Az írás fikció, a történet kitaláció, nem valódi személyek szerepelnek benne és nem tudunk arról, hogy ezek az események valóban megtörténtek volna. Bár, ki tudja …

Kate Pilloy - Tom Anag: Az érem mindkét oldala

VIII. fejezet / 3. rész

Brigi egyre összébb húzódott a széken, ahogy hallgatta, Júlia hogyan vett rá a bécsi útra.

- Miért nem hagytad ott a madamot? Miért nem csináltad egyedül? Már volt saját ügyfélköröd! – kérdezte. Elmosolyodtam. Júliát sosem neveztem madamnak, ő azonnal. Értette a helyzetet.

- Akkor ez még nem jutott eszembe, sőt hálás voltam neki, mert még mindig erős volt a vágy bennem, mindenáron belgyógyász akartam lenni. A bécsi út azonban borzalmas volt. A három lányból kettő, Niki és Nelli tipikus csinibabák voltak, platinaszőkén, vasalt hajjal, nagy, kirúzsozott, kollagénnel felturbózott ajkakkal. A ruha ízléstelen összeállításban feszült rajtuk. A nyelvpiercinget megmutatták, a többit is akarták, én nem volt annyira kíváncsi. Tetovált mellük azért mégis előbukkant, csak hogy tudjam, mennyire menők. Én magam is lekurváztam volna őket. Adél más volt, értelmes lánynak tűnt. Ő maga mesélte el, hogy meg van veszve a faroktól, ezért van itt. Ezekkel a szavakkal mondta, és mivel nem értettem, elmagyarázta, hogy képes lenne folyamatosan is dugni, annyira jó neki. Nem értettem, de mivel a három lányból vele lehetett egyedül értelmesen beszélgetni, azokat a napokat együtt töltöttük. A másik két lányt lenéztem, pedig ugyanazt csinálták, amit én. De a büszkeség már csak ilyen.

A különbség egyébként nem csak nekem volt feltűnő, Adél és Júlia is máshogy kezelték őket, Júlia például nekik parancsolgatott, tőlünk kért.

A hotel nem volt rossz, de tudták, miért vagyunk ott, úgy is néztek ránk. Azt hiszem, ez a hotel ebből élt. Ne gondolj svédasztalos, úszómedencés hotelre. Egy kis épület volt, pici szobákkal, zuhanyzókkal kialakítva. A házigazda úgy tette elém az ételt, ahogy mi még a kutyának sem. De ezen nem is csodálkozhattam, Nelli és Niki viselkedése ennyit érdemelt.

A vendégek nem voltak rosszabbak, mint itthon, sőt, talán az a része volt a legelviselhetőbb az útban. A két lány egyfolytában füvet szívott, akkor már felismertem az illatát, és a hatását is. Beszélgetés közben folyamatosan nevetgéltek, mindenre rácsodálkoztak, hamar felfrissültek és rengeteget beszéltek. Ráadásul minden étkezésnél kibeszélték a vendégeiket, részletesen. Felfordult az egésztől a gyomrom. Enni sem tudtam, ők bezzeg faltak. Adél csak este, az utolsó vendég előtt húzódott félre, ő kokain használt, azért tudom, mert ajánlotta nekem is. Fáradt voltam én is a hosszú út után, de sem akkor, sem a következő este nem fogadtam el az anyagot.  

Már az érkezésünk napján voltak kuncsaftok, így éjfél körül, fáradtan estem az ágyba. Azok hárman, akkor már Adél is, röhögcséltek még körülöttem vagy egy órát. Második nap három vendégem is volt, majd éjszakára egy negyediket is beszervezett nekem Júlia. Úgy éreztem, összeesem a fáradtságtól. Kiüresedett aggyal és lélekkel feküdtem le aznap hajnalban.

Harmadik nap reggelén közölte Júlia, hogy kiegyenlítettem a tartozásomat, és elindult velem a városba. Nem Bécs szépségeit akarta megmutatni, ruhákat vásárolt nekem. Mint anya a gyermekének. Felpróbáltatta velem, kritizálta, átöltöztetett. Tiltakoztam, nem akartam újabb költségeket, de közölte: ajándék. Elképzelni sem tudtam, mennyi pénzt fizettek értünk a pasik. Azt meg végképp nem, miért vett nekem Júlia ruhákat. Nem voltunk barátok, nem fecsegtünk, én üzleti kapcsolatnak véltem a viszonyunkat. Ő meg rám költött egy csomó pénzt. Azt hiszem, hosszú távú tervei voltak velem, de persze, erről nem beszélt. Érdekes nő volt, kedves, de rendkívül tudatos. Amit akart, azt elérte, kedves hangon is tudott parancsolni, követelni. Nem is akartam sosem barátkozni vele. Én leginkább tartottam tőle. Viszont korrekt volt, a megbeszéltekhez tartotta magát. Akkor is. Nem volt Bécsben tulajdonképpen semmi gond. Két óra múlva már a hotelben voltunk, és aznapra még két férfit irányított hozzám.

Hajnali háromkor, fáradtan indultunk haza, de engem ötkor kitettek Szombathelyen. Nem akartam nekik elárulni, valójában hol lakom, így bevállaltam még egy hosszú, helyközi buszozást is, de így legalább végre láthattam a családomat. Anyám már nem volt otthon, mire hazaértem, már dolgozni indult, de volt kulcsom, és megágyazva vártak rám. Három napom volt, hogy feldolgozzam a bécsi utat.

VIII. fejezet / 4. rész

- De hogy a kérdésedre is válaszoljak, Adéllal kapcsolatban maradtunk Bécs után is. Ő mesélt Nikiről, aki szintén ott volt velünk és Nellinél viszonylag kibírhatóbb lány volt. Niki alacsony, nagymellű, pókfenekű, műszempillás szoláriumbarna, tüncike-féle csaj volt. Nos, ő a bécsi út után nem sokkal, bejelentette Júliának, hogy szerelmes lett az egyik vendégébe, és le kíván vele lépni. Júliáról tudtuk, hogy ő mindig elengedi a lányait, mert úgy vélte, ha menni akarnak, menjenek, senkit nem kényszerít, de Nikit nem akarta ezzel a fazonnal elengedni. Adélnak ő maga mondta el, hogy rosszat sejt, és sajnos beigazolódott a megérzése. Niki végül is elment az általa nagy szerelemnek tartott alakkal, egy hét múlva Bécsbe, onnan Hollandiába vitte a férfi és rövid időn belül szex-rabszolgává tette. Egyszerűen eladta. Amikor Júlia ezt megtudta, saját ismerősein keresztül kerestetni kezdte a lányt. Pesten állítólag működött egy csapat, valami utcai harcos banda, Júlia valahonnan ismerte őket. Ők szabadidejükben megtették, hogy elutaztak nyugatra, és az itthonról elrabolt és ily módon kihasznált lányokat megpróbálták hazahozni, kiszabadítani az ottani fogságból. Sok lány volt annak idején odakint, nem önszántukból. Nem csak magyarok, keleti, más országokból is raboltak el lányokat. Júlia szólt a barátainak, fizette az útjukat és az egyéb költségeket, a srácok pedig hamarosan kiutaztak és meg is találták Nikit. Nem ismerem a részleteket, nem tudom, hogy találtak rá, milyen módon szabadították ki, és hogy hozták haza. Niki azonban a drogtól és a veréstől akkor már olyan állapotban volt, hogy csak a teste ért haza, az anyjáék itthoni földbe temethették el. Huszonkét éves volt. Később másoktól is hallottam ezt a történetet. Nem tudom, ma is előfordul e még ilyen, de akkor több hasonló esetről tudtunk.

Júlia minket megvédett, ahogy lehetősége volt, leinformálta a vendégeket, vigyázott, hogy csak zárt körben, arra érdemes férfiak tudjanak rólunk és kerüljenek kapcsolatba velünk. Ránk is vigyázott, bár tény, hogy ez volt az ő érdeke is.

De akkor én, otthon, a szülői házban eldöntöttem, hogy ennyi volt. Nem bírtam feldolgozni a bécsi út élményeit, a megaláztatást, melyet a hotelszemélyzettől kaptunk, és az azonosulást, amit megéltem a három lánnyal. Hiába hittem magamról, hogy különb vagyok náluk, tudtam, ez csak büszkeség. Ugyanolyan vagyok, mint ők, és ezt nem akartam tovább. Ráadásul nyomasztott az is, hogy két alkalommal is drogoztam, még akkor is, ha a füves ciginek semmilyen hatását nem éreztem. Szörnyű és ijesztő dolognak tartottam a drogozást, tudtam, ha rászokok, nem lesz orvos belőlem soha. És ott, anyáméknál arra is rájöttem, hogy hiába tetszik nekem Tibi, akivel jó szeretkezni, álompasi és vágyaim netovábbja, ő is csak egy kurvát lát bennem. Ahogy a szemüveges srác is. És ahogy mindenki annak fog látni, egy mocskos ribancnak, mikor kiderül az egyetemen, hogy mit csinálok.

A három nap alatt átgondoltam mindent, feladtam a vágyaimat, elfogadtam, hogy csak egy munkáscsalád gyermeke vagyok, itthon van a helyem, akár az élelmiszerbolt pénztárgépe mögött is, de ideje hazatérnem. Láttam, hogy mennyit güzül az anyám és a nevelőapám, de tanúja voltam annak is, amikor átölelték egymást, együtt főztek, az ebédlőasztal felett megfogták egymás kezét. Kistesómat szeretetben nevelték, az apja játszott vele, anyám süteményt sütött. Erre az életre vágytam. Egyszerűen nyugalomra vágytam. Két órával a vonatindulás előtt akartam velük közölni, hogy csak a cuccomért megyek Debrecenbe, aztán hazajövök. Eldöntöttem, így könnyű volt a szívem. Anyám azonban megelőzött. Reggeli előtt félrehívott, magához ölelt és egy borítékot adott a kezembe.

- Neked gyűjtöttem! – mondta mosolyogva. – Tudom, hogy rengeteget dolgozol, és mindent megteszel azért, hogy ki tudd fizetni a költségeket, ezért félretettem, hátha segít. Kérlek, ne add fel sose az álmaidat! Annyira büszke vagyok rád!

Megsemmisülve álltam előtte. Könnyes szemmel nézett rám, és a tekintetéből valóban azt olvastam ki, hogy büszke a lányára, aki ki mer törni a munkásvilágból, a kisvárosból, és mer nagyot álmodni. Vissza akartam adni a borítékot, de nem engedte. Sőt, a konyhába szaladt, és csomagolni kezdett nekem süteményt, sült húst, kalácsot.

A nevelőapám zavartan téblábolt, végül ő is megölelt. Neki köszönhettem, hogy nyolc éves koromtól rendre, kitartásra, maximalizmusra nevelt. Szeretettel öleltem át, majd felszálltam a Budapest felé induló vonatra. Nem szóltam nekik arról, amiben két órája még biztos voltam. Anyám ötvenezer forintot gyűjtött nekem össze. Nem tudom miből, hárman százötvenezerből éltek havonta.