Keresd a lányt!

  A kopogás egyre nyugtalanabbnak és gyorsabbnak tűnt, így Krisznek sietnie kellett az ajtónyitással.   Mikor kinyitotta, egy csinos, festett fekete hajú, tengerkék szemű, lány állt vele szembe.   A lányt akkora öröm érte, ahogy megláthatta Kriszt, hogy akár madarat is lehetett volna fogatni vele. Ott állt, összezárt lábakkal és összekulcsolt ujjakkal a fiú előtt és jobbra-balra imbolygott akár egy bábú.

 - Hű, szia! - köszönt neki a lány. - Barbi vagyok, a főbérlő lánya, én leszek az új lakótársad! Mekkora az ágyad?

  Krisz nem tudott szóhoz jutni.   Bármennyire is ciki, még soha nem volt barátnője.   Fogalma sem volt arról, milyen lehet egy lánnyal együtt lakni, arról még annál inkább sem, hogy milyen lehet együtt aludni.   Teste mintha megfagyott volna, mozdulatlanul állt, csak a szemöldökeit tudta mozgatni.   Majd mikor hirtelen a lány hangosan felnevetett, már tudta, hogy mindez csak poén volt tőle.

 - Jajj, szegénykém, szinte alig kaptál levegőt! - csapta össze a tenyereit Barbi, aki remekül szórakozott a saját viccelődésén, ellenben Krisszel aki még csak most vette teljesen szemügyre a lányt.  Gyönyörű volt.  Már most egyértelművé vált benne, hogy soha nem lenne esélye ennél a lánynál. Lehengerlően csinos volt, akár egy sampon reklámban, ahol a nő haja ragyog a szépségtől, arca üde s ápolt, tekintetének gyönyöre, pedig tévén keresztül is megdobogtatja a néző szívét.   Barbi, pont ugyanilyen érzéseket keltett fel Kriszben.

 - Remélem, azért nem kaptál sokkot! - hajolt hozzá közel Barbi. - Nyugi, nem leszek a szobatársad, az igaz, hogy a főbérlő lánya vagyok, de egy évig itt fogok játszani a ceglédi színházban, azért költöztem haza Pestről. Tudod, én színésznő vagyok! Mármint az leszek, mert annak tanulok!

Krisz hevesen bólogatott, remélve ezzel, hogy értelmes választ ad a lánynak. Barbi azonban gyanúsan méregette őt azokkal az elragadóan gyönyörű kék szemeivel. 

 - Azért minden rendben van? - kérdezte Barbi, aki már kezdett komolyan aggódni a fiú szótlansága miatt. - Vagy talán meleg vagy?

 - Ugyan, dehogy! - kiáltott fel hirtelen Krisz, amire a vele szemben álló lány, elégedett mosolyt húzott az arcára.

 - Ez a csel mindig bejön! Többször is előfordult már, hogy a fiúk nem mertek velem szóba állni és akkor én mindig elsütöttem ezt a poént! Erre nyomban megeredt a nyelvük. Bár találkoztam olyannal is, aki csak szelíden bólogatott. 

 - Nem vagyok meleg! - szabadkozott Krisz, miközben azt érezte, hogy a háta közepét már ellepték az izzadtság foltok. 

 - Na és ez a teljes neved? - hajolt hozzá közelebb Barbi, édes kellemes parfümének illata pedig azon nyomban csiklandozni kezdte Krisz orrát.

 - Eötvös Krisztián - nyújtott neki kezet a fiú. 

 - Pákozdi Barbara! - fogott vele kezet Barbi. - Azt hiszem, nem is zavarok tovább, látom nagyon izgatott vagy valamiért! Te jó ég, te vérzel!

Amint a lány nagyra nyílt szemekkel, Krisz jobb mutatóujjár biccentett, a fiú csak vállát vonogatta.

 - Nem nagy ügy - emelte fel a lánynak a vérben úszó ujját.- Majd begyógyul! Különben is, mestere vagyok az efféle sebek gyógyításában!

Fogalma sem volt arról, hogy mit beszélt. A lány jelenléte, mintha megmérgezte volna. Nem olyan stílusban beszélt, nem úgy ejtette ki a szavakat, mint ahogy szokta, hanem egészen másképpen. Még ő maga sem tudta, hogy miért történt ez vele, egyszerűen csak úgy érezte, mintha valaki más irányította volna a testét. Kívül eljátszotta a rendíthetetlenül nyugodt hőst, aki nem riad vissza egy ujjvérzéstől sem, de legbelül reszketett a félelemtől és legszívesebben becsukta volna az ajtót és magára zárta volna.

 - Azért alaposan tisztítsd le! - figyelmeztette Barbi. - Ne hozzak neked kötszereket?

 - Ugyan, nem kell! - legyintett a levegőbe Krisz, majd arra lett figyelmes, hogy egy röpke vércsepp, Barbi csodaszép kék ruhájának a bal vállán landolt. Mindketten szótlanul nézték a váratlanul érkezett vércseppet. Krisznek a hátán már egy hatalmas tó keletkezett az izzadtságtól, míg vele szemben, Barbi igyekezett megfogalmazni egy értelmes mondatot, ám a vércsepp látványa nagyon összezavarta. 

 - Szerintem, vesd le, kimosom - ajánlotta Krisz, aki két másodperc múlva, már végső kellemetlenségében, a tenyereibe temette az arcát.

 - Ha nem haragszol, nem vetkőzöm le előtted - nevette zavarosan Barbi. - Azt hiszem, most megyek!

 - Rendben, menj csak! - integetett neki alig egy méterről Krisz. - Vigyázz magadra!

 - Csak a szomszéd lakásig megyek - mutatott a háta mögötti ajtóra Barbi.

Krisz még ejtett az arcán egy mosolyt, ami sokkal inkább egy súlyemelőére hasonlított, akinek más csak néhány centi kellett a rúd teljes kiemeléséig.   Ezután, becsukta az ajtót és hagyta, hogy lábai kicsússzanak alóla, ezután feneke hangosan csattant a parkettán.   Nem tudta elhinni, hogy ilyen nehéz helyzetbe hozta önmagát.   Immár tizennyolc évesen, fogalma sincs arról, hogy kell beszélni egy lánnyal.   Szinte úgy viselkedett, mint egy bolond. Minden egyes szavát, miután kiejtette a száján, már tudta, hogy nem kellett volna.   Mintha nem is azok a szavak jöttek volna ki a száján, melyeket ki szeretett volna engedni. 

   Reggel nyolcra már a Kossuth étteremben volt.   Végigsétálva az üres asztalsorokon, a konyhába indult, ahol már javában dolgoztak a szakácsok.   A friss ételgőzök szinte ködként takarták el előtte az öltözőbe vezető utat, szerencséjére még akár csukott szemmel is eltalált volna odáig.   Ahogy beért az öltözőbe, ott összetalálkozott Zsoltival, a harminckétéves főpincérrel, aki már a fekete mellényét gombolta össze. Krisz a lehető leggyorsabban próbált átöltözni, ám a Barbival történt, kínos beszélgetése, ami egész idevezető úton járt a fejében, egyszerűen nem akarta békén hagyni. Úgy érezte, mintha nem is átlagos beszélgetésen, hanem egy nehéz katonai kiképzésen esett volna át. 

   Ha volt valami, ami megnyugtatta, akkor az a munka volt.

  Itt csak arra kellett odafigyelni, hogy minden vendég megkapja az ebédet és elégedetten távozzanak.   Szerencsére ezek a szakmabeli dolgok, sosem okoztak Krisznek nehézségeket. Középiskolás kora óta felszolgálónak tanult, igaz még csak az első évét töltötte a Kereskedelmi iskolában.  Kezdetben szakács szeretett volna lenni, ám a tizenkét órában, kis helységben való toporgást őszinténszólva mellőzi, így hát inkább választotta a felszolgálást. 

  A Kossuth étteremben szinte otthon érezte magát.   Sajnálta, hogy egy napon csak nyolc órát tölthetett a vendéglátóhelységben.   Mindenkivel megtalálta az összhangot, mint magánéletben és mint munkahelyen.            A szakácsoknak remek humorérzékük volt, emellett dicséretre méltó precizitásuk és munkabíró képességük.  Zsoltinak, aki már lassan a tizenötödk évét tölti az étteremben, pedig már a kisujjában volt minden, amit egy felszolgálónak tudni kellett. 

- Jól van Krisztiánó, azt hiszem, ezt már győzöm egyedül is! - szólt rá Zsolti, miután a vendégek nagy része, elégedetten és jóllakottan távozott. - Volnál szíves és elmosogatnál?

 - Persze! - biccentett Krisz.

Azzal a pult tetejére helyezte a tálcáját és a mosogató felé indult.  Közben Zsolti követte őt, majd a falnak támaszkodva, karbatett kézzel figyelte munkatársát, aki már készítette is elő a mosogatóvizet.

 - Amúgy, mi újság a csajok terén? - kérdezte Zsolti. - Van már kiszemelt áldozatod? 

 - Nincs még! - felelte száj biggyesztve Krisz. - Nem vagyok egy nagy vadász!

 - Pedig csakis úgy lehet ma már csajozni, apukám! Oda mégy a diszkóba az egyik lányhoz és határozottan elhívod őt táncolni! Ha bejössz neki, akkor veled tart!

 - Na, és ha nem? - nézett fel rá érdeklődően Krisz, miután a vízbe pakolta a mosatlan poharakat.

 - Azt nem tudom! - vonta meg a vállát Zsolti. 

 - Szóval, ez a te taktikád, igaz?

 - Azt nem mondom, hogy az enyém, de volt hogy kipróbáltam és bejött!

Krisz feltűrte fehér ingjének mindkét ujját, majd fáradt mosollyal az arcán nézett Zsoltira.

 - Szóval, fogalmad sincs arról, milyen az ha éppen nem jössz be a lánynak!

 - Én azt mondom, ha van kiszemelted, akkor csakis a biztosra menjél vele! Akkor megéri! Mert ha olyan lány után kajtatsz, akinél nincs esélyed akkor az érdektelen! Érted miről zagyválok! Amúgy dugtál már?

 - Ejha! De nagyot ugrottunk! Volnál szíves és idehoznád a maradék poharat ami még kint maradt?

 Krisz nem nézett munkatársára, méghozzá szándékosan hajtotta a mosogató fölé a fejét, mintha éppen egy pohárba ragadt maszatot próbált volna kikaparni. Zsolti azonban jól sejtett mindent. Úgy gondolta, hogy amiről munkatársa nem akar beszélni, akkor azt jobb inkább némaságba veszni, így engedelmeskedett Krisznek.

 - Persze, hozom máris!

   A munka után, Krisz szomorúan sétált haza.   Sajnálta, hogy a mai napon olyan gyorsan letelt a munkaidő.   Ez mindig így szokott zajlani, ha a vendégek egyszerre jönnek és egyszerre is távoznak.   A mosogatás közbeni beszélgetés, pedig mintha valahogy megint azt a valakit próbálta volna kihozni Kriszből, mint a Barbival való beszélgetéskor.  Lassan már, azt sem tudta, mit mondjon vagy mihez kezdjen, ha a téma, nőkre terelődik.   Mindig tartott tőle, mit fognak szólni, ha megtudják, hogy még sosem volt barátnője.   Amióta az eszét tudja, ezen soha nem gondolkodott még el.   Miért is tette volna?   Árvaházban lakott, általános iskolás korától kezdve középiskolás koráig rendszeresen járt karate edzésre, amit immár az éttermi munka váltott fel.   Mindig sikerült lekötnie magát, vagy a tanulmányokkal vagy pedig a sporttal, de egy olyan pillanatra sem emlékezett, amikor egylány után sóvárgott volna.   Pedig olykor szívesen megbámulta az utcán sétáló, fiatal lányokat, akik szinte mágnesként húzták maguk után a fiú tekintetét, ám Krisz úgy érezte, hogy ő neki soha nem lesz esélye az efféle csinos lányokhoz.   Úgy gondolta, akinek se anyja, se apja, csak egy egérlyuknyi lakása és egy pincér munkahelye, az csak álmodozhat a csinos lányokról.