Kisurrant a szobájából. Beosont a Kancellár hivatalába. Előkészített egy dekrétumot, beleírta, hogy Ise-Gulan magával vitte a lányát is a harcokba, és titokban lepecsételte a birodalmi pecséttel. Még a Nagyúr aláírását is ráhamisította. Majd jól látható helyre készítette, és ráírta hogy a holnapi dátumon, reggel kinyittassék, és a tartalma legyen kihirdetve. Ha ő nincs a bolygón, akkor a sárgák nem lesz kihez jöjjenek, és az egész tervük dugába dől. Csak úgy vert a szíve, és reszkető kézzel dolgozott. Eszébe jutott amit azok mondtak a Sinről, a különleges fegyverről. Mindenképpen meg kell szereznie, és eljuttatnia Ise-Gulanhoz. Ehhez viszont be kell jutnia a Nagyúr lakosztályába. Abba a különös szobába, ahová nem engedett be soha senkit, amiről lengedák szóltak, és amiről azt fecsegték az emberek hogy különleges titkokat őriz.   

            A szoba éppen az övé fölött volt. Fel kellett tehát mennie egy emeletet. Óvatosan lépkedett, senkivel nem talákozott. Viszont amikor a legfelső szint folyósójának elejére ért, megdöbbenten látta, hogy két marcona harcos állt őrséget. Elrejtőzőtt egy vastag oszlop mögé. Lázasan törte a fejét hogy mi legyen. Aztán eszébe jutott, hogy hát neki hatalma van fölöttük. Erősen akarta magában azt az érzést, és akkor egyszercsak sikerült előhívnia. Bejutott a harcosok gondolataiba és megparancsolta nekik hogy hagyják el az őrhelyüket. Megbabonázva, gépies mozdulatokkal engedelmeskedtek neki. Úgy viselkedtek mint az alvajárók. Szépen eltávolodtak, és mikor már jó messze értek, a kislány előbújt és szaporán végigszaladt a folyósón. Egy hatalmas, gazdagon faragott ajtó zárta a járatot. Megpróbálta kinyitni, de meg se moccant. Akkor látta, hogy egy kis szerkezet meredezik a falon, egy vékony kristálylapocska, rajta három lángnyelv jele: egy vörös, egy fekete, és egy fehér. Egyből megértette, hogy csak olyasvalaki léphet ide be aki birtokolja mind a három tüzet. Tehát csak Ise-Gulan maga. „De hiszen bennem is megvan mind a három!” eszmélt fel. De azért mégiscsak toporgott egy keveset. Mert mi lesz ha ő most kinyitja, kihozza a kardot és megmenti a Nagyurat? Hogyan magyarázza majd meg neki azt hogy neki miképpen is lett ekkora hatalma és hogy hogyan jutott be a szobájába? Azután nem foglalkozott ezzel többet. Mert rájött, hogy teljesen fölösleges, élet-halál kérdése hogy gyorsan cselekedjen. Ha most nem siet, lehet hogy később már senki nem lesz aki felelősségre vonja. Koncentrált, előcsiholta magából mind a három tüzet egy apró pici láng erejéig, egybeolvasztotta őket, és tenyerét rányomta a lapocskára. Halk zizzenéssel tárult fel az ajtó.

            Tétovázva, reszketve lépett be. Súlyos, nagyon súlyos volt odabent a csönd. Kicsit szoktatta a szemét a félhomályhoz, mert odakint már jócskán alkonyodott. Rögtön észrevette a szoba közepén terjeszkedő kerek Tes szentélyt. Az oltáron vidáman lobogott a tűz, és ez az otthonos látvány megnyugtatta. A lakosztály maga hatalmas volt, több helységből állt, de legnagyobb megdöbbenésére nem volt túlcicomázva. Puritán egyszerűséggel volt berendezve, csak a legszükségesebb tárgyak és bútorok mindenfelé. És mindenhol tisztaság és ízlésesség. Kikukkantott a méretes ablakokon, és szeme-szája elállt a látványtól. A panoráma fantasztikus volt: szinte az égből nézett le a lebegő városra, és az alsó szinten elterülő felszíni városra is. Innen fentről minden épület apró, pici pontnak tűnt. Az emberek pedig nyűzsgő hangyáknak. Körülötte pedig halk csobogással zúdult le a négy vízesés és táplálta az alsó szinteken fekvő medencéket. Elindult hogy bejárja a helységeket. Az elsőkben nem volt semmi, csak szekrények és ajtók, amelyek valamiféle belső kertecskékbe vezettek. Kinyitogatta a szekrényeket, és kézbevette a csodálatos ruhákat. Ise-Gulan ruhatára igen változatos volt. Több száz díszes gúnya sorakozott katonás rendben, és látszott hogy nagyon óvatosan, gondos megbecsüléssel tette őket valaki a helyére. Az anyagok finomsága lenyűgözte a kislányt. Megtalálta köztük azt a ruhát is amelyikben a férfi a tegnap este volt. Megszagolgatta és valami nagyon kellemes, semmihez sem hasonlító illatot érzett rajta. Mintha éppen sercenő tűz szaga lett volna, egy éppen fellobanó lánggé, és sokáig, nagyon sokáig az orrában maradt. Egészen megnyugodott tőle. De volt valami a szobában, ami keserű szomorúsággal töltötte el. Nem tudta honnan, miből ered az érzés, csak annyit érzett hogy egy nagy, súlyos bánat lengi körbe az egészet. Ott van a levegőben és nem akar szertefoszlani. Valami írtózatos magányosság. Egy rettenetes gyász érzése. Reszketve, rosszkedvűen lépegetett tovább. Beléhasított hogy talán egy olyan ember szobájában jár, aki már lehet hogy halott. Bejutott a legutolsó helységbe is, ez volt a hálószoba. Teljesen elképedt attól amit itt látott. Nem a szoba közepén terjeszkedő hatalmas de egyszerű ágy döbbentette meg. Hanem a falon megpillantott egy festményt. A kép egy csodaszép, fiatal fehér haguri nőt ábrázolt. Kul-Anni még sohasem látott olyan szépet és egészen rajtafeledte a tekintetét. Megdobbant benne valami, és lázasan lüktetni kezdett a feje. Mert a hölgynek kék szemei voltak, nagy erős kék szemei. Olyan volt mintha élne és egyenesen a kislány lelkébe látott volna. Kul-Anni teljesen elzsibbadt a nézésétől, de ugyanakkor azt is tudta ösztönösen hogy jó és tiszta dolog belenézni azokba a szemekbe. Mintha mondtak volna neki valamit, mintha szólni akartak volna hozzá. De ő akárhogy is erőlködött nem tudta megérteni, és ez rettenetes szomorúsággal töltötte el, akkorával, hogy eleredtek a könnyei bele. Átjárta a fájdalom és nem ereszetette többé. Mintha örök életében ismerte volna azt az asszonyt a képen és most megértette hogy nem lehet többé nélküle élnie. Teljesen össze volt zavarodva, de annyit tudott, hogy azok a szemek gyógyítanak és hogy tele vannak jósággal és szeretettel. És azt is érezte hogy sokkal, de sokkal erősebbek mindenkinél. Még Ise-Gulannál is. „Igen, neki kell elmondanom a bajomat. Egyedül csak ő tud segíteni”, gondolta. És akkor, abban a pillanatban észrevette a köveket. Három kicsi könnycsepp kő volt a kép alatt. Apró, pici tűz lobogott bennük. A kislány felkiáltott fájdalmában. Látott már ilyet és tudta hogy mit jelent. A gyász, a megemlékezés szimbólumai. Mikor egy haguri meghal, a hozzátartozói kérhetik a Maiát hogy könnyeiket változtassa kristálykővé és leheljen beléjük egy kis tüzet. Ezt a kis tárgyat aztán elviszik haza, az otthonukba, és titkos, szentséges helyre teszik. Ez emlékezteti őket az eltávozottra. Akárhányszor előveszik és hozzáérnek, mindig az elhunytra gondolnak. Kul-Anni remegve nézte a köveket. Nem mert hozzájuk érni, a közelükbe menni. Gyertyaként lobogott bennük a kicsi tűz. Akkor a kislány rájött hogy ezek emlékeztetik Ise-Gulant nap mint nap az egész meghalt családjára. Mivel főhelyen voltak, azt jelentette hogy egyfolytában rájuk gondolt. Éjjel nappal. És állandóan a gyász fájdalmában élt.

            A lányka ezt már nem bírta elviselni. Elfordult és csendesen szipogott. A hölgy a képen már nem tudott rajta segíteni, mert már egészen biztosan halott volt. Olyan szomorú lett, mintha ő vesztette volna el a családját, nem pedig Ise-Gulan. Akkor eszébe villantak Bartosék és még jobban nekikeseredett. Igen, neki is volt valahol egy családja, és neki is joga volt elsiratni őket. Ő is teljesen egyedül maradt a világban, csakúgy mint a Nagyúr. Akkor aztán észrevett valamit. Egy egész kicsi csillogást. Felkapta a fejét és a fény irányába ment. A hálószobából egy kisebb kamra nyílt, amit eddig nem vett észre. Belépett és látta hogy az valamiféle dolgozószoba, könyvekkel, kéziratokkal. És a falon ott terpeszkedett egy gyönyörű, díszes markolatú kard. Ezen tört meg a lenyugvó nap fénye. „Ez lehet a Sin”, gondolta a lányka és levette. Kellemes volt a hűvös pengét érinteni. Lassan, halkan siklott a hüvelyébe, és a gyerek látta hogy valamiféle különleges fémből készült. Erősebb, és rugalmasabb volt mint a „Maia vére”. Állt és csodálkozva forgatta. Nem bírta megfejteni hogy mi ez az anyag. És abban a pillanatban belényilalt valami. Egy furcsa, bénító érzés. Valaki figyelte. Lassan, nagyon lassan megfordult. A halál szagát erezte maga körül. És egyszer csak szemtől szembe állt egy haragos, tüzes szempárral. Rettenetes ordítás rázta meg a levegőt, és Kul-Anni már csak annyit látott hogy egy óriási tűzförgeteg közeledik feléje. Éppen csak annyi lélekjelentléte volt hogy elugorjon és védekezzen. De aztán meg csak azt érezte, hogy valami felkapja, és iszonyatosan megrázza. Morgás és kaffogás hallatszott, és a tűz ropogása. Aztán meg repült a kicsi lány, és hihetetlen erővel a falnak csapódott. Kábán tápászkodott fel, és látta hogy egy hatalmas méretű tüzes, szárnyas macska áll vele szemben és néz vele farkasszemet. Legalább négyszer akkora volt mint Csaga cicája legnagyobb állapotában. És rettenetesen dühös volt, morgott és fújtatott, és támadni készült. A lány akkor belépett a tudatába és megpróbált neki parancsolni. Legnagyobb megrőkönyödésére az állat nem került a hatása alá. Visszapattintotta a kislány tudathullámait és szemmel láthatólag még jobban begurult erre a kis próbálkozásra. Úgy nézett Kul-Annira, mintha minden percben meg akarná ölni. És a következő pillanatban már támadt. A gyerek alig alig tudott kitérni az éles karmok és a kemény agyarak elől. Halálra rémült. Mindenáron megpróbálta az ellenőrzése alá vonni, és egyszerűen nem bírta felfogni hogy miért nem sikerül. Úgy tűnt, hogy az állatnak valami iszonyúan fejlett tudata volt, fejlettebb mint egy emberé. És minden egyes próbálkozásra csak egyre ingerültebb lett. Kitárta a szárnyait, és verdesett maga körül. Oda-oda csapott a farkával a lányka felé. Kul-Anninak viszont helyén volt az esze, és nagy volt a gyakorlata az ugrálást illetően. A kumlák csápjai elől megtanult kitérni, a nagymacska egyetlen hosszú farka nem jelentett neki gondot. A tűzpászmáit pedig legjobb tudása szerint kivédte. A nagy dulakodásban már az első szobába kerültek, és a kislány észrevette hogy a nagymacska nem kevesebbet mint a kardot akarja megszerezni tőle, és szépen okosan kifelé terelgeti az egész lakosztályból. Erre a kislány is bedurcult és csakazért sem engedett. Kíméletlenül küszködtek egymással, és a macska túlságosan is erősnek bizonyult. Elkapta a lányt és alaposan megégette. Mancsával kiverte a kezéből a kardot és a szárnyai alá rejtette. Aztán egy ugrással kint termett a kis kertben. Kul-Anni elképedve és haragosan bámult utána. eszébe villant, hogyha elveszti a Sin-t akkor elúszik minden esélye hogy Ise-Gulant megmentse. Elborult az arca, mintha vihar telepedett volna rá. Nem azért küzdött idáig hogy most csak úgy feladja. Kirohant a macska után. Az állat megdöbbenve bámulta az őt üldöző lánykát. Majd kiterjesztette szárnyait és elrugaszkodott a függőkert peremétől. A kislány keze ökölbe szorult és csak úgy remegett a méregtől. Vadul utánairamodott és bátran leugrott a semmibe.

            A szárnyas dög a kert pereme alatt körözött és alaposan meglepődött mikor megérezte hogy a kölyök egyenesen a nyakába zuttyant. Felüvöltött és eszeveszett száguldásba kezdett. Zuhanórepülésbe váltott és a becsapódás előtti utolsó pillanatban rebbent fel a földről. Vadul szlalomozott a lebegő épületek között, ide oda csapta a testét, rázta magát, de a lányka úgy megkapaszkodott a bundájában mint egy kis kullancs. Nem ereszti ő el, még ha bele is kell pusztulnia. Most hatalmas tavak fölött zúgtak el. Az állat a hátára fordult, és félig a vízben siklott előre, hátha a sodrás le tudja szakítani a rajta csimpaszkodó gyereket. De Kul-Anni nem tágított. Akkor a macska testéből erős, halálos lángok csaptak ki. A kislány sem volt rest, visszaadta neki a tüzet. Fekete lángokat csiholt ki magából és megszaggatta velük a bestia húsát. Vad, fájdalmas morgás tört fel a macskából, és ide oda rázkódott. „Ostoba állat! Maradj nyugton, én  nem vagyok az ellenséged! Add vissza a kardot, hát nem érted hogy meg kell mentenem a Nagyurat?”, üvöltötte a fejébe Kul-Anni. De nem használt semmi. A végkimerülésig fárasztották egymást. Aztán a macska elképesztő erőfeszítésekkel mégiscsak ledobta magáról terhét. Alacsonyan szálltak a föld fölött. Már jócskán eltávolodtak a lakott városoktól, és egy hegyes, dimbes-dombos vidéken jártak. Kul-Anni hatalmasat bucskázott és alaposan megütötte magát. Az állat nem tudott időben fékezni és egy nagy sziklának csapódott. Az éles kő felhasította az oldalát. A lányka tért magához elsőnek. Már alaposan rájuk borult az éjszakai sötétség. Odasántikált a bestiához, és menetközben felvette a földre esett kardot. Az oldalára csatolta. Megfigyelte hogy a macska testtömegének felére zsugorodott. Szemmel láthatólag nagy fájdalmai voltak. Kul-Anni megállt előtte és elkámpicsorodott. Szabadkozva mondta neki:

-          Én nagyon sajnálom, nem akartam. De szükségem van erre a kardra. Nem kellett volna az utamba állnod. Értsd meg hogy én csak jót akarok. A Nagyurat veszély fenyegeti és nekem meg kell mentenem.

Az állat dühösen morgott, a kislány pedig komoran bámulta. Aztán odalépett hozzá és rátapasztotta a tenyerét. Gyógyította. Ahogy megszívta magát energiával, úgy nőtt, növekedett a teste. Hamarosan elérte eredeti méretét. Akkor talpra ugrott és vérfagyasztóan felnyávogott. A kislány pedig megrémült tőle és ösztönösen futásnak eredt. A nagy dög mindenhol a nyomában, és csak úgy köpte, okádta a tüzet. Pillanatok alatt a levegőbe rebbent, és úgy csapott le a kicsire mint sasmadár az áldozatára. A lányka már a karmai között volt, és egészen közelről érezte a vadállat lélegzetvételét. A szemét is behúnyta és várta a karmok és az agyarak éles, hasító fájdalmát. A könnye is kicsordult a rettegéstől. Aztán egyszercsak valami nagy melegséget érzett. Kisandított és egyenesen a tüzes szemekbe bámult. A nagy fehér agyarak az arcától egy centire voltak. És az állat szeme csupa kíváncsiság. Összeszedte minden bátorságát és komolyan, határozottan mondta neki:

-          Idefigyelj te cica. Nem tudom hogy érted-e amit mondok. De nagy baj van és szükségem van erre a kardra. El kell vinnem Ise-Gulannak a Sin-t, a  titkos fegyverét, hogy meg tudja védeni magát. Nagy veszélyben van. Kérlek eressz el. Könyörgök. Tes isten nevére...

Már csak pityeregni volt ereje. És akkor legnagyobb ámulatára a macska leugrott róla és összezsugorodott egészen kicsire. Barátságosan nyikkant, és kicsit borzolta a szőrét. A kislány elképedve bámulta és lassan, nagyon lassan felállt. Megindult vissza a város felé. A cica a nyomában. Akkor a kölyök megfordult és komolyan, szigorúan ránézett:

-          Nem jöhetsz velem! Köszönöm hogy nem akadályozol, de nem vihetlek magammal. Túl veszélyes lenne.

Akkor a macska melléugrott és lábához dörgölözött. Dorombolt egy keveset, majd megint félreugrott, és hirtelen megnőtt. Kitárta a szárnyait és várakozóan, mi több, sürgetően nézett a lányra. Kul-Anni elmosolyodott és örömében nagyot rikkantott. A hátára ugrott és belefúrta arcocskáját a meleg, puha bundába. Egy szökkenéssel a levegőben termettek, és finoman, gyengéden a város felé irányította újdonsült barátját.