Cigány vagyok. Egészséges, életvidám, szépnek mondott tizenhét éves lány, de csak egy cigány. Legalábbis mások így vélekednek. Egy kisváros végének eldugott szegletében tengődöm megannyi rokonommal egy táborban. Szép és barátságos környék, ahol naponta legfeljebb két-három verekedés van. Születésem óta itt élek a családommal. Apám tisztességben megőszült kisstílű tolvaj, aki csak néhanapján vigad kedvenc főzött pálinkájától. Anyám, a büszke főállású anyukák rétegéhez tartozik. Szó, ami szó, valóban van mivel dicsekednie, elvégre nem sok nő tudhat magáének nyolc gyereket harmincöt éves korára. Én lennék a másodszülött, név szerint Júlia. Egy ideje problémáim vannak. A családban mindenki dolgozik, engem kivéve és ezt a tényt apám nem rest naponta többször is az orrom alá dörgölni. Az öcsém és a két kisebb húgom szorgosan koldulnak a busz- és a vasútállomáson, bár mostanában elég gyakran panaszkodnak, hogy nem megy olyan jól az üzlet, mint régen. A legidősebb bátyám csatlakozott apánk vállalkozásához, míg fiatalabb fivérem, sorban a harmadik gyerek, kereskedő. Használt telefonokkal, CD és DVD lejátszókkal, sőt még plüss állatokkal is foglalkozik. Egyszóval, mindennel, amiből haszon van. A két idősebb húgom már egy ideje férjnél van, így most ők is szorgalmasan dolgoznak az utód gyártáson. Maradtam én, akinek egyre inkább kiáll a lába a házból, hacsak nem fogok bele valamilyen tisztességes pénzkeresési módba, ahogy a rokonaim vagy férjhez megyek. Az utóbbit gondolkodás nélkül elvetettem. Pedig milyen jó lenne munka helyett az iskolapadban ülni!
Sok gyerekkel ellentétben én szerettem iskolába járni. Főleg télen, amikor odahaza olyan hideg volt, hogy majd megveszett az Isten hidege. Szinte mindegyik tantárgy tetszett, kiváltképp az irodalom. A meséket pedig a mai napig imádom. Még kislány koromban, nehéz napokon azt képzeltem, hogy én is egy hercegnő vagyok, akit mindenki szeret, megbecsül és főleg – fehér. Persze hiába kértem minden Karácsonykor ezt a Jézuskától, az álom csak álom maradt. Másik nagy vágyam mellett, hogy leérettségizhessek és felvételizzek egy jónevű egyetemre. Az ilyen gondolatoktól gyakran különbnek éreztem magam cigánytársaimnál, így hamarosan eltávolodtam tőlük. 
Ekkor ismertem meg Tünde nénit, aki egy személyben volt anyám, tanárom és barátom. A néni már igen öregecske. Szemüvege nélkül alig lát, botja nélkül nehézkesen jár. De az elméje... páratlan. Soha nem ismertem nála műveltebb embert, de gondolom ez nem meglepő. 
Tünde néni akkor költözött a táborunkba, amikor én még a világon se voltam. Gimnáziumi tanár lévén természetesen nagyon okos, amellett pedig határtalanul kedves. Leendő férjét akkor ismerte meg, mikor már javában taposta harmincas éveit, de az akkori időkből megőrzött fotókon egy nappal sem néz ki többnek huszonötnél. Jövőbeli házastársának is igen megtetszett, így hamarosan heves udvarlásba kezdett. Sokáig kellett ostromolnia az asszonyt, aki végül beadta a derekát és egy szerény lakodalom után újdonsült urához költözött. Ám ahogy múlt az idő, úgy csorbult szegény nő boldogsága is. Férje állandóan ivott, ami még nem is lett volna akkora baj, ha nem mindig rajta vezette volna le részeg haragját. Mivel nem volt hova mennie és urának hála, pénze sem volt soha, némán tűrte társa agresszióját és próbálta tisztességesen felnevelni gyermekeit. Ám egy napon, mikor az asszony korán megőszült haját fésülgette, szomszédai látogatták meg, hogy átadják férje halálának hírét. Hamarosan gyerekei is kirepültek a már békés fészekből, így a néni ezután magányosan tengette napjait. Ekkor jöttem én. Kölcsönösen szükségünk volt egymásra. Neki a társaságomra, nekem pedig a tudására, hogy csillapitsa tudnivágyásomat. Mindennap nála töltöttem legalább két órát, ám amikor elindultam munkát keresni, a látogatásaim egyre csak ritkultak.
Nehezebb munkát találni, mint ahogy azt valaha is gondoltam. Nagyon sok helyről elutasítottak. Lassan kezdtem azt hinni, hogy a származásom miatt. Mindenesetre feladásról szó sem lehetett, így a következő alkalommal egy bevásárlóközpontba vitt utam. Pénztárost és árufeltöltőket kerestek. Mindkét posztra alkalmas lettem volna, de ismét nem tartottak igényt rám. Csalódottan hagytam el az üzletet. Mikor a kijáratnál rágyújtottam, két csinosan öltözött fehér lányra lettem figyelmes, akik csípőjüket riszálva tipegtek be az üzletbe. Beszélgetésükből sikerült elcsípnem néhány szót, az állások ügyében jöttek. Úgy döntöttem, hogy megvárom őket. Nem sokkal később arcukon széles vigyorral léptek ki az épületből. Egy hirtelen való ötlettől vezérelve utánuk szóltam. Azok előbb meglepődve néztek rám, ám amikor megkérdeztem, hogy felvették-e őket, lenéző grimaszt vágtak, mint akik fel vannak háborodva, hogy sikertelenséget merek feltételezni, majd határozottan bólintottak. Ekkor még egy kérdést megkockáztattam. Szerettem volna tudni, hogy milyen a legmagasabb iskolai végzettségük. Bár sértődötten, de válaszoltak. Nyolc osztály. Akárcsak nekem.
Mikor haza értem, már javában tartott az esti ünnepség előkészítése. Ez amolyan hagyomány volt nálunk, havonta rendezésre került egy kis összeröffenés. A szomszédasszonyok sürögtek forogtak az udvaron összetolt asztaloknál, míg a férfiak folyamatosan alapozva kedélyüket házi pálinkával, a bogrács rotyogását felügyelték. 
Mivel házunk csak egy szobából és konyhából állt, az utóbbi betöltve egyben a fürdő és a nappali szerepét is, nem tudtam elmenekülni a zajos vendégsereg elől. Már épp azt latolgattam, hogy Tünde néninél keresek menedéket, amikor a szomszéd Rózsi örvendezve magához rántott és barátnőivel egy rögtönzött vallatást tartottak szerénységemnek. Csak a szokásos kérdéseket tették fel, mint például: Mikor mész már végre férjhez? Van már udvarlód? És a kedvencem: Miért nem vagy olyan, mint a húgaid?
Igen, valóban különböztem tőlük. Még a mostani jelenet is ezt bizonyította. Míg ők vidáman fontoskodtak a társaságban; férjükkel, gyerekeikkel, nem létező vagyonukkal dicsekedtek, addig én óvatos lépésekkel somfordáltam el a célkeresztből, hogy végre eltűnhessek a kíváncsi tekintetek, csípős nyelvek elől. Végül a tábor szemétdombjánál leltem menedékre. Leguggoltam egy kisebb kupac hulladék mellé, majd rágyújtottam. Talán még háromszor sem szívtam bele a cigimbe, mikor lépteket hallottam. Legnagyobb meglepetésemre barátnőmnek mondott ismerősöm, Marika közeledett felém. Mint kiderült, követett, hiszen olyan régen beszélgettünk egy jót! Állította ő. A szokáshoz ragaszkodva ezúttal is csak ő beszélt. Büszkén mesélt új munkájáról, amellyel akár heti harmincezret is lehet keresni. Nem szükséges hozzá semmilyen végzettség, mi több, a munkaidő is kötetlen. Mindössze annyi problémája volt álomfoglalkozásával, hogy gyakran unatkozik, mialatt várja a vendégeit az út szélén. Mikor megtudta, hogy még mindig nincs állásom, nagylelkűen felajánlotta, hogy csatlakozzam hozzá. Munka van elég, ráadásul elő szokott fordulni, hogy egy kuncsaft egyszerre két lányra is igényt tart. Visszautasítottam az ajánlatot. Talán magyarázat sem szükségeltetik, hogy miért.
Reggel édesanyámat kísértem el a nőgyógyászhoz. Csak aznap jutott a tudomásomra, hogy várandós a nyolcadik testvéremmel. Várakozás közben egy csinos nő jött ki a doktortól. Szeme könnyes volt, arca végtelenül szomorú. Egy férfit karolva szipogott és panaszkodott, mert – orvosa szerint – már biztos, hogy nem tud teherbe esni. Igazán megsajnáltam. Ekkor anyámra kalandozott a tekintetem. Alig lehet néhány évvel idősebb a kesergő asszonynál, de ő már a kilencedik gyerekét várja. Most, hogy belegondolok, még soha nem hallottam meddő cigányról.
A vizsgálat után, amelyen kiderült, hogy anyám és a baba is teljesen egészséges, újabb álláshirdetésre jelentkeztem egy benzinkúton. A férfi, akinek döntenie kellett a jelentkezőkkel kapcsolatban, gondolkodás nélkül elutasított. Mikor megkérdeztem, hogy miért, mosolyogva csóválta fejét, majd hátat fordított, jelezve, hogy nem hajlandó több időt pazarolni rám. Az újabb kudarc után sem volt mit tenni, így haza indultam.
Mialatt a buszra vártam, egy cigány gyerek jött a megállóhoz kitárt marokkal. Végigjárta az összes várakozót, gyakran használt könyörgésével kéregetve. Hiába ment oda időshöz, fiatalhoz, férfihoz, nőhöz, üres maradt a keze. Mindenki úgy tett, mintha láthatatlan lenne. Végül én következtem a sorban. Kezemet már zsebre vágtam, hogy előhalásszak némi aprót. Nem volt rá szükség. Rám nézett, majd leengedte a karját és továbbállt. Soha nem éreztem magam annyira jelentéktelennek, mint akkor.
Másnap már Marikával ácsorogtam az út mentén.