Kedves Klubtársaim! 

Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek, újabban elkészített művemnek bevezető részét! Gondolom, mennyire szokatlan lesz újat olvasni tőlem, mivel még a Rózsavihar című művemet sem fejeztem be. Ennek meg voltak a kellő okai, félretettem pihentetni egy kicsit, majd talán idővel folytatni fogom ha sikerülni fog összeállítani belőle egy egészséges sztorit. 

Egy kis összefoglaló erről a műről:

Eötvös Krisztián, a tizennyolc éves, Vendéglátásban dolgozó, felszolgáló ifjonc a születése óta árvaházban nevelkedett, majd később egy kisebb albérletben próbált új életet kezdeni.  A hosszú éveken át folytatott sport, majd később a munkahelyen való sikeres elhelyezkedés azonban mégsem teszi teljessé Krisz életét.  Ahhoz hogy a fiú élete végleg boldoggá váljon, ahhoz meg kell ismernie egy lányt.  Ezzel azonban csak az a probléma, hogy a fiúnak életében soha nem volt még barátnője.  A gondok itt kezdődnek.  Mielőtt az elkeseredett fiú, beletörődne a végső kudarcába, barátai meglepik őt a szünetésnapja alkalmából, ahol Krisz a torta fölé hajolva, azt kívánja, hogy jelenjen meg annyi lány az életében, ahány évét eddig nélkülük kellett leélnie.  Akkor még nem is sejtette, az Őrangyala Rufusz, teljesíti a kívánságát. 

Jó szórakozást az olvasáshoz! :)

                             Keresd a lányt!

   Minden egy hideg szeptemberi napon kezdődött, 2009-ben.

Hűvös, ősz végi napok köszöntöttek be Cegléden.   A hosszan tartó, tikkasztónyári melegek után, az ősz, oly hirtelen következett, hogy az emberek az egyik napról a másikra öltöztek melegebb ruhákba.  A ragyogó napsugarak immár nem simogatták a házak tetejét, mivel kedvtelen, szürke felhők hada takarták el az eget. 

  Krisztián, aki ezen a napon készült betölteni, életének 18. születésnapját, legjobb barátjával, Bencével, éppen egy garázsban tartózkodtak.   Bence, aki nem csak, mint NB 1-es labdarúgó, hanem mint ifjú ezer mester, a szabadidejét gyakran, kerékpár javítással töltötte.   Általában rokonai vagy ismerősei szokták megkeresni az ehhez hasonló problémákkal, melyeket Bence mindig szívesen vállalt.   Mint ahogy most is, éppen nagybátyjának a kerékpárját szerelte, éppen az imént vette észre, hogy egy darab szelvény a földön hevert.    Amint felvette a szelvényt, nyomban tudta, hogy barátjáé volt.   Kissé felháborodva, odalépett a sarokban gubbasztó s éppen versen dolgozó barátjához, aki a nagy koncentrálásban, még a szemeit is összeszorította.   Végül amikor kinyitotta, döbbenten meredt a saját szelvényére, amely minden bizonnyal az előbb csúszhatott ki a zsebéből. 

 - Te most komolyan ellenünk fogadtál? -rángatta az orra előtt a szelvényt Bence, akit látszólag nagyon felzaklatott a kis papír fecni előkerülése. - Azt képzeled, hogy a Ferencváros hazai pályán leigáz minket? Jól átgondoltad te ezt?

 - Nem!- csóválta a fejét Krisz, majd a tollával együtt, a zsebébe nyomta a noteszét, feladván ezzel a versírást. - Arra nem fogadtam, hogy leigáznak benneteket, arra viszont igen, hogy lemosnak a pályáról! Van különbség a kettő között!

 - Öregem, ezt nem hiszem el! - tárta szét a karját Bence, akinek a hőzöngését látván, még Krisz is elcsodálkozott. Általában akkor látta így Bencét, ha kishúga megette előle a joghurtját, vagy korán lecserélték egy focimeccs kellős közepén. - Egy óvódába, egy iskolába és most egy középiskolába járunk, a legjobb barátom vagy, erre meg a csapatom ellen teszel a Tipp-mixben?

 - Higgadj már le! Ez nem a világvége, hanem csak a Honvéd - Ferencváros focimeccs szelvénye! Különben is, már évek óta nem tudjátok hazai pályán elverni a Fradit! Mit kellene saccolnom?

 - Ember! Azért, mert ez rangadó! Ami annyit jelent, hogy mindig változnak az eredmények!

 - Nem hinném hogy ezt jelentené a rangadó! - húzta a száját Krisz, majd újból elővette a noteszt, s a tollát a jobb kezébe véve, a kis fehér papírra meredt. 

 - Jó, legyen ahogy akarod, de ha győzünk, megnézheted magad!

 - Miért? Láttam már magam tükörben, miért kellene ismét belenéznem?

Bence a fejét csóválva nevetett, miközben olajos tenyerét, végigsimította hosszú barna haján. 

 - Mit irkálsz, olyan lelkesen?

 - Szerelmes verset! - morogta Krisz, miközben a fejét fel sem emelve, továbbra is erősen koncentrált az utolsó két versszakra. - Ha összejönne, de a legnehezebbek mindig az utolsó sorok!

 -Hanyadik versed lesz ez már?

 - Azt hiszem, az ötvenedik! Miért, van jelentősége?

 - Nincs! - vágta rá határozott őszinteséggel Bence. - Ez a baj! Szerelmes verset csak azok írnak, akiknek van valakijük, például barátnőjük!

 - Ez nem egészen így van! - hallatszott az ellentmondás Krisztől, aki továbbra sem emelte fel a fejét a papírról. - Látod, ebben is tévedsz! Ez már a második!

 - Krisz! -szólt rá nyugtalanul Bence, majd megvárta, míg barátja szemei, unott lassúsággal rá szegeződnek. - Most őszintén! Nem zavar a dolog?

Krisz egy darabig szótlanul nézett barátjára.  Tekintetében, mintha a benne látszódó fáradtság, hirtelen haraggá váltott volna át.  Hangosan a földhöz vágta a noteszét, a tollát pedig messze elhajította a garázs túlsó felébe, majd a már szikrákat hányó szemeit, Bencére szegezte, aki értetlenül tekintett az imént elhajított toll irányába.

 - Hogy lassan 18 leszek és még soha életembe nem volt barátnőm? De igen! Tessék, kivesézzük a kedvedért! Piszkosul zavar, talán inkább ezért mélyedek a gondolataimba és fektetem az időmet ezeknek az értelmetlen verseknek a megírására! De tudod, mi zavaróbb ennél? Az hogy árvaházban nevelkedtem! Az, hogy míg más gyerekek, a szüleikkel töltötték a karácsonyi ünnepeket, én a könnyeimet nyelve törökülésben gubbasztottam, a szakszervezettől kapott ajándékcsomaggal az ölemben és egy csálén feldíszített műfenyőt nézegettem! Ráadásul egyedül! Tudod, ez zavar engem a legjobban!

   Úgy érezte, hogy ki tudna ütni egy egész beton falat, a düh olyannyira szétáradt a testében.   Szíve hevesen dobogott, majd mintha valami arra próbálta volna késztetni, hogy ennél többet is ki tudna adni önmagából.  Ő azonban nem akart tovább dühöngeni.  Az már nem az ő stílusa lenne. Helyette, bánatosan visszaült a rég elromlott mosógép tetejére és néma csendben tekintett maga elé.   Bence lassan odasétált hozzá, majd tenyerét, barátja vállára helyezte.

 - Öregem, ne haragudj rám, nem így akartam megkérdezni! Tudom, milyen nehéz lehetett neked, de én a barátod vagyok! Itt leszek veled, jóban és rosszban, bármi történjék is! Ezt soha ne feledd!

Krisz megbocsátóan tekintett barátjára, arcán pedig már feszült a mosolya, ami azt jelentette, hogy már mindent elfelejtette.

 - Köszönöm, Bence!

  A reggeli órákban, Krisznek még haza kellett sietnie az albérletbe, hogy időben elkészüljön, mivel nyolc órakor, már munkára készen, jelenése van a Kossuth étterembe, mint felszolgáló.   Lassan már egy éve, hogy a Cegléden legelismertebb étteremben dolgozott, s mivel az ottani teremfőnökkel és a szakácsokkal is jó barátságban volt, így szerette is a munkahelyét. 

  Az emeletes ház lépcsőházába beérve, lassan felfelé kullogva a lépcsőn, meg sem állt a harmadik szintig. Mélyen a zsebébe nyúlt.  Hirtelen szúró fájdalom hatolt a mutató ujjába s amikor zsebéből kirántotta, akkor vette észre, hogy a tollat, fordítva helyezte a zsebébe.  A toll tompa hegyének ellenére, szép nagy lyukat szúrt az ujjába, amelyről kis patakban vér folyt le.  Majd mit sem törődve a sebével, ismét zsebébe túrt s ezúttal sikeresen kihalászta a kulcsot. 

   A szobájába beérve, egy keskeny folyosó tárult fel előtte, ami a konyhába vezetett, jobbra pedig egy nagyobbacska szoba, amiben néhány szekrénysor, egy tévé és az ágya tartózkodott.   A kulcsot a bejárató ajtó melletti cipős szekrény tetejére helyezte, majd cipőit lerúgván lábairól, az ágya felé indult.  Ekkor nézett a fali órájára, majd arcára az elégedettségből fakadó mosolya feszült, mivel a munkáig, még volt egy teljes órája.   Abban a pillanatban, hogy bekapcsolta a tévét, azután kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, arra lett figyelmes, hogy valaki hevesen kopogott az ajtaján.  Először nem értette, hogy ki lehetett az. Bencén kívül, soha senki más nem szokta őt a lakásán keresni, kivéve a főbérlő úr, bár ebben az esetben őt is ki lehetett zárni, mivel a múlt héten már bezsebelte a havi lakbért. 

  A kopogás egyre nyugtalanabbnak és gyorsabbnak tűnt, így Krisznek sietnie kellett az ajtónyitással.  Mikor kinyitotta, egy csinos, festett fekete hajú, tengerkék szemű, lány állt vele szembe.