Eszeveszett, tébolyult iramban száguldott. A hajó nagyon nehezen bírta a tempót, de azért helytállt. Közben kétségbeesetten pásztázta a környező teret, hogy nehogy ellenséges hajóba botoljon. Szerencsére nem volt még senki. Behúzta a láthatatlan pajzsot is, és minden energiát a hajtóművekre irányított. Még egy órányira sem volt a Birodalom határától, mikor már elkezdte sugározni, küldeni az üzenetet. Érezte hogy minden percen megbolondul hogy miért is nincs már közelebb, miért nem válaszol senki a hívására. Azután jó húszpercnyi kínlódás végén egyszercsak megszólalt a mikrofon és kérték hogy azonosítsa magát. Válasz helyett azonnal átküldte az üzenetet. A vonal végén zavart mormogás támadt, aztán sápadt hallgatás. A kislány elváltoztatott hangon kérdezte:

-          Megértettétek az üzenetet?

-          Igen, meg. – habogta egy parancsnok.

-          Jól van. A Kancellár hol van?

-          Útban idefelé. Legyőzte a Dillaziakat, visszakergette őket oda ahová valók.

-          Nagyszerű! Életbevágóan fontos hogy minden utasítást pontosan kövessetek. Ez volt a Nagyúr utolsó parancsa, mondjátok meg a Kancellárnak is!

-          Megmondjuk. Már szétküldtük az üzenetet a tartományokba. De te ki vagy? Gyere csak közelebb, és csatlakozz! Te hogy élhetted túl?

-          Én csak egy hírnök vagyok, és vissza kell térnem a csata színhelyére. A megmaradtakból hátvédet szervezünk nektek, és egyedül én tudom hol van a túlélők rejtekhelye!

-          De ez méltatlan dolog! Minek rejtőzködtök? Miért nem támadtok most azonnal!

-          Ez hadicsel, és Ise-Gulan parancsolta így! Talán ellentmondasz az akaratának?

-          Én nem, dehogy... de... azt mondod hogy a Nagyúr biztosan visszatér?

-          Igen! És nektek ki kell tartani a végsőkig! Én kilépek, Tes legyen veletek!

Azzal Kul-Anni fogta magát és kikapcsolta a mikrofont. Előtte jól látta még a vezérlőpanelen, hogy legalább száz hajó fogta egyszerre az üzenetét és az előbbi kis beszélgetést. Megnyugodott. El is mosolyodott a gondolatra, hogy Igazhír Mondója milyen okosan, ügyesen vigyázott a Birodalomra. Gyanús lett a fehérhajú asszonynak hogy Ise-Gulán már túl sokáig van távol, hogy valami baj lehet a háborúval, ezért nem sokat teketóriázott: egyből errefelé vette az irányt. A kislány pedig szintén sietősen távozott. Elindult ismét a csata felé, lélekszakadva, izgatottan reménykedve. Mert talán még sikerülhet megmenteni a Nagyurat. Hátha történik valami csoda.    

            Eszelős iramban száguldott most már. A jugra alig-alig tudta fenntartani a láthatatlan páncélját, rettenetesen sok erőt kivett belőle a hajsza. Csak úgy röpültek az percek, az órák. Ismét csak szembetalálta magát a lassan araszoló Zúzóval, és óvatosan elsuhant mellette. Mikor túljutott rajta, megint rákapcsolt. Alig ment fél órát, mikor egyszercsak észrevette, hogy a horizonton egy csillogó, fémes vonal kezd megjelenni. Visszább vett a tempóból, és elrémülve látta hogy a vékony csík egyre csak vastagodik, növekedik és közeledik. A torkába ugrott a szíve és végigcsorgott a hátán a hideg veríték. Megállíthatatlanul jött az a valami, és a kislány érezte hogy nagyon gonosz. Lassacskán egészen közel ért, és végre ki tudta venni a testek formáját. Olyan volt mintha egy egész csapat kisbolygó érkezett volna nagy nagy sebességgel, csakhogy ezek nem bolygók voltak hanem tökéletesen gömb alakú űrhajók. Voltak közöttük egészen nagyok, szinte bolygóméretűek, mások pedig kicsinyek, mint a labdák. Meglepően gyorsan mozogtak és cikázva változtatták a helyüket a térben. A gömb-űrhajók fényes, fémes külsejét néhány nagyobb kidudorodás tarkította, és Kul-Anni rájött hogy azok valamiféle ágyúk, mert a végük izzott és pulzált. Csőre voltak töltve. A kislány szinte teljesen megbénult a félelemtől. Még soha életében nem látott ilyet. A kismacska előszőr morgott, aztán vérfagyaszó miákolásba kezdett. A lányka ölébe ugrott és borzolta a szőrét. Csak nagyon sok símogatás és nyugtatgatás után volt hajlandó lecsillapodni. Közben Kul-Anni teljesen leállította a hajtóműveket, és némán lebegett, lapult láthatatlan álcája mögött. Éppen mellette zúgott el az ellenséges flotta. A jugra gyors számvetést végzett: százhárom hajó, melyek közül huszonkettő romboló, két anyahajó, a többi pedig fürge vadász. Technikai fejlettségük igen magas. Jól látszott hogy a gömbök felületét valamiféle áttetsző, plazmaszerű anyag védi. Olyan volt mintha egy kocsonyában lebegtek volna és ha őrült száguldozásukban véletlenül összekoccantak, úgy pattantak szét mint valami gumilabdák. Egy karcolást sem ejtettek egymáson, a kocsonyás védőpajzs felfogta és elvezette az ütéseket. A kislány megértette hogy gyakorlatoznak, ismétlik a támadómanővereket. És közben fenyegetően haladtak a Birodalom felé. Kiszámolta hogy ezzel a tempóval egy másfél óra múlva el is érik. Hamarabb odaérnek mint a Zúzó. Lám, milyen jól tette hogy visszaszaladt értesíteni az övéit. Abban bizakodott, hogy ez csak egy kissebb hadsereg, és hogy azért ez a flotta csak nem jelenthet gondot a Kancellárasszonynak. De a hajók mérete és felszereltsége aggasztotta. Nehéz lesz célbafogni ezeket a furcsa gömböket és a gyorsaságuk is gondot jelenthet majd. Letapogatta őket az elméjével, és nem talált haguri életjeleket. Nyilvánvalóan nem tartottak hadifoglyokat ezeken a hajókon. Szerencsére túlhaladtak rajta és nem vették észre. Mikor már biztonságos távolságra értek tőle, a lányka ismét bekapcsolta a hajtóműveket és nekiiramodott. Egyenesen arrafelé ahonnan az ellenséges flotta jött.

            Újabb órán keresztül futott, rohant a nagy semmi közepén. Aztán egyszercsak meglátta őket és a látványtól felsikoltott. A csata színhelye írtózatos volt. A haguri hajók darabokban hevertek mindenfelé, miszlikbe aprítva keringtek az űrben. Testrészek és egyben maradt harcosok amerre csak a szem ellátott. Gyors letapogatást végzett, és megállapította hogy nyoma sincs életjelnek. Olyan sűrű volt a törmelék, hogy lehetetlennek látszott túljutni rajta. És megkerülni sem akarta, mert a hajó érzékelői szerint jó nagy területen voltak szétszóródva, tehát azzal is csak időt veszítene. Nem maradt más hátra csak az átvágás. Nehéz és gyomorforgató munka volt. A testek megszentségtelenítése ahogy keresztülhajtott rajtuk, a hajótestek ropogása, a kitépett kristálymotorok odébbpöckölése mind mind hatalmas fájdalommal töltötték el a szívét. Kétszer hányt, és végig bőgött. Aztán húsz percnyi küzdelem után csak kijutott a másik oldalon, és újrakezdte az egész száguldást. A hajó számítógépe szerint hamarosan meg kell pillantaniuk az első lakott naprendszert. A Nagyúr járt a fejében. Talán még életben van. Szólongatni próbálta, minden erejét megfeszítve pásztázta a környező csillagközi teret. De minden tökéletesen halott és néma volt. Aztán végre megpillantotta a célt, azt a bizonyos lakott naprendszert. A szeme és a szája is elállt a csodálkozástól és teljesen belesápadt. Mert a terület csak úgy nyűzsgött az Azari hajóktól. Hatalmas katonai támaszpont tárult a szeme elé, olyan volt az egész mint valami gigantikus űrváros. Legalább tíz bolygóméretű csillaghajót számolt össze, és a jugra jelentései szerint a többi hajó számát olyan ezer és ezerötszáz közöttire lehetett becsülni. Jól látszott, hogy a legnagyobb rombolók igencsak megtépázott állapotban voltak, tehát a hagurik is szépen helybenhagyták őket. Rengeteg teherhajó és javítógép jött-ment, gőzerővel dolgoztak a hibák és sérülések helyrehozásán. Két lakott planétát figyelt meg, ezek Azari fennhatóság alatt voltak, a jugra adtbázisa szerint az őslakosok félműveltek, a  modern civilizáció útjára éppen csak ráléptek. Bányászat és fémérc kitermelés folyt a bolygókon, és a lakosság az Azarik szövetségeseként szert tett néhány technikai újításra. Kul-Anni észrevette hogy az egyik planéta körül nagyobb a nyüzsgés, és két csillaghajó is bolygókörüli pályán kering. „Valószínüleg ez lehet a főhadiszállás”, gondolta, és elindult arrafelé. Közben egyfolytában az járt az eszében, hogy az Azarik igen sokan vannak, és ha ez az egész hadsereg amit itt látott egyszercsak megindul, akkor mindent le fognak tarolni. Rettenetesen el volt keseredve és szaporán vert a szíve.

Most már bent járt az ellenséges hajók sűrűjében, és állandóan kerülgetnie kellett a radarpászmákat. Ösztönösen sejtette hogy csakis az egyik bolygó körül keringő csillaghajón tarthatják fogva Ise-Gulant, de elképzelése sem volt, hogy hogyan is juthatna be oda, vagy miképpen mentse meg. Félelmét csak fokozta, hogy elméjével állandóan kereste kutatta a haguri életjeleket de nem talált egyet sem. Belévillant a gondolat hogy talán már nem is élnek. Talán már megölték a Nagyurat is. De az is lehet hogy a bolygó felszínére vitték, de oda meg hogy menjen utána? A légteret erősen őrizték ezt elsőre kiszúrta. Egyszercsak azt érezte hogy a kis hajó erősen megrázkódik alatta. Olyat rengett, hogy a kislány kirepült a pilótaülésből és a földre zuhant. A vezérlőpanelek egyszerre villantak fel és jelezték hogy nekimentek valaminek. Egy Azari teherhajóval ütköztek, és pillanatokon belül láthatóvá váltak. Megsérült a jugra burkolata is, más semmi nem volt ami védje őket. Ez azért valahol várható volt, hiszen nagyon nagy volt a repülőgépek sűrűsége a bolygó körül. Nehezen lehetett már navigálni közöttük, ők maguk is gyakran összekoccantak, csakhogy aztán mentek is tovább, mert a furcsa, képlékeny és végtelenül rugalmas plazmaburkolat megvédte őket. Azonnal körbevették a vadászgépek a kis jugrát. Megcsáklyázták és behúzták az egyik nagyobb romboló rakterébe. Kul-Anni keserűen szemlélte az elkerülhetetlent. Elővette a kardját és támadóállásba helyezkedett. Hallotta a lábak dobogását, a fémes páncélok súrlódását. Finoman koccanó, mechanikus zajok voltak és kissebb koppanások. Eszébe jutott a gázbomba és gyorsan elkötötte a száját egy ronggyal. Hamarosan meg is látta a gomolygó füstöt. Igyekezett elbújni és nem belélegezni, egész belseje reszketett, úgy várta a támadókat. Ütötték, rúgták az ajtót, aztán pedig betörték. Magas, fürge katonák nyomultak be. Fejükön sisak, testükön egy furcsa, vastag egyenruha. Az a bizonyos második bőr. A kislány előugrott és belevetette magát a harcba. Villogtatta a kardját, szúrt, sebesített, és szaporán változtatta a helyét. Kiabálás, ordítás, hörgés hallatszott. Közrefogták, és beszorították. Kul-Anni úgy harcolt mint egy veszett kis állat. Mikor már a kardot is kiverték a kezéből előcsiholta tenyeréből a vörös és fehér lángokat. Rájuk zúdította, de még csak meg sem pörkölődtek. Akkor fehér tűzpászmákat árasztott ki és még ugyanazzal a lendülettel meg is szilárdította őket. A tűhegyes tűzcsóvák kíméletlenül belefúródtak a katonák testébe, átszakították a védőruhájukat. De még így is egyre többen és többen jöttek, és a kislányból kifogyott a szusz meg a tűz. Kétségbeesetten vergődött a kezeik között, és egyszercsak azt érezte hogy elzsibbad. Mintha milliónyi apró tű szúrta volna meg. Nem érezte a lábát, a kezeit, és a látása is kezdett halványodni. Aztán már csak azt érezte hogy a földre zuhan és a szemével egy magasságba kerültek az Azari katonák csizmái. Elcsodálkozott rajta hogy milyen fémesen csillognak. Pont úgy mint az űrhajóik. De egyebet már nem tudott, mert tovább már nem emlékezett semmire. 

Karsal-Bar a tó partján álldogált. Kifejezéstelen arccal bámulta a fénylő víztükröt és csak akkor eresztett meg egy mosolyt mikor a lányka kezét megérezte a derekán. Megfordult, a szemébe nézett és megölelték egymást. Sokáig álltak így, összefonódva. Akkor Kul-Anni kibontakozott a karjaiból, és komoly, szigorú szemekkel rábámult.

-          Hol vagyunk? – kérdezte a fiút.

De Karsal nem válaszolt neki csak a tó felé mutatott. A kislány értetlenül állt a mozdulat előtt. A fiú akkor beszélni kezdett hozzá, de a lány fülében hatalmas zúgás támadt, és nem hallott, nem értett egy szót sem.

-          Hangosabban, mert nem hallom! – kiabálta neki.

A fülzúgás egyre erősödött, aztán már a feje is megfájdult bele. De a fiú egyre csak mutogatott a tó felé, és egyre jobban kétségbeesve gesztikulált. Szomorú volt az arca. Keserű és bánatos. Aztán mégiscsak felcsillant a szeme, mert eszébe jutott valami. Abbahagyta a beszédet és a mutogatást, kézen fogta a kicsi lányt és egyszerűen elindult vele. Egyenesen be a vízbe. Kul-Anni megtorpant. Nem akart vele menni. Gyanakodva méregette a síma, széltől sem fodrozódó tó tükrét. De a fiú nem tágított. Egyre csak húzta, vonta maga után. A szemeivel mintha azt mondta volna: „bízz  bennem!”  A kislányon valami megmagyarázhatatlan rettegés lett úrrá. De azért csak behúnyta a szemét, és bátran a fiú után lépegetett. Bármi legyen is, ő elhatározta hogy követi, akár a halálba is. Mert szerette. Maga sem tudta hogy jutott eszébe ez a szó, ez a gondolat. De valami nagy erő lengte körbe, és érezte hogy a fiútól, a fiúból ered. Egy tökéletesen békés, meleg érzés volt. Mentek, haladtak előre kézenfogva. Elcsodálkozott hogy még mindig nem érzi a vizet. A lába még csak át sem nedvesedett. Csodálkozva kilesett a szemhéjja alól és eldöbbenve nézte ahogy a víz megfagyott felszínén sétálnak. Teljesen áttetsző volt és nem látszott az alja. Nem tudta, nem értette merre mennek, minek mennek, mert köröskörül nem volt semmi, a túlpart még csak nem is látszott. Mintha az egésznek az lett volna a célja hogy ők itt ketten lépegessenek. Mintha a menés maga lenne az egésznek az értelme. Aztán Karsal-Bar egyszercsak megállt. Szembefordult a lánnyal és ránézett egy kedves, puha nézéssel. Kul-Anni most elképedt, mert ekkora fokú érzelmességet még soha nem tapasztalt a fiútól. Abban a pillanatban recsegni, ropogni kezdett a jég és beszakadt alattuk. Előszőr Karsal-Bar merült el, és az volt a legfurcsább hogy nem is kapálózott, nem is ellenkezett. A kislány kiabált, sikoltozott, mindent megtett hogy valahogy megakadályozza. Foggal, körömmel kapaszkodott a még épen maradt jégtáblákba és a fiú után kapkodott. Szinte beleőrült és mindenáron ki akarta húzni a víből. Most már belémart a jeges, hideg fájdalom is. Sikerült elkapnia Karsal karját, de legnagyobb meglepetésére a fiú ahelyett hogy kifelé evickélt volna, magával rántotta a lánykát a jég alá.

            Kul-Anni érezte hogy orr- és füllnyílásait teljesen eldugítja a víz. Prüszkölt, kapkodta a levegőt amíg csak tudta, de Karsal-Bar kíméletlenül lehúzta. Rettenetesen fázott és meg volt ijedve. Nem értett semmit és most már haragudott is a fiúra. Aztán már nem volt honnan levegőt kapni tovább, és minden egyes lélegzetvételnél víz töltötte meg a tüdejét. Érezte hogy elkábul bele. Meglepte egy hatalmas, álmosító fáradtság. Várta a halált. Ehelyett azonban egyszercsak fordult a kocka. Kinyílt a szeme és hirtelen rettenetesen éber lett. Frissen, vidáman nézett körbe. Lebegett a vízben, és mellette ugyanezt tette Karsal-Bar is. Teljesen nyugodt, békés érzés volt így lebegni. Összenéztek és egymásra mosolyogtak. Akkor Karsal intett neki hogy kövesse. A fenék felé úsztak és Kul-Anni látta hogy a tó feneke fénylik valamitől. Hófehér, kellemes fény volt, nem olyan ami elvakítja az embert, hanem csak olyan amiben szívesen és örömmel lehet tartózkodni. Ahogy közeledtek látta hogy ezek apró, feketén és kékesen lobogó lángocskák. Teljesen elképedt. Hogyan lehetséges az, hogy a tűz megéljen a vízben? Egészen közel értek már és megérintették a lángnyelveket. Puha és meleg érzés volt. Karsal integetett neki hogy hajoljon közelebb. Akkor látta Kul-Anni hogy minden egyes lángnyelv egy arcot rejt. Ha erősen figyelt kivehette a vonásaikat. Ott volt a Kancellárasszony, Belár, Harga, Kopogó. És akkor az egyik lángnyelvben megpillantotta Ise-Gulant. Óvatosan megérintette és az arc lassan, nagyon lassan feléje fordult. Ebben a pillanatban Kul-Anni megértette, hogy a lángnyelvek valamiképpen az összes világegyetemben létező hagurit jelképezik. Megmutatták minden egyes egyén tűzlelkét. Összeszorult a szíve, mert arra gondolt, hogy akkor ez azt jelenti hogy mindannyian élnek még. De vajon a tűzlelkek, az emberek érzik-e hogy ő megnézte őket? Vajon a Nagyúr mikor visszanézett rá tudta-e hogy Kul-Anni éppen a lelkébe néz, vagy azt hitte hogy mindezt csak álmában látta? Karsal-Bar eltűnt mellőle. Hirtelen fázni kezdett, és nagyon egyedül érezte magát. A felszínre akart úszni, de a víz hirtelen zavaros lett körülötte. Örvények alakultak ki és fenyegetően kitárták rá szájukat. Az egyik elkapta, és a kislány csak szédítően forgott és pörgött ebben a nagy tölcsérben. Már nem látott semmit és nem érzett semmit.