Mikor földet értek, a macska apróra zsugorodott, feliramodott a lányka hátán, megült az egyik vállán, és teljesen elrejtőzött a hajában. A kicsi nem is bánta, örült hogy van egy megbízható társa. Előszőr is az élelmiszerraktárba osont. Alaposan szétnézett hogy nehogy kövesse valaki, aztán egész egyszerűen ellopott annyi élelmet amennyit csak elbírt. A macska rosszalóan morgott a fülébe, de a gyerek úgy tett mintha meg sem hallotta volna. Jó nagy zsák élelem lett, leginkább friss fenighet csomagolt. Aztán az űrhajók hangárja felé indultak. Ez jó messze volt a várostól, és a zsákot is cipleni kellett. A macska megnőtt és kelletlenül ugyan, de hátára vette a kölyköt és az elrabolt élelmet. Látszott hogy nem nagyon tetszik neki a terv, de rettenetesen kíváncsi volt, és tudni akarta mi lesz még ebből. Pillanatok alatt odarepültek, aztán óvatosan besurantak a hajókhoz. Egy jó óráig tébláboltak, mire Kul-Anni megtalálta azt amit keresett. Egy kicsi, erős, teherszállító jugrát. Azonnal birtokba vette, elrendezkedett rajta. Beindította a hajtóműveket és megállapította hogy remekül szólnak. A macska eközben hitetlenkedve bámulta. Kul-Anni most rászólt:

-          Figyelj, muszáj kijutnom a Maiáról és Ise-Gulan után mennem. Veszélyes lesz, és nem okos dolog hogy velem jöjj. Maradj csak szépen itthon, itt nem érhet semmi baj. Menj vissza a palotába.

De az állat nem akart hallgatni rá. Beugrott a navigátor székbe és összegömbölyödött benne. Onnan pislogott álmos unottsággal Kul-Annira. Mintha csak ezt mondta volna: „Nélkülem sehova.” A kicsi lány egészen meghatódott, és könnyes lett a szeme. Megsímogatta a cicát és kedvesen duruzsolt neki. Megköszönte hogy kitartott mellette, és a szájába dugott egy fenghes kekszet. A macska jóízűen ropogtatta és izgatottan fészkelődött. Várta hogy mi lesz.

            Kul-Anni felszállt, és egyenesen a világűr felé vette az irányt. Az élő űrhajó megkérdezte hogy keninre készülnek-e. „Igen”, hagyta rá a kislány. Már feltűnt előttük a jégpáncél. Egyenesen nekivágtak. Rettenetesen kemény volt, de Kul-Anni erősen koncentrált és felszabadított magában minden vörös és fehér tűzerőt. A feketét nem merte előhívni, attól félt hogy a nagy erőlködésbe elveszítené az uralmát fölötte. És akkor hatalmas pusztítást vinne végbe, talán az egész bolygót megölné. Erősen tüzelte hát a jugrát az összes létező fehér és vörös tűzpászmával, de a jeget csak alig alig tudta megrepeszteni, megolvasztani. Kétségbeesett, és még erősebben próbálkozott. Hirtelen megszólalt a fejében a Maia és utasította hogy azonnal térjen vissza, mert kicsi még ehhez. Nagyon szigorúan ráparancsolt, de a kislány azonnal kizárta az elméjéből és még keményebben nekiugrott a vastag buroknak. De nem ment, nem sikerült ez sehogy sem. Félig révülten ült a pilótülésben, mozdulatlanul, elbénult kezekkel. Semmire sem gondolt, kitisztította az elméjét. Megélesedett a látása. Érzékei hirtelen finomak lettek, éberen kezdte figyelni a körülötte mozgó levegő pulzálásait. Csak úgy mint egy ugrásra kész vadállat. És akkor, ezzel a különleges erővel látta hogy a jégburok él és mozog. „Hát persze”, gondolta, „hiszen ez is Maia élő testének része”. Megfigyelte ahogy végigvonul rajta egy tüzes kis pulzálás, majd eltávolodik. Majd ismét megjelenik és tovarezdül. Olyan volt az egész mint valami finom kis lélegzetvétel. És látta már hogy két hullámzás között kell bekapcsolódnia. Az időzítés életbevágó volt. Épp hogy csak elhalt a hullámzás utórezgése mikor belehasított. Megrepesztette a jeget. Majd várt egy pillanatot, és érezte hogy benne van már ő is a ritmikus vonaglásban. A következő szünetben újra hasított, és közben kegyetlenül olvasztott. Akkora tüzet szabadított fel, hogy már lángolt bele az egész vezérlő, s felnyögött a kis jugra. Csigalassúsággal haladt előre, de ha elvétette az időzítést, nem haladt egy centit sem. Most a Maia rettenetesen bekeményített neki, és minden erejével ellenállt. Felgyorsultak a pulzálások, mintha a bolygó szaporábban lélegzett volna. Már lehetetlenség volt két lélegzetvétel között betalálni a köztes, nyugodt térbe, és Kul-Anni azt érezte hogy lassan, lassan halad visszafelé. Minden mozdulattal egyre inkább csúszott hátrafelé, a Maia erőszakosan szippantotta vissza. A kislány összeszorította az ajkát és hangtalanul küzdött, de a tűz folytonos kiáramoltatása már nagyon megviselte. A bolygó egyre dacosabban, egyre kíméletlenebbül gyűrte őt hátra. Most Kul-Anni megfeszítette az agyát és elhatározta hogy ő innen akkor is kijut ha felemészti bele az összes belső tüzét, ha belehal akkor is. Síri csend volt, sötét, hullámzó némaság, és abban nem volt más semmi csak ő és a csökönyös küzdelme a Maiával. Most megint előrébb haladt egy keveset. Újra meg újra nekirugaszkodott, és égette, sütötte, olvaszotta maga körül a jeget. Fejéről sós veríték csorgott a szájába és összevegyült sűrű könnyeivel. Egész belsejét pattanásig feszítette és rettenetesen koncentrált hogy átvegye a hullámzó ritmust. Előreugratott, égetett, majd megint előrehasított. Teljesen kimerült és a tüdeje zihált. De még messze volt a végétől, és a Maia borzasztóan dühösen küszködött vele. Aki alulról, a földről nézte a csatájukat azt láthatta, hogy az ég boltozatának egy pontján hihetetelenül megvastagodott a jég, és egy apró, pici égő pont lüktet és kínlódik benne. A kislány már szédült, és valami savanyú ízt érzett a szájában. Meglepte egy kegyetlen, erős forróság, ami aztán szétömlött az egész testében és belebizsergett a feje is. Úgy megszédült, mintha fejbe verték volna. Érezte hogy megakadt a jégben. Most már se előre se hátra. „Inkább meghalok minthogy meghátráljak!”, gondolta, és vett egy hatalmas lélegzetet. Erőszakosan, tüzesen nyomult tovább. És már egyre tisztábban és világosabban látta az összefüggéseket. A jégtakaró vonaglásait, az ő esetlen vergődését és igyekezett ezt a két ütemet szinkronba hozni. Csak a saját szívének döngő dobolását hallotta már, mintha az agyában kongattak volna ezernyi harangot. Hányni kezdett, és kijött belőle a tüzes folyadék. A nyomasztó, szorító jég csak nehezen engedte előre, és érezte hogy egészen szétroncsolja belső tűzlelkét ebben a nyomorult, fullasztó küzdelemben. Vad sikítás hasogatta a fejét, és megértette hogy a Maia az. De ő nem törődött többé se fenyegetéssel, se könyörgéssel. Makacsul küzdötte magát előre. Nem látott és nem hallott semmit. Nem létezett semmi, csak saját maga a nagy semmi közepén, és testének finom rezdülései, lélegzetének szaggatott ritmusa. Vakon törtetett előre. És akkor megpillantotta a sötét világűrt. A jugra kidugta az orrát, és Kul-Anni izzadtan, tüzesen, halálosan fáradtan még egy óriási lángot szabadított fel, aztán véglegesen kilökődött a csillagközi térbe. Megeredt az orrából a vér, és felöklendezett egy csomó vörös hányadékot. Mindenhol megindultak a testéből a váladékok, és éppen annyira volt még ereje hogy megparancsolja a jugrának hogy váltson láthatatlan üzemmódba, mert aztán zúgó fejjel eldőlt, és valami mély, öntudatlan álomba zuhant.

            A kismacska ébresztgette. Kedvesen nyalogatta az arcát és orrával bökdöste a vállát. Mikor kinyitotta a szemét látta hogy az állat már nem is olyan kicsi, hanem valamivel testesebb lett és érezte hogy buzgón rátapasztja a mancsát a homlokára. Erős, vörös tüzet áramoltatott a kicsi lány testébe, s ettől hamarosan jobban is lett. Még mindig zúgott a feje, de azért már feltápászkodott és körülnézett. Köröskörül Maiák és a csillagos világegyetem. Jókora bolygóközi forgalom zajlott, ide-oda suhantak a haguri hajók. Teherhajók, rombolók és magángépek. Kul-Anni becsusszant a pilótaülésbe és délnek vette az irányt. Jól rákapcsolt, és rövid időn belül elérték a Birodalom határát. Itt azonban hatalmas problémával szembesült: a minden irányba elterjeszkedő, áthatolhatatlan jégfalon már biztosan nem fog tudni a maga erejéből átjutni. Ehhez erős, tüzes hajtóművek kellenek. Elszontyolodva mérlegelte a helyzetét, és már-már kétségbeesett. Láthatatlanul lebegett a jégfal előtt és sóvárogva bámulta a könnyedén átsikló, erős rombolókat. Eszébe villant, hogy reggelig ki kell jutnia, mert ha nem, a sárga kémek észreveszik hogy eltűnt, és talán bekapcsolják az implantátumot. Jól emlékezett arra, hogy annakidején úgy mondták neki, hogy a távirányító hatótávolsága több galaxisnyira is elér. Mi van igaz? Riadó szívvel várta hogy bármelyik pillanatban beléhasítson a fájdalom. De a néma csöndben csak az erős űrcirkálók hallatszottak, ahogy finoman sercegve roppantották a jeget. Akkor veszélyes lépésre szánta el magát: kilépett láthatatlan rejtőzködéséből és elváltoztatott, elmélyített hangon bejelentkezett az egyik hadihajóhoz. Azt füllentette hogy jelentős gyógyszerszállítmány van nála, és a Kancellár megbízásából van úton, csak valahogy leszakadt a konvojától. Értetlenkedve és gyanakodva ugyan, de befogadták a dokkba, és felszólították hogy az átjutás után jelentkezzen a parancsnoki hídon szolgálatra. Készségesen megígérte és lélegzetfisszafojtva várta hogy gond nélkül kijusson. A hadihajó testének biztonságában remekül és gyorsan haladt előre, mert a nagy monstrum könnyedén égette maga körül a jeget. Sikerült. Átjutottak. Most azonnal kiröppent a dokkból, és minden figyelmeztető üzenet ellenére elhúzta a csíkot. Azonnal láthatatlan üzemmódba váltott és úgy nekiiramodott mintha eszét vesztette volna. Szerencsére nem üldözte senki, mert a nagy hajónak megvolt a maga pontosan beidőzített ütemterve. Mikor már jó messzire ért, megállt hogy a jugra is kiliheghesse magát, és visszanézett. Tömött sorokban álltak a haguri űrhajók a jeges határvonal előtt. A hátvéd szemmel láthatólag erősen el volt szánva és rettenetesen fel volt készülve hogy minden behatolási kísérletet meghíúsítson. Az ágyúik csőre töltve, a kis vadászgépek állandó harckészültségben rajzottak a nagy rombolók körül. Szép látvány volt, és a kislány arra gondolt hogy erősek, kemények és sokan vannak. Nem lehet majd egykönnyen áttörni ezt a védelmet.

            Nekilódult. Három óra hosszat vágtattak, és mindenfelé csak élletelen naprendszerekkel találkoztak. A jugra adatbázisa közölte hogy még fél óra mire elérik az első lakott bolygót. Ez már peremvidék volt megint, idegen, ismeretlen népek lakták, és a haguri kolonizációs tervekben szerepelt ugyan a későbbi meghódításuk, de a felfedező csapatok csak nagyon rövid ideje végeztek kutatást a térségben, nem volt még idejük igazi feltérképezésre. A kislány rettenetesen izgult. Vajon milyen lesz a csata kellős közepébe csöppenni? Még semmit sem látott, még egyetlen haguri vagy Azari űrhajó sem tűnt fel a szeme előtt. Szorongott. Valami nagyon rosszat érzett, és az implantátum miatt is folyton rettegett. De úgy látszik csak mesebeszéd volt az, hogy ilyen távolságból is irányítani tudják, mert szerencsére semmije sem fájt. Tucatszor ellenőrizte a hajót, hogy minden rendben van-e, hogy a láthatatlan védőpajzs jól működik-e. Aztán egyszer csak beúszott valami a látószögébe. Haguri romboló volt, nem olyan nagy mint a Dobbantó, de azért jelentős méreteivel elterpeszkedett a térben. És szanaszéjjel volt robbantva. Úgy meg volt tépázva a teste, úgy ki volt csipkézve, hogy egyes helyeken át lehetett látni rajta. Kul-Anninak összeszorult a szíve, és belekeseredett a gyomra a látványba. Alig alig tudta kivenni az oldalán a feliratot, amely a hajó nevét rejtette. Zúzónak hívták. A monstrum lassan, komótosan haladt a kislány irányába, és minden közbeeső akadálynak nekicsapódott. Mintha részegen, öntudatlanul haladt volna hazafelé, és szemmel láthatólag arra sem volt ereje hogy kikerülje az aszteroidákat, amik újabb hatalmas lyukakat ütöttek a páncélzatába. A lány akkor a mikrofonhoz ugrott és bejelentkezett:

-          Hega, itt Racsa hercegnő a Birodalomból, mi történt veletek? Hol van a Nagyúr?

Válasz helyett csak recsegés-ropogás érkezett. Még kétszer próbálkozott, de továbbra is csak süket, néma csend lengte körbe. Most aztán teljesen kétségbeesett. Elméjével letapogatta a rombolót és elszörnyedve tapasztalta hogy nem talál életjeleket. Egész testében reszketett és egész egyszerűen nem tudta elhinni hogy senkivel sem tudja felvenni a kapcsolatot. Körberepülte a nagy gépet, és állandóan kereste, kutatta a legkissebb gondolatfoszlányokat is. Semmi, és megint csak semmi. A hajó mögötti világűrt is leradarozta, de nem jött más hajó és minden tökéletesen néma és halott volt. Ezután egy aprócska szondát küldött be a rombolóba, ami pár perc múlva jelezte hogy az életfenntartó rendszerek a minimumon ugyan, de még működnek. Akkor a kicsi lány elhatározta hogy megnézi magának a dolgokat.

            Borzasztóan nehéz volt a mozgó, ide-oda csapódó monstrumba bedokkolni. Minden ügyességét latba vetette, de még így sem sikerült megúsznia komolyabb horzsolások nélkül. A jugra vinnyogott és panaszkodott a nehéz körülmények miatt, de ő most nem törődött vele. Amint stabilizálódott a légnyomás, kipattant a járműből és egyből a vezérlő felé vette az irányt. A tüzes kis macska apróra kucorodva gubbasztott a vállán. Vérfagyasztó látvány terült a szemük elé. A folyósókon mindenütt káosz és haguri urkhesek holttestei. Szanaszét hevertek a fegyverek, és jól látszott hogy valamiféle lövedékek áldozatai lettek. „De miért nem vontak maguk köré tűzburkot?” álmélkodott a kislány. Rettenetes érzés volt elnézni a sápadt, éllettelen testeket. Olyanok voltak, mint akikből egyszerűen kiszippantották a tüzet. Voltak akik arccal felfelé, mások pedig hason fekve terültek el. Ez utóbbiaknak hatalmas lyukak tátongtak a hátukban, nyilvánvalóan alattomos módon, hátulról lőtték le őket. És meglepő módon, mindenkinek tökéletesen síma volt a homloka, a híres tűztulipán jelének nyoma sem volt sehol. Mintha letörölték volna. Csak ruhájuk, arcuk, hajszínűk árulkodott arról hogy ezek a testek valaha a haguri fajhoz tartozó élő lények voltak. Mindenhol vér és testnedvek. Maradványok. Azután felsikoltott a lányka, mert olyanokat talált, akiknek a fejét találták el és az aztán igazán írtózatos látvány volt. Megpróbált úgy elsurranni mellettük hogy nem nézett rájuk, de megcsúszott a földön tekergő zsigerekben és elesett. Hangtalanul zokogott és kézzel lábbal igyekezett kikerülni a rémes trutyiból. Valahogy elvergődött a vezérlőig, és azonnal a kommunikációs panalekhez ugrott. Természetesen el voltak romolva, semmiféle üzenetet nem voltak képesek sugározni. Valószínűleg ez volt az első amit az ellenség tönkretett. Úgy szét volt lőve, hogy lehetetlenség volt megjavítani. A hajtóművek automatikára állítva, a Birodalmi koordináták betáplálva és a központi számítógép minden percben villant egyet. Kódolt üzenetet sugárzott volna a világűrbe, ha meg nem akadt volna unos-untalan az elromlott protokollokban. A lányka azonnal megnyitotta az üzenetet és elhűlve olvasta a tartalmát:

Beszámoló az Azari hadműveletről. Rögzítve a Zúzó parancsnoka és legénysége által.

Az ellenség többezres erőfölényben és magas tehnikával rendelkezik. Hajóik erősek és számosak. Fegyvereik változatosak és halálosak. A haguri népre nagy veszélyt jelentenek, mert biológiai fegyvert használnak. Ez egy anyag, amit nem tudtunk megfejteni hogy micsoda. Ha a haguriba fecskendezik, elveszti tűzerejét és meggyengül. Az alattomos Azarik gázbombák formájában juttatták hajóinkra, és lefegyvereztek bennünket. Tüdőbe jutva nem teljesen erős a hatása, mert néhány gernek megmaradt a tűzereje, de az ellenség kézitusában apró tűnyilakkal már a testünkbe és a vérünkbe fecskendezte. Valamiképpen elválasztja a test biológiai funkcióit az élő tűzlélektől, és a sejtek nem tudnak többé összekapcsolódni a tűzzel. Emiatt sebezhetővé válunk.

Az Azarik magasak és rugalmas páncélt és sisakot viselnek, ami tulajdonképpen egy furcsa ruha amely úgy működik mintha egy második bőr lenne. Tűz nem fogja, lövedékek lepattannak róla, de egy éles kard átszúrhatja. Mikor sikerült megölnünk egy Azarit, lefejtettük ezt a külső burkot és előbukkant az igazi teste. Nincsenek lábaik, sem kezeik, végtagok helyett egy egy csökevény meredezik, és ezekből idegnyúlványok jönnek ki, amelyek a ruhához csatlakoznak és mozgatják a mű lábakat és karokat. Ez a ruha olyasmi mint egy második idegrendszer, tökéletes szimbiózisban él az alatta lévő testtel. A fej aránytalanul nagy a testhez képest – valószínűleg a terjedelmes agy miatt – , és  egyetlenegy hatalmas szem található rajta. Száj és orrnyílást nem láttunk csak valami kezdetleges bőrlebernyegeket, de a tarkón találtunk egy kopoltyúszerű képződményt. Koponyájukból haj helyett csontos csökök nőnek ki. Mindennek ellenére, az Azarik jó harcosok, elsőre semmi nem árulja el hogy a kardot forgató és a lőfegyvereket tartó végtagok nem a sajátjaik, hanem organikus testrészek. Jól, és gyorsan szaladnak, nehezen lehet kitérni előlük. Tíz óra öt perckor támadtak meg minket, és két órás csata után szétverték sorainkat. Ez az üzenet az otthoniaknak szól. Veszélyes, ismétlem veszélyes ellenség győzőtt le minket. Túlélőket nem sokat hagynak, csak a legfiatalabb hagurikat, akiket, miután hatástalanították tűzlelküket, valószínüleg rabszolgának hurcoltak el. Hajóikon fúrófejek, sikeresen át tudják törni a jégburkokat. Őrizkedjetek a gázbombáktól és tűhegyes injekciós-nyilaktól. Kevéssé tudtuk csak visszatartani őket, most éppen rendezik a soraikat. Utána pedig a Birodalom ellen indulnak. Javasoljuk, hogy erősítsétek meg a határvonalat, és hívjatok még hajókat és harcosokat a tartományokból. A Nagyurat az Azarik elfogták, befecskendezték a semlegesítő anyaggal, tehát teljesen magatehetetlenné tették. Bejelentették kivégzését, mely hat óra múlva esedékes. Mire ez az üzenet eljut hozzátok, Ise-Gulan már halott lesz. Tes isten segítsen benneteket!

            Kul-Anni halálrarémült. Azt hitte hogy a kumlák a legveszélyesebbek, de ez a beszámoló rettenetesen megijesztette. Ezek szerint sehogy sem lehet legyőzni ezt az új és furcsa ellenséget. Teljesen magába roskadt és le kellett ülnie mert érezte hogy nagyon szédül. Ide-oda csapongtak a gondolatai, és többször elolvasta az üzenetet. Utánaszámolt és kétségbeesetten konstatálta hogy még csak három órája van hogy odaérjen és Ise-Gulnat megmentse. Azt sem tudta merre kell keresnie, de közben egy új, egy másik gondolat is bevette magát az agyába és nem hagyta nyugodni. Mi van ha az ellenség gyorsabb lesz mint ez a romboló, és hamarabb elérik a Birodalmat mint az üzenet? Igen, ez nagyon is valószínű forgatókönyv volt, mivel a Zúzó borzasztóan lassú tempót diktált. Eszébe jutott hogy fogja az egész üzenetet és maga viszi vissza a fürge kis jugrával. De ha megteszi az utat visszafelé, megint rengeteg időt veszít, és a Nagyúr megmentéséről le fog késni. ĺgy tépelődött, sóhajtozott, és össze-vissza járkált a vezérlőben. Törte a fejét a legjobb megoldáson és szinte sírva dühöngött hogy választania kell. Csak úgy égett a szeme és mardosta a tűz a belsejét. Aztán egyszercsak döntött. Előszőr is átírta az üzenetet. Kitörölte a végét, és a kivégzés helyett azt írta, hogy Ise-Gulan megszökött és titokban újjászervezi az ellenállást a megmaradt harcosokkal. „Nem szabad elvenni az otthoniaktól a reményt. Másképp fognak harcolni, nagyobb lesz a hitük ha úgy tudják hogy a Nagyúr még megsegíti őket egy titkos támadással”, gondolta. Aztán alaposan tanulmányozta az üzenet minden mondatát, és úgy döntött kiegészíti a tanácsokat. Először is beleírta javaslatként, hogy a Maiák váljanak szét kötelékükből, és szakadjanak kisebb törzsekre. Húzzák szét az ellenséget, és egyszerre csak kicsi csapatokkal vegyék fel a harcot. A haguri űrhajók szellőző berendezését radikálisan alakítsák át, és minden harcos viseljen lélegeztető maszkot ami védi a káros gáz ellen. Vegyenek erős páncélokat, lehetőleg „Maia véréből” készülteket, és ügyeljenek hogy semmilyen testfelületük nem maradjon fedetlen a rövid kis injekciós-szuronyok előtt. Fegyverként pedig használjanak messzire hordó íjakat, és kétpengéjű, hosszú pallosokat. Harc közben tartsák távol maguktól az ellenséget. Azután pedig az egészet úgy írta alá, mintha egyenesen Ise-Gulan utolsó parancsainak egyike lett volna. Rámásolta egy lemezkére az egészet, eltette, majd visszafelé indult. Benézett a motorházba is, de látta hogy itt már nincs mit tenni. A hajtóművek negyedszázalékon, az energiakristályok teljesen kiégve. Ez a hajó nem fog gyorsabban menni, az egyszer biztos. Fejvesztve menekült ki a gyomorforgatók, szagosodó halottak tömegéből. Beugrott a jugrába, megsímogatta a cica buksiját és kilőtte magát a világűrbe. Egyenesen visszafelé.