éktelen kiabálás hangjai értek el hozzájuk. Bartos megmerevedve fülelt néhány másodpercig, s a zaj egyre erősödött. Azután ráeszméltek, hogy Kul-Anni megmutatta a fiúknak a tűzlabdát meg a kiképzőpályát, és most hatalmas, szilaj játszmába kezdtek. Messzenéző kajánul elnevette magát, és Bartos hátába paskolt:

-          Isten hozott a bölcsőben. Ilyen a kölyökzsivaj.

Azután mindketten hallgattak és élvezték a gyerekek vidám lármázását. Az élet hangja zúgott mindenhol a levegőben, és mámorítóan lüktetett az agyukban. Majdnem minden olyan volt mint régen. Azután visszajöttek a kicsik, és Kul-Anni megmutatta nekik a szobát is. Karra és Kevi elcsodálkoztak az otthonos, medvebundás szobán. Egy óvatlan pillanatban a lány pajkosan megtaszította őket, s belezuhantak a bundába. A kislány meg rájuk ugrott, és hatalmas bírkózás vette kezdetét. Kipirult az arcuk, s nevetett a szemük. A fiúk úgy voltak szokva hogy durván játszottak, keményen gyömöszölték egymást, de mikor a kislány közéjük gabalyodott, egyszerre megenyhültek, és óvatosak lettek, nehogy fájdalmat okozzanak neki. Azután ennek is vége lett, mert Bartos takarodót rendelt. Bement a szobába, megfogta a farkasbundáját is kivitte a tűzhely mellé. A kislány tágra nyílt, döbbent szemekkel bámulta a mozdulatait. Egymásba fonódott a tekintetük. Bartosé kemény és szigorú. És akkor Kul-Anni megértette, hogy a ger ezentúl a vezérlőben alszik, s neki odabenn lesz a helye a másik két kölyökkel. A szoba kicsi volt, s a felnőtt férfi már nem fért volna a három gyerek mellé. Kicsit elszomorodott, de a két fiú már húzta is vissza a medvebundára, és alaposan megcsiklandozták. Nem volt ideje a dolgokon gondolkozni.

Lassacskán Messzenéző is szedlőzködni kezdett. Elmenőben még benyitott a szobába és végignézett a gyerekeken. Elmosolyodott és intett Bartosnak hogy jöjjön csak és kukkantson be. A három gyerek, mint három kicsi állatkölyök egy alomban összebújva, összefonódva, az igazak álmát aludta. A két fiú a két szélen, s középen Kul-Anni, s a fiúk öntudatlan álmukban védelmezően átölelték, melegítették, szorosan átkarolták a kislányt. Úgy befészkelték magukat, mintha világéletükben így együtt aludtak volna. És Messzenéző látott még olyasmit is, amit Bartos szeme már nem láthatott. A két fiúgyermek testét körülölelő aurából vékony szálak  indultak meg, s gyengéden behálózták a kislányt, láthatatlan védőburkot képezve köré. Valamiért ösztönösen úgy gondolták hogy nekik ezentúl az a feladatuk hogy Kul-Annit óvják és vigyázzák. Mintha testőrei lettek volna. A két felnőtt agyában egyszerre futott át a gondolat hogy ez már valami nagy dolog. Több annál mint véletlenszerűen egymásra talált menekültek csürhéje. Ez már igazi család. Vagy amit még álmukban sem mertek volna kimondani: valódi, élő haguri törzs.