Kinyitotta a szemét és óvatosan körbekémlelt. Egy erős, szúrós fény tolakodott az arcába. Hangokat hallott, beszédet, amelyből egy szót sem értett. Riadtan vette tudomásul hogy nem tud mozogni. Teljesen meztelen volt és nagyon fázott. A fejét megpróbálta egy picit megemelni, hogy jobban lásson. Egy teljesen síma fémasztalon feküdt, keze-lába lekötözve. Valamilyen erős bilincsekkel volt az asztallaphoz rögzítve. Megpróbált a tenyeréből tüzet csiholni hogy megolvassza valahogy és kiszabaduljon. Csakhogy egy árva lángocskát sem sikerült előhívnia. Kerekre nyílt szemekkel, kétségbeesetten próbálkozott. De nemhogy tüzet létrehozhasson, hanem még önnön magában sem érzékelte a tűz jelenlétét. Halálra rémült. Mozdulatlanul feküdt és kétségbeesetten kapkodta a tekintetét ide-oda. Körülötte mindenhol hasonló asztalok, és hasonló meztelen gyerekek feküdtek. Legtöbbje eszméletlen. Néhányan azonban ébren voltak és azokkal összeakadt a tekintete. Senki nem szólt egy szót sem. Némán bámultak egymásra. A csönd írtózatos volt és mindenkinek az arcára volt írva a félelem. Eszébe jutott a kicsi cica és el sem tudta képzelni hogy vajon mi lett vele. Nem látta sehol. Egyszercsak halk zizegés hallatszott, és a lányka érezte hogy az asztallap megmozdul alatta. Más lapok is megindultak, és egy teljesen automatizált rendszer futószalagon kezdte őket szállítani. Most már látta a gépet üzemeltetőket is. Ugyanolyan sisakot és páncélt viselő Azarik voltak mint akik korábban megtámadták. Valami érthetetlen nyelven beszéltek és utasításokat adtak egymásnak. A pattogó, mélytorkú szavak kegyetlenül csapódtak a falakhoz, és azokról vissza a gyerekek fülébe. Kul-Annit a sírás fojtogatta és egyfolytában ki akart magából préselni valami kis tüzet. De olyan volt az egész, mintha soha nem is létezett volna benne tűz. Akkor eszébe jutott a beszámoló amit a Zúzón olvasott. Hogy ezek képesek hatástalanítani és teljesen kiölni a hagurikból a tüzet. Belesápadt ebbe a gondolatba. Oldalra nézett, és megpillantotta a karján éktelenkedő tűszúrások nyomait. Hát igaz, valóban oda lett a drága tűz. Most úgy elkeseredett, úgy elszomorodott hogy majdnem megszakadt a szíve bele. A könnyeinek sem tudott megálljt parancsolni, és körülötte mindenfelől hangos szipogást, sőt zokogást hallott. Mások is sírtak és kétségbe voltak esve. Még egyszer alaposan megnézte a sorstársait, de hagurit nem látott közöttük. Számára teljesen ismeretlen nép gyermekei voltak. Aztán az asztallapok egymás mellé sorakoztak, és elkezdtek csoportosulni. Átsiklottak egymás fölött és mellett, hosszában és szélében. Valami szerint elrendezték őket. Kul-Anni rájött hogy korosztály szerint, mert akik mellé kerültek mind hozzá hasonló méretűek és korúak voltak. Majd mikor ennek is vége lett, az asztallapok egy újabb alakzatot vettek fel: szorosan egymás mellé álltak egy vízszintes sorba és kicsit megdőltek. Abban a pillanatban kioldódtak a bilincseik és ők lecsúsztak a fémlapokról. Akkor látta hogy egy hatalmas, szélesen elterülő csúszda fekszik alattuk, ezen sikottak lefelé tovább. Sírtak, kiabáltak a gyerekek, de magatehetetlenül sodródtak és zuhantak lefele. Egymásnak ütődtek, egymásnak fenődtek. Jó sokáig tartott a csúszdázás, és Kul-Anni elgondolta, hogy úgy zúdították le őket mint valami érzéketlen húsdarabokat. Mintha egy feldolgozóüzem egyik fázisában vettek volna részt. Hamarosan elérték a csúszda alját, és lepotyogtak. Érezték hogy puha, rugalmas anyagra estek, mert nem ütöték meg magukat. Kul-Anni rögtön látta hogy ez ugyanaz a plazma, ami a hajókat kívülről is fedi. Feltápászkodtak és körülnéztek. Egy rácsos cellába kerültek, és mellettük több ilyen rácsos cella állt, jól keresztül lehetett látni rajtuk. Mindegyikbe estek, potyogtak lefele a kis foglyok. A mellettük lévőben például már nagyobb lányok és fiúk voltak. Mikor az utolsó is bekerült a ketrecébe, a csúszda szája elzáródott, és a ketrecek hosszú sora megindult. Ismét csak szállították őket valahová egy gigantikus futószalagon.

            Ez az utazás sem tartott sokáig, mert hamarosan egy tágas csarnokba értek. Most megtorpantak a ketrecek, és kinyílt rajtuk egy kicsi ajtó. Nagyon szűk volt egyszerre csak egyvalaki férhetett át rajta. A teremben hosszú sorokban álltak az Azari katonák. Erősen fel voltak fegyverkezve és mindenféle furcsa eszközöket tartottak a kezükben. Hangosan és durván kiabáltak a gyerekekre, és bármennyire is idegen volt a nyelvük a gesztusaikból meg lehetett érteni hogy azt akarták hogy mozogjanak kifelé. De a foglyok ijedten lapultak a cellák hátába, senki sem akart előre indulni. Akkor az egyik katona bement a ketrecbe és megragadta őket. A kisfiú, akit megfogott kétségbeesetten vergődött és minden erejével ellenállt, de teljesen hasztalan. A többiek a segítségére siettek, Kul-Anni is. Dühösen szorította ökölbe a kezét és vadul csapkodott. Akárhogy erőlködött, tüzet nem sikerült előállítania. És rettenetesen gyengének, gyámoltalannak érezte magát. A katona lerázta magáról a kölyköket és úgy a rácsokhoz vágta őket hogy hatalmasakat puffantak. Kul-Anni akkorát esett, hogy a fejét is beverte. Elképedve tapasztalta hogy a tűz nélkül mennyire meggyengült karjának ereje. Egy percig sem bírt ellenállni az egyenruhásnak. Akkor a katona elővett egy hosszú kötélre hasonlító valamit, és verni kezdte őket. Nagy lett a visítás, ordítás. Mindenki megpróbált olyan kicsire összezsugorodni amilyen kicsire csak tudott. Reszketve lapultak és lekushadtak. Nem mertek már szembeszegülni. Kul-Anninak fájtak az ütések, rettentesen fájtak és elszörnyedve látta hogy ott ahol az ütések nyomán a vére is kiserkent nem gyógyulnak a sebek. Az öngyógyító képességét is elveszítette. És a többiek is valószínűleg mind elveszítettek hasonlóan különleges képességeket, mert ugyanolyan döbbenten és ijedten kucorogtak mint ő. Soha nem gondolta volna hogy egy semmi kis verés ennyire fájhat. Régebben súlyosabb ütéseket is könnyedén elviselt, meg sem kottyantak neki. Az edzések a Nagyúrral és Karsallal sokkal keményebbek voltak mégsem érezte a fájdalmat ilyen elviselhetetlennek. Egszerre rádöbbent hogy mindez azért volt mert akkor még benne volt az élő tűz, és az erőssé tette. Most még a saját testét is nehéznek, ormótlannak érezte.

            Pillanatok alatt kituszkolták és sorokba rendezték őket. Ahogy kiléptek egyesével a ketrec ajtaján, két jól megtermett Azari elkapta és lefogta őket, míg egy harmadik kis jelet sütött a csuklójukra. Kul-Annira egy kicsi, kék színű háromszöget. Majd egy pulthoz kellett járulniuk, ahol szürke színű egyenruhát kaptak. Felöltözködtek, és libasorban megindultak ki a csarnokból. Jobbról balról katonák kísérték őket. Ijedten nézelődtek a gyerekek, és az egyik suttogva kérdezett valamit az előtte haladótól. Valószínüleg azt hogy vajon hová viszik őket.  Abban a pillanatban kirángatták a sorból, félrehúzták és megölték. A felügyelők akkor kiabálni kezdtek rájuk és végivágtak rajtuk a kötél formájú valamivel. Nem kellett a nyelvet ismerni ahhoz hogy megértsék a szabályt: beszélgetni tilos. Csakhamar elérkeztek valamiféle kompállomáshoz. Itt már több száz gyerek várakozott, szigorú, fegyelmezett sorokban. Nagy volt a nyüzsgés és sok lesötétített jármű közlekedett. Kul-Anni egyből kitalálta, hogy valószínüleg nagyméltóságú Azari urak utazhattak bennük. Mindannyian egy bizonyos teherszállító komphoz érkeztek, kiszálltak és izgatottan nézelődtek, mutogattak befelé. Az ajtó nyitva állt, és voltak akik bementek majd kijöttek, ismét mások bementek és bent is maradtak. Ennek a teherhajónak a bejáratánál rengeteg fegyveres őr állt. Valószínüleg valami értékeset őriztek odabent. Kul-Anni szíve nagyot dobbant. Reménykedett hogy hátha Ise-Gulan van odabent. Hogy elérjék az ő hajójukat, el kellett haladni a szigorúan őrzött gép előtt is. Már előre liftezett a gyomra és remegett az izgalomtól, hogy milyen lesz majd bepillantani. Hogy mit fog majd látni odabent. Lehet hogy már csak a holttestét. Hamarosan sorrakerültek. Lassan, nagyon lassan haladtak el, de amikor végre Kul-Anni odaért oldalra fordította a fejét és benézett a teherszállító ajtaján. Tágra nyílt a szeme és megroggyant a térde. Mert Ise-Gulan volt odabent, egy áttetsző, vastag üvegbúra alatt, keze-lába bilincsbe verve. A teste erősen meggyötörve, haja kuszán és véresen lógott az arcába, szakálla izzadt és lucskos. Homlokáról eltűnt a tripla tűztulipán jele. De azért feszes, egyenes tartással állt és könyörtelen zöld szemeivel a semmibe bámult. Összeakadt a tekintete Kul-Anniéval, és az arca furcsán megrezdült. Azonnal felismerte a kislányt. Kinyílt a szája is, mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát és összecsukta. Egész testével tett egy tétova mozdulatot. A szája szegletében megjelent az aprócska ránc, de a szeme aggódva nézte a kicsit. Kul-Anni viszont vidáman, szélesen visszamosolygott rá. Kicsit még rá is kacsintott, csak amolyan bíztatásképpen. Hadd gondolja azt a Nagyúr hogy nincs még minden veszve, hogy van valami terv az ő kiszabadítására. Hetykén ellépdelt, és közben majd felrobbant a szíve a boldogságtól. Ise-Gulan él! Sikerült, időben ideért, és most megmentheti. Igaz hogy fogalma sem volt róla hogy hogyan, de a puszta tény hogy viszontláthatta reménnyel és boldogsággal töltötte el. Megpróbált a gondolataival kapcsolatba lépni vele, de semmit nem érzett. Nem jött semmilyen üzenet a nagy embertől, és ő sem tudott az elméjébe lépni. Tehát mind a kettőjükből kiiktatták a tüzet.

            Most beterelték őket egy teherszállító hajóba és megindultak. A kislány alaposan megfigyelt mindent. Egy hosszú padra kellett ülniük, amely a hajó belsejében a falak mentén húzódott. A kezeiket összekötözték. Két katona ült a sorok szélére, és egy pilóta vezette a gépet. Kisvártatva beléptek a bolygó légterébe. Kul-Anni lázasan törte a fejét hogy mit tegyen. Feltételezte hogy rabszolgának akarják eladni őket, vagy megölik őket, mindenesetre nem számíthatnak könyörületes bánásmódra. Szerencsére éppen az ablak mellett ült, és kipillantott. A másik komp amely a Nagyurat szállította éppen utánuk indult el. Ennek azért már díszesebb kísérete volt, három vadászgép és több személyi sikló követte. Elszorult a szíve mert megértette hogy most következik majd a kivégzés. Azért még bizakodott. Ise-Gulan él, és ott van hozzá egészen közel. Egy kőhajításnyira. Hamarosan feltűnt a szemük előtt a felszín. Csúnya volt a bolygó, igazi ipari kitermelő központ. Fentről is jól látszott, hogy a városok piszkosak, füstösek, zsúfoltak. Szeméttelepek, roncstelepek mindenfelé. Egy nagy hegygerinc meredezett a távolban, sok Azari vadászgép keringett előtte. Valamiféle támaszpontnak nézett ki, és ők éppen oda tartottak, csakúgy mint az Ise-Gulant szállító hajó. Ahogy ott fészkelődött és gondolkozott valami furcsa melegségett érzett a lábánál. Lopva lepislantott és legnagyobb megdöbbenésére a kiscica lapult a fal tövében. Kul-Anni akkor hatalmasat kurjanott:

-          Adj nekik, ne sajnáld!

A macska előugrott és egy másodperc alatt hatalmasra nőtt. Méreteivel egészen betöltötte a rakteret. Hatalmas kavarodás támadt, a gyerekek visítani, kiabálni kezdtek. A két katona felpattant, de még mielőtt elővehették volna fegyvereiket a macska már rajtuk volt, és éles, erős fogaival átharapta a torkukat. Aztán Kul-Anni mellé perdült, megkissebbedett és átharapta a bilincseit is. A kislány az állat nyakába ugrott és összevissza csókolgatta. Beletörölte könnyes arcát a bundájába. A többi fogoly megrőkönyödve, elcsendesedve bámulta a jelenetet. Majd Kul-Anni és a cica a vezérlőbe rohantak. A pilótát nagyon könnyű volt lefegyverezni, ő is ugyanarra a sorsa jutott mint társai. Akkor látta a kislány, hogy ők bizony eltértek az iránytól, és nem a támaszpont felé mentek mint a Nagyúr hajója, hanem valami város irányába. Azonnal átvette az irányítást. Megnézte, leellenőrizte a hajó fegyverkészletét. Volt néhány rakétája és bombája. Visszafordult és egyenesen oldalba kapta a másik konvojt. Egy perc alatt kilőtte a rakétákat. Egyenesen a teherkompra célzott, és alaposan el is találta. Megrázkódott a hajó és illegni-billegni kezdett. Tovább lőtte, veszettül őrjöngve. Már csúnya fekete füst, és lángnyelvek csaptak ki belőle. Zuhanni kezdett a felszín felé. „Na Ise-Gulan, innentől magadra vagy utalva”, gondolta a lányka. De a kísérőgépek már elkezdték lőni őt is. Visszavágott ahogy csak tudott, és minden erejével azon volt hogy a másik gép nyomában maradjon. Hogy lássa merre, hová száll le vagy csapódik be. Közben elterelő manővereket hajtott végre, megpróbálta minél messzebb csalni az üldözőket. Ide-oda cikázott hogy lerázza üldözőit, de már nagyon meg volt rongálódva alatta a gép. A távolból látta, hogy a Nagyúr gépe egy roncstelep környékén ért földet. Fekete füstcsík, aztán meg hatalmas robbanás jelezte a helyet. Most Kul-Anni is észrevett egy remek helyet. Rengeteg lezuhant hajó és gép hevertek egy kupacban, és tőlük nem messze már a zsúfolt város kezdődött. Itt tette le a gépet nagy üggyel-bajjal, és a többi fogoly abban a pillanatban kirohant és eltűnt a roncsok között. Néhányan a város irányába menekültek. „Nem is rossz ötlet”, gondolta a kisány. „A városban jól el lehet vegyülni, remek búvóhely”. Kikászálódott a pilótaülésről és még egyszer a macska nyakába ugrott. Szeretgette, becézgette, hálálkodott neki. Akkor az állat kitárta szárnyait és elővett belőlük valamit és eléje tette. A díszes kard volt az, a Sin. Kul-Anni meghatottan tapogatta és a szeme könnybe lábadt.

-          Azonnal meg kell mentenünk Ise-Gulant! – kiáltott fel.

A macska kitárta tüzes szárnyait és bátorítóan dorombolt.

-          Várj csak. Vegyél vissza a tüzedből. Tudod, nekem most nincs tüzem és ha megégetsz az fájni fog. – magyarázgatta neki a lányka.

A macska döbbenten rábámult, de azért engedelmeskedett. Akkor a kislánynak eszébe jutott valami. Óvatosan megtapogatta a halott Azari katonákat, és szépen lassan lehántotta róluk a vastag páncélt. Majdnem elájult a bűztől és az undorító, végtag nélküli testek látványától. A sisakot is levette és még jobban elszörnyedt az egyetlen hatalmas, már élettelen szemtől, valamint a csúf, csontszerű képződményektől amik a fejet körbefogták. Rosszul lett tőle. A ruha maga rettenetesen büdös volt. Fintorgott is neki rendesen. Az állat elé tartotta, és a macska szépen belélehelt egy finom kis tűzpászmát. Kiégette, kiperzselte. Most már tiszta volt, és ráadásul jó tűzszaga is lett. Vigyázkodva, lassacskán belebújt. Mikor teljesen felöltötte, a ruha hirtelen mozogni kezdett rajta és összezsugorodott. Felvette a lányka formáját, méretét. Érezte hogy apró, tűhegyes impulzusok csiklandozzák a testét. A ruha belsejéből vékony, szinte láthatatlan szálak bújtak elő és befurakodtak a bőre alá. Idegeket kerestek, s mikor megtalálták őket egyből rájuk csatakoztak. Ijesztő és fájdalmas élmény volt. A sisakot is feltette, aztán az állat hátára pattant és felszálltak. Alacsonyan repültek, mert látták hogy a távolból rengeteg vadász- és keresőgép érkezik. Rejtőzködtek a roncsok és romos épületnyúlványok között. Aztán csakhamar eléjük tárultak az Ise-Gulant szállító teherhajó maradványai. Nem volt ott senki, csak néhány Azari katona holtteste. „Tehát akkor megmenekült”, újjongott magában a gyerek. De ott maradt még a fogós kérdés: hová mehetett? Most már nem tudtak az elméjükkel összekapcsolódni, letapogatni egyik a másikukat, és a kislány megriadt a gondolatra hogy talán örökre elveszítik egymást. Kétségbeesetten járatta az agyát. Gondolkozott: „ha én Ise-Gulan lennék, merre menekülnék?” És abban a pillanatban eszébe jutott a város. Igen, ez a legvalószínűbb, csakis oda mehetett. Ők is nekiiramodtak. Ahogy közeledtek a város széléhez, már látta a kicsi lány, hogy egy hatalmas völgy terült el a roncstelep és a házak között. Ez is tele volt szeméttel, de a legkülönösebb az volt, hogy rengeteg katona nyüzsgött benne.

            Nagyon körültekintően, rejtőzködve közelítették meg a völgyet. A messzeségben vadászgépek robaja hallatszott, egyértelműen erre jöttek. Ahogy látótávolságba értek Kul-Anni összerándult a látványtól. Mert a völgy közepén maga Ise-Gulan küzdött támadóival, mint valami őrjöngő vadállat. Két hatalmas kardot forgatott a kezeiben, melyeket isten tudja honnan szerzett és a sisakot kivéve ő is Azari bőrbe volt öltözve. A zűrzavaros zuhanás közben sikerült kiszabadulnia és ugyanolyan okos ötlete támadt mint a kicsi lánynak: elvette az egyikkatona ruháját. ĺgy aztán szinte semmilyen fegyver nem fogta, csak arra kellett vigyáznia hogy a fejét kapkodja el a lövések elől. Csak úgy aprította maga körül a harcosokat. A kislány beleborzongott, és elképedve figyelte ahogy a fantasztikus férfi így tűzerő nélkül is, puszta kézzel és csodálatos vívótechnikával vágta magának az utat a város felé. Kul-Anni egyből felmérte hogy semmi esélye, mert a város felé vezető töltésről legalább két tucat jól megtermett katona zúdult le éppen a Nagyúr irányába. Egy pillanat és teljesen be fogják keríteni. Akkor a kislány nagyot rikkantott és a hatalmasra nőtt táltos macska hátán egyenesen belevágtatott a küzdelembe. A macska már a magasból okádni kezdte a lángokat és egy időre feltartotta az Azarikat. Kul-Anni leugrott a hátáról és a Nagyúr mellé penderült. Kivonta a Sin-t és vadul beszállt a küzdelembe. Ise-Gulan elismerő pillantást küldött neki, aztán vállt vállnak vetve küzdöttek az életükért. A kicsi lány derekasan megállta a helyét, de rettenetesen nehezére esett a kardot forgatni. Hamar ki is fáradt és elcsodálkozott ezen. A gyorsasága sem volt már olyan mint régen. Egyszerűen lassúnak, lomhának érezte magát. A mozdulatai nem voltak olyan kecsesek mint mikor a Maián gyakorlatozott. Megértette hogy a benne lakozó tűz tette őt ilyenné annakidején. És most hogy az már nincs, nem pumpálja, nem erősíti a testét, a test önmagában már csak egy gyenge, törékeny kis héjj, ami minden fájdalomra görcsbe rándul. Nem így Ise-Gulan. Olyan pompásan, olyan biztos kézzel harcolt, mintha semmi különös nem történt volna vele. Könnyedén odavágta az ellenséget, és mindig volt ideje egy kicsit arrébb ugrani, a város irányába. A macska közen dühösen morogva teperte le az Azarikat, és pillanatok alatt átharapta a torkukat. Éles, rendkívül erős agyarai veszedelmesen csattogtak. Aztán már közel értek a vadászgépek is, és megsokasodtak a harcosok. Kul-Anni már elvesztette az időérzékelését. Már azt sem tudta hogy a Sin miképpen került át az ő kezéből Ise-Gulan kezébe, hogy hogyan és mikor került ő a Nagyúr háta mögé, és hogy miért érzi magát ennyire fáradtnak.  Ise-Gulan akkor füttyentett egyet, nyakon ragadta a kétségbeesetten ököllel csapkodó lánykát, és nagymacska felé indult. Az állat két ugrásból ott termett a hívó füttyre. Hatalmas tűzörvényt gerjesztett maga körül, és egy pillanatra elvakított mindenkit. Ezt a pillanatot használta ki a Nagyúr, a hátára pattant a kicsivel együtt, és a következő másodpercben nekirugaszkodtak és fellszálltak. Úgy lőtte ki magát a szárnyas bestia, mintha nem is élőlény, hanem valami erős motorú repülőgép lett volna. Kul-Anni beleszédült, és reszketve kapaszkodott a bundájába. Ise-Gulan átkarolta és a macska hátához szorította a kölyköt, hogy nehogy leessen. Akkor megérezték hogy lőnek rájuk. A macska nagyokat visított, és fájdalmasakat morgott. De szárnyaival felfogta a nekik szánt lövedékeket. Néhány erős találat elérte a Nagyúr hátát is, de a védőruha sikeresen visszapattintotta. Már elérték a völgy szélét, mikor a macska egyre jobban kezdett hanyatlani. Mintha elszédült, vagy elkábult volna. Ide-oda imbolygott és a lányka ijedten vette észre hogy lábaiból vékony, apró tűhegyek állnak ki. Gyorsan odakapott és kihúzgálta őket, de már késő volt. Az anyag bekerült az állat vérébe. Egyre csak zsugorodott alattuk, és tűzereje alaposan megcsappant. A külváros romos, zsúfolt épületei között jártak, és neki-nekicsapódtak a falaknak. Az Azari támadók zaja elhalt ugyan mögöttük, de a távolban szirénák szólaltak meg. Minden vadászgép errefelé tartott, nagy erőkkel keresték őket. Aztán már nem bírtak tovább repülni. Egy romos tetőre zuhantak, és emeleteken  keresztül bucskáztak lefelé. Nagyon nehezen fékezte magát az állat, a szárnyai össze-vissza töredeztek, és panaszosan nyávogott. Nagy keservesen földet értek, és a kismacska megtépázva, fájdalmak közt vergődve messzire gurult tőlük, majd nyikkanás nélkül elterült. Ise-Gulan úgy esett, hogy maga előtt tartotta a lánykát és testével védelmezte a becsapódás fájdalmától. Kul-Anninak így is sajgott minden porcikája, de azonnal felpattant és a kis állathoz rohant. A macska nagyon kicsire zsugorodott és bánatos szemekkel, petyhüdt testtel feküdt. A kislány leguggolt mellé, sírva a karjaiba kapta és becézgetve, kedveskedve símogatta. Azt sem tudta mit csináljon hogy enyhítse a fájdalmát. Bárcsak megmaradt volna a gyógyító ereje! De így borzasztóan nehéz volt végignézni a kicsi cica szenvedését. A tehetetlenség, a gyengeség érzése felforrósította a vérét és iszonyatos dühbe gurult. Az állatka hálásan nyalogatta a kezeit és szemmel láthatólag jó érezte magaát a lányka ölében. Akkor a Nagyúr elkapta a kislányt, talpra rántotta és keményen rámordult:

-          Nem maradhatunk egy helyben, mert megtalálnak. Mozgás, indulnunk kell!

Azzal már ráncigálta is maga után a gyereket. Véresen, csapzottan, szakadozottan rohantak ki az épületből. Kul-Anni eszelősen szorongatta a sebesült kismacskát és szorosan a férfihoz lapult. Körülnéztek. Igazi, hamisítatlan nyomornegyedbe jutottak. A szűk sikátorokon keresztül lopakodtak, és akkor a Nagyúr fogta a kicsit és benyomta az egyik szemeteskuka mögé.

-          Itt várj. Ne mozdulj. Mindjárt visszajövök.

Azzal eltűnt. A lányka vacogott mert csípős, hideg szél csapta meg. Rettenetes bűz terjengett a levegőben. Egy perc sem telt el, és visszajött Ise-Gulan. Kul-Anni hirtelen meg sem ismerte, mert rongyos, szakadt ruha volt rajta. Egy ugyanolyan kisebbet nyújtott a kölyöknek és ráparancsolt hogy öltözzön. Valamilyen kiteregetett holmik közül lophatta, mert még egészen nyirkosak voltak. A kosz beléjük volt száradva, látszott hogy már elkoptak és elfakultak a sok mosástól, dörzsöléstől. A lányka le akarta venni az undok Azari bőrt, de a férfi rádörrent hogy hagyja csak magán, és arra vegye rá az álruhát. Miután felöltötte a rongyokat, és a szemébe húzta a sapkát már semmiben sem különbözött a helyiektől. Ise-Gulan elégedetten bólintott, és gondosan köpenye alá rejtette a kardjait. A lányka fegyvertelen volt, neki nem adott a kezébe semmit. Csak a bágyadt kiscicát ölelhette magához. Sietősen megindultak. Úttalan utakon jártak, és folyton folyvást kitértek az egyre sűrűbben járőröző Azari csapatok elől. Beértek a zsúfolt városközpontban, és csakhamar megtalálták az elosztó állomást. A vasúti síneknél nagy volt az ellenőrzés, így inkább a föld alatti járatokat választották. Elvegyültek a bolygó őslakosságának zsibongó, nyelvelő, kavargó tömegében. A föld alatti vonatok inkább teherszállítók voltak, ezekre kevés ember váltott jegyet. Ise-Gulan alaposan megnézte a vagonokat, és kiválasztotta azt, amelyik a legtöbb fémet és gépet tartalmazta. A kislány elcsodálkozott a döntésen, de aztán megértette. A város mellett volt a bánya, és annak kincseit szállította a vonat valószínüleg jó messzire, egy másik távoli városba vagy támaszpontra. És most csak az volt a legfontosabb hogy minél messzebb kerüljenek ettől a várostól. Óvatosan körbekémleltek, megvárták míg elmegy egy őrjárat, aztán a Nagyúr odaugrott, ügyesen kinyitotta az ajtót, belökte a kicsi lányt és gondosan visszazárta maguk mögött a bejáratot. Odabent sötét volt és hideg. A fémek és gépek körvonalai sivár látványt nyújtottak. A lányka az egyik sarokba telepedett és szinte reszketett. A kismacska az ölében. A férfi ugrásra készen az ajtó mellett, állandóan kifelé figyelt a réseken keresztül. Még két őrjárat haladt el előttük, de nem vették észre őket. Két perc múlva hangos sípolást hallottak, és a szerelvény nagyokat rázkódva meglódult alattuk.