Kelletlenül ébredezett. Szaggató fejfájás kínozta. Eszébe jutott minden, és rettenetesen bedühösödött azon hogy a Kancellárasszony ilyen könnyedén elbánt vele. Hogy is nem tudott neki ellenálni? Elvégre neki is hatalma van mások tudata fölött, de Bartos szigorúan megtanította hogy nem szabad a hatalmát önös célokra használni. De úgy látszik a Kancellárasszony nem akadt fenn ilyen erkölcsi problémákon. Feküdt az ágyában mint egy tuskó és az ablakon át beszűrődő fényt bámulta. Aztán csak felkecmergett és kikukucskált. Délutánba fordult már a nap, és megállapította hogy majdnem fél napig aludt. Megint elkezdett benne motoszkálni az a rossz érzés. Mintha várt volna valamire. Valami rettenetesre. A sejtelem egyre feljebb kúszott a gerincén, és már a hideg is kirázta tőle. Rendesen félt ettől az ismeretlen veszélytől. Arra gondolt hogy beszélni kellene Igazhír Mondójával, és őszintén elmondani neki mindent. Úgyis mindegy már, akkor meg legalább kiönthetné a lelkét. Rajta kívül úgysincs már itt senki aki meghallgathatná. Igen, ez jó ötlet. Az okos, ravasz fehér haguri asszony csak kisüt majd valamit. Mert ő, Kul-Anni már teljesen tanácstalan, és nem látja a kiutat ebből a helyzetből. Felszedelőzködött és elindult a Kancellárasszony hivatalába. Senkit sem talált ott, és kifele jövet belebotlott az egyik segédbe.

-          Nem láttad Igazhír Mondóját? – kérdezte tőle.

-          Hogyan? Hát te nem tudod? A Kancellárasszony két órával ezelőtt elhagyta a Maiát, és magával vitte a személyes hadiflottáját.

-          Tessék? De hát hová ment? Talán csak nem Ise-Gulan után a háborúba?

-          Nem, dehogy. Háború esetén a Kancellár mindig itt marad, ő vigyáz a Birodalomra. Belső fenyegetés van. Kila királynő és a száműzöttek hadserege próbálnak betörni a nyugati határon. A Kancellár pedig elindult hogy szépen visszaverje őket.

Kul-Anni ledermedve állt, és hallgatta a rettenetes híreket. Mi történik itt? Semmit nem értett az egészből. Csak annyit tudott hogy valami rettenetes veszedelem közeleg és hogy ő éppen a kellős közepén van. Támolyogva ment vissza a szobájába. Elterült az ágyon és a plafont bámulta. Ide-oda cikáztak a gondolatai, de semmi összefüggés nem derengett fel előtte. Miért pont most akar Kila királynő idejönni? Mit akarhat? Nyilvánvaló, hogy a Kancellárral szemben esélye sincs. Nem tudott rájönni a cselre és beleizzadt a nagy erőlködésbe. Nem volt mit tenni csak várni. Kivárni hogy megtörténjen az a rettenetes dolog aminek a jöttét érzékelte. Annyira félelmetes és gonosz volt, hogy görcsbe rándult tőle a gyomra, és az undor felszalad egészen a torkáig. Émelygett és nagyon fázott. Zavarta az őt körülvevő rettenetes csönd is. Egészen ijesztő, sejtelmes csönd volt. Aztán fülelni kezdett. Hallott egy vékony kicsi pulzálást. Azután egyszerre többet, és hirtelen óriási zsibongás támadt az agyában. Akkora fájdalom hasított a fejébe hogy szinte megbénult tőle. Előszőr azt hitte hogy a sárgák használják a távirányítót, de aztán rájött hogy ez nem az. Mert a fájdalom jött és ment, aztán megint felbukkant, és állandóan zajok, és hangok kísérték. Mindenféle beszélgetések foszlányai voltak, és rettenetesen nehéz volt kiszűrni az értelmüket. A lányka rémülten lapult, és tapogatózott. Lekövette a zajok forrásait. Hagurik voltak, fiatalok és öregek, és mindenfélékről beszélgettek. Legfőképpen a háborúról, aztán meg a Kancellárasszony mai akciójáról. A kislány megijedt. „Hogy lehet az, hogy egyszerre mindenkinek az adását fogni tudom? Itt zsibong az agyamban az egész bolygó.” Eszébe jutott hogy ilyen lehet a Maiának. Minden rajta élő haguri gondolatát hallja. Ismeri a bánataikat. „De hogy nem bolondul bele? Jaj már nagyon fáj a fejem tőle!” Próbálta őket kizárni. Többé kevésbé sikerült és kicsit el is szunyókált. De azután feltámadt benne a kíváncsiság. Visszalépett a gondolatok kavargó hullámzásába. Ide oda szökkent, egyeseket végighallgatott, mások beszélgetéseire viszont csak félfüllel figyelt oda. Nagyokat nevetett, és nagyokat is szomorkodott. Senki nem vette észre a kislány titkosan megbújó, kémkedő tudatnyalábjait. Óvatosan, észrevétlenül tapadt oda egy egy emberhez, és hosszabb vagy rövidebb ideig az elméjére csatlakozott. Megpróbálta őket irányítani. Előszőr csak ártatlan dolgokkal kezdte. Például azt parancsolta valakinek hogy menjen be egy  szökőkútba és üljön a csobogó víz alá. Az illető megtette, és hamarosan arra eszmélt hogy csuromvizesen csücsül a víz közepén és fogalma sincs hogy került oda. Kul-Anni közben nagyokat kacarászott és hihetetlenül jól szórakozott. Aztán ebbe is beleunt, és komolyabb beszélgetésekre is kíváncsi lett. Arra, hogy miket gondolnak a hagurik a politikáról, őróla, a Nagyúr viselkedéséről. Mindenféle beszélgetéseket lehallgatott, aztán egyszercsak elkapott egy-két szófoszlányt: „Racsa... megteszi... az anyja... holnap lesz a napja.” Alig alig tudta elkapni a beszélő hullámait, s az utolsó pillanatban sikerült rácsatlakoznia mielőtt még véglegesen eltűnt volna a gondolatoktól zsúfolt éterben. Végigkövette az illetőt, és alaposan megkapaszkodott az elméjében. Jól érezhető volt ideges, zaklatott lelkiállapota. Betért valahová és találkozott valakivel, mert csendesen sutyorogtak, aztán félrevonultak. Egy ajtó csapódása hallatszott, majd csend következett. Pár percig tartott csak, mert az egyikük beszélni kezdett:

-          Elhoztad?

-          Igen, itt van.

-          Remek. Hogy működik?

-          A gombokkal szabályozzuk a fájdalom intenzitását. A legfelső szint halálos, azt még egyelőre nem kell használni. Csak akkor ha engedetlenkedik az a kis korcs.

Durva röhögés szakította őket félbe, és Kul-Anninak a hideg futkosott a hátán. Közelebb lebegtette tudatának pászmáit hogy jobban hallja őket. A beszélgetők észre se vették a jelenlétét, tovább élcelődtek:

-          Jaj de várom már hogy túl legyünk rajta! Már lassan két éve eszem ezt az undorító vörös fenighet!

-          A királynő nem fogja elfelejteni az áldozatunkat, majd meglátod. Nehéz lenyelni ezt a táplálékot, de viszont csak így lehet itt elvegyülni. A te szemedben már egy csepp sárga sincs, és a jel is kipirosodott a homlokunkon!

-          Biztos hogy nyugodtan beszélhetünk?

-          Igen, semmi gond. Ise-Gulan elment az éjjel. Egyedül ő képes lehallgatni az egyes hagurik tudatát, de most nincs itt. Úgyhogy nem kell félned.

-          Akkor jó. A kezem is kiakadt már abba a sok írott üzenetbe. Azt mondd meg inkább hogy szabadulunk meg attól a mocskos zsarnoktól?

-          He he he, a terv tökéletes. Ise-Gulan soha többé nem fog visszatérni. Azt hiszi jó hadicselt csinált, de senki sem tökéletes. Mi kiszivárogtattuk az információt az Azariknak, felkészülten várják őket. És remek börtönt készítettek elő a Nagyúrnak, onnan nem jön ki élve.

-          De Gulan nagyon erős! Bírja mind a három tüzet!

-          Az lehet, de ez most olyan tehnika, aminek nem tud ellenállni. És még egy hibát elkövetett: nem vitte magával a titkos fegyverét, a Sin-t.

-          Igen, hallottam már erről. De mi az a Sin?

-          Senki nem tudja pontosan, de állítólag egy különleges kard. A magánlakosztályában őrzi. Nagyhatalmú fegyver, azt mondják egyszer egyedül győzött le egy egész hadsereget, csak ő, meg a Sin! De csak a fontos csatákba viszi magával. Ebből is látszik, hogy most alulbecsülte az Azarikat! És csak kétezer harcost vitt, hát ez egészen nevetséges!

-          De akkor biztos hogy megölik?

-          Igen, ez az egyezség. Három nap múlva az Azarik viszaküldik a fejét. Addigra át kell vennünk a hatamat.

-          Nagy lázadás lesz!

-          A királynő már mindent eltervezett. Holnap beszélek a kis vakarccsal, az ál-Racsa hercegnővel. Reggelre kérek majd kihallgatást, és megmondom neki az utasításokat. Az lesz a dolga hogy kikiáltsa magát a Birodalom helyettes uralkodójának, amíg Ise-Gulan távol van. Ő a törvényes, a vérszerinti örökös. Holnap ezt be is kell jelentenie, és senki sem fog neki ellenállni, mert a Kancellár elment. Minden mellette szól, az utóbbi időben jól bevágódott, a palotában lakik és sokan már úgy gondolják Ise-Gulan ad a szavára.

-          Igen, de hogy fog Kila bejutni?

-          Racsa hercegnő dekrétumot ad ki, és társuralkodónak maga mellé veszi az anyját. A Kancellár ezt nem fogja tudni megtámadni, mert azzal egy csapásra áruló lenne, és felségsértést követne el.

-          Igazhír Mondója harcolni fog. Nem fogja érdekelni hogy árulónak tartják. Jó kis polgárháború lesz ebből. A fehérhajúak mind mellé fognak állni.

-          Annál jobb, legalább húzza egy kicsit az időt. Mikor majd megjön Ise-Gulan halálhíre, Kila és Racsa lesznek a hivatalos utódok. Szépen beköltöznek a palotába és gyönyörűen megrendezik a gyászszertartást. A Nagyúr temetésének idején pedig illetlen hőbörögni, és ha a Kancellár nem köt fegyverszünetet, amit pedig nem fog, akkor mindenki ellene fog fordulni, és a szomorú özvegy mellé állnak.

-          És ha a Kancellár mégis fegyverszünetet köt?

-          Akkor részt kell vennie a temetésen. Ha meg idejön, akkor azonnal ki kell nyírni.

-          És mi van ha az ál-Racsa hercegnő nem akar nekünk segíteni?

-          Dehogynem, segíteni fog. Ha nem, szíjjat hasítunk a hátából, és véresre verjük. Itt a távirányító, azzal jobb belátásra bírjuk ne félj. És ott keringnek a hadihajóink a fonnyadt kis Maiája körül, kiélesített ágyúkkal.

-          De hogyhogy Ise-Gulan nem vitte magával?

-          Nem tudom, de nekünk az a jó hogy itt maradt. Több kémünk is azt jelentette hogy a palotában van.

-          Jaj, minden azon az átkozott kis csavargón múlik!

-          Nem kell félned, engedelmeskedni fog. Nincs más választása.

-          És mi lesz vele a hatalomátvétel után?

-          Semmi, azonnal megöljük.

-          De nem azt mondta Torkos, hogy magának akarja rabszolgának?

-          Ha eléggé engedelmes lesz, akkor talán. Majd a királynő eldönti.

Elhallgattak és aztán nagysokára már másféle dolgokról kezdtek beszélgetni. Kul-Anni pedig bénultan, falfehéren feküdt az ágyban. Úgy mint egy darab kő. Hát erről van szó, hát erre megy ki a játék! Beleborzongott az egészbe. Nem bírta elviselni hogy tehetetlenül végig kell néznie ahogy Kila királynő mindent elpusztít. Egyszerűen nem hagyhatja hogy ennyire kihasználják. De nem volt itt senki akitől segítséget kérhetett volna. A Kancellár is elment és ő teljesen egyedül volt, és a szörnyű cselvetés elől nem lehetett kitérnie. Keserves sírásra fakadt. Azt hitte már nem szakadhat rá nagyobb baj, de a helyzet sokkal de sokkal rosszabb lett. Eszébe jutott hogy milyen csúnyán elfordult az Istentől. „Tes, ne haragudj... nem úgy gondoltam. Csak dühös voltam de már megbántam. Csak még egyszer segíts, aztán soha többé nem kérek tőled semmit.” Egészen beleszédült ebbe a képtelen, fenyegető veszélybe. Mit tegyen? Ha szembeszegül, azonnal megölik, és ami még rosszabb, elpusztítják Bartosékat is. De az olyan mintha máris halottak lennének, mert ezek a Maiák itt nem válnak ki a hálózatból, úgyhogy az egész eleve esélytelen. De akkoris, legalább ezeket a hagurikat meg kellene menteni. Mert az az ostoba Kila nem tud semmit a világról. Összepaktált az ellenséggel, és fogalma sincs róla, hogy később az Azarik majd megölik őt is, és az egész Birodalmat is. És Ise-Gulan hatalmas veszélyben van, egy óriási csapda felé sétál éppen. De hogyan akadályozhatná meg? Hogyan mentse meg, amikor nem tud a Maiáról kijönni? Nagyon nekikeseredett. Már gyászolta a Nagyurat, és zokogott, mert arra gondolt, hogy ő volt az egyetlen aki jó volt hozzá és szépen bánt vele. Igazhír Mondóját is rettenetesen sajnálta, bárcsak itt maradt volna mellette! Karsal is eszébe jutott. Ha legalább a fiúnak elmondta volna a titkát. Talán akkor Karsal nem hagyta volna magára, talán közösen kiokoskodtak volna valamit. De most teljesen egyedül volt, teljesen magányosan. Megkeseredett benne valami. Bartosékat már nem mentheti meg. Legalábbis nagyon kicsi a valószínüsége. De a Nagyurat meg fogja, mert szerette és tisztelte és meg akarta hálálni valamivel a jóságát és a bizalmát. Meg kell próbálnia valahogy utánamenni, nincs más esélye. Eszébe jutott hogy Karsal-Bar milyen fiatalon áttörte a Maia páncélját. „Ha neki sikerült, nekem is sikerülni fog”, bizakodott magában. „Elvégre én a tűzmag vagyok. Hatalmam van.”