Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

III. fejezet (4. rész)

[...] A kapitány kissé meghökkent eme isteni csoda láttán, de figyelmét nem hagyta lankadni, s nem állt meg a történteken merengeni, hanem folytatta sietős útját a főváros felé. Nem is ütközött új akadályba, míg el nem hagyta az erdőt, s el nem száguldott egy kis sátor mellett.

*

Ott két fehér lovag kártyázott éppen egy szelíden lobogó tábortűz mellett. Egyikük, mihelyt megpillantotta Darannost, eldobta lapjait, s az út közepére állt. Kétségkívül azt akarta, hogy a kapitány fékezze meg a lovát, de Darannosnak esze ágában sem volt megzabolázni a paripát. Megsarkantyúzta az állatot, megkapaszkodott, s átugratott az útban álló gazember felett.

– Hé, megállni! – ordította a kapitány után a fehér lovag, de Darannos csak vágtatott tovább. A két gazembernek se kellett több, menten lóra szálltak, s a kapitány nyomába eredtek.

Nemsokára nyílvesszők suhantak el Darannos fülei mellett. Elszántan üldözték a kapitányt a fehér lovagok. Mit sem sejtettek valódi kilétéről, mit sem sejtettek a történtekről. Egyszerűen csak tudni akarták, miért jár erre egy magányos lovas ily kései órán. Mit sem tudtak arról, hogy Darannos nem is oly rég kétszáz katonát ejtett csapdába páratlan ügyességével még Werglanius környékén. Hát mi neki e két ostoba fajankó? Nemes paripájának eddig nem állta útját se nyíl, se vihar, se szél, se hó, se jég. Kétséges, hogy végül két fehér lovag fogja majd megfékezni Darannost s hátasát, mégis meglehetősen kitartónak bizonyultak a gazemberek. Két napon át vágtatott a kapitány, nyomában a fehér lovagok. Erdők s dombok tucatjait bejárták, miközben Tharémius egyre közelebb került. Darannos tudta, hogy ott lerázhatná őket, de nem oroszlánok elől menekülő nyulacskaként kívánt a király színe elé lépni. A kapitány s üldözői épp egy erdő kellős közepén vágtattak keresztül, mikor Darannosnak remek ötlete támadt hirtelen.

Elmosolyodott egy röpke pillanatra a kapitány, majd megállt az úton, s szembenézett üldözőivel. Ketten vannak csupán, így nem lesz nehéz elbánni velük. Darannos gyorsan leugrott fehér lováról, üldözői pedig ijedten zabolázták meg a sajátjaikat, nehogy a kapitányénak ütközzenek. Meg is rettentek szegény állatok. Ledobták hátukról a gazembereket, majd nyihogva futottak Werglanius felé, így a fehér lovagok magukra maradtak. Darannos harcra készen állt előttük.

– Megállj! – szólt a két üldöző egyike.

– Megálltam, ahogy kértétek. Most már folytathatnám utamat? Elég sietős a dolgom – felelte a kapitány.

– Mégis mit gondolsz, ki az ördög vagy te? – kérdezte a másik.

– Az, ki megmenti Trisaliát trónbitorló főtanácsnokotoktól – mondta Darannos.

– Hogyan...honnan...megállj, gazember! Vívjunk meg itt s most!

– Épp ez volt a szándékom – mosolyodott el a kapitány.

A fehér lovagok egyszerre rontottak rá. Darannos (mivel kardját a csatatéren felejtette) kénytelen volt fegyver nélkül harcolni, ám e téren sem kellett félteni. Az egyik gazember háta mögé ugrott, majd kihúzta a fehér lovag kardját annak hüvelyéből, mielőtt üldözőinek bármelyike megtehette volna. A kapitány rögtön hátba rúgta immár fegyvertelen áldozatát. Mielőtt a másik lesújthatott volna rá kardjával, Darannos rögtön annak torkához szegezte a hideg acélpengét. A kapitány ezzel meg is nyerte e meglehetősen rövid küzdelmet.

– Dobjátok el a fegyvereiteket! – mondta aztán.

– Igen, igen...értettük – felelték a fehér lovagok. Bizonyára megrettentek Darannos páratlan leleményességét, fürgeségét és ügyességét látván, azért dobták el számszeríjaikat az ő parancsára, még a kardjától is megvált az, amelyik az imént próbált a kapitány életére törni.

– Most pedig takarodjatok az utamból! – mordult fel Darannos. A kapitány azzal eldobta az imént „zsákmányolt” kardot, s lóra szállt, majd magára hagyta a fehér lovagokat, kik többé nem is állták útját Mitrix hős nevelőapjának.

A kapitány most már békésebb körülmények közt folytatta vágtáját a főváros felé. Három éjszaka múlt el, mióta elindult Trienorixból, s közeledett a negyedik, mire kiért az utolsó erdő sűrűjéből. A sápadt téli nap helyett már a hold s az elbűvölő csillagsereg tündökölt az égen. Az erdőből kijutva Darannos egy kis vörös pontot vélt felfedezni a távolban. Szíve csordultig megtelt örömmel s reménnyel, ahogy eme apró pont felé haladva kirajzolódtak előtte a büszke főváros vörös márványfalai. Kétségtelen immár, hogy elérte úti célját a mi hős kapitányunk. Egy hétbe se tellett, noha való igaz: nem állt meg éjszakánként, hogy sátorba vonuljon s lepihenjen, hogy lovat cseréljen a fogadókban, mint azt Werglaniusból Trienorixba vezető útján tette, de szorította az idő, hiszen még Nesorus előtt kellett a király színe elé vonulnia. Mint a hat évezred (nem nyolc, ugyanis Tharémius városa 2000 körül jött létre) alatt minden arra tévedt halandót, őt is elbűvölte a büszke főváros látványa, de ámulata nem tartott, s nem is tarthatott soká. Mire a kapitány a kapuhoz ért, már leszállt az éj, ez pedig valahogy sietségre intette Darannost.

Tharémius éjjel is ragyogóan vörös márványfalai mindig büszkén köszöntötték az embert. Zaterius rendelete szerint nappal a kapu mindenki előtt nyitva áll, de éjjel bezárják azt, hisz tartanak a zsiványoktól. A kapitányt is csak némi arany fejében engedték át az őrök, de Darannosnak Nesorus bukása minden pénzt megért, hát fizetett.

Még a holdvilágos éjszakában is bájos város volt ez a Tharémius. Hatalmas terek, széles utcák, kőutak, szobrok, szökőkutak, a legnevesebb kőfaragómesterek díszesebbnél díszesebb alkotásai, ez volt Tharémius. A város több ezer év történelmét őrizte falain belül, noha elsősorban a Tharémiusról (Trisalia alapítójáról) szóló emlékeket vigyázta, kiről a büszke utókor nevezte el a trisalionok hatalmas birodalmának pompázatos fővárosát. Ha itt volna Tharémius, a nagy király, bizony nem hagyná, hogy Nesorus zsarnoksága foltot ejtsen a nemzet becsületén, de mindez már csak múlt. Most a jelen fontos, most az a fő, hogy a trónbitorló a mai napon végre elbukik egyszer s mindenkorra, erről pedig a hős kapitánynak kellett gondoskodnia, ki nemsokára meg is érkezett a hatalmas tharémiusi várkastélyhoz.

Ott leszállt lováról, s bebocsátást kért az őröktől. Túl keveset fizetnek nekik ahhoz, hogy vitába szálljanak, Darannos gond nélkül bevonult hát az épületbe, még pénzt se kellett adnia érte. Amint tehette, a trónterem felé vette az irányt. Ott is őrt állt két katona, de azok is beengedték a kapitányt mindenféle vita, illetve megvesztegetés nélkül. Darannos hirtelenjében gyanakodni kezdett. Túl könnyű, igen, túl könnyű ez így. Tán már késő volna? Nesorus megelőzte volna? Nem, az nem lehet! A királynak életben kell lennie. Ha halott, akkor minden remény elveszett, s a nagy út, a nagy sietség hiába volt. E fájó gondolatok aligha adtak okot a tétovázásra.

Darannos kapkodva szedte lábait, míg meg nem érkezett Zaterius elébe. Ekkor köszöntötte Trisalia urát, térdre ereszkedett előtte, majd átadta neki a Pergament. Elmagyarázta, miképp lelt rá, s elmondta a királynak, hogy mekkora veszélyben forog az élete.

– Hallatlan...ez hallatlan! Nesorus lakolni fog szörnyű tettéért! Trónbitorló a főtanácsnokom! Nesorus féreg csupán, semmi több! – kelt fel trónjából Zaterius a Pergament vizslatván.

Ahogy elméjébe ivódtak az istenek emlékképei, egyszerre mindent megértett. Birodalmát saját főtanácsnoka sodorta a pusztulásba, s közben békéhez hűnek vallotta magát. Hazugságaival megőrjítette Trisalia egész népét, de még nem késő helyrehozni, mit Nesorus tett tönkre immár két évtizeddel ezelőtt.

– Köszönöm segítségét, Darannos kapitány – szólt ismét a király.

– Felség, mint látta...minden dréoniai vérfürdő a főtanácsnok műve. A sárkányoknak nem volna szabad ennyit szenvedniük egyetlen aljas féreg miatt. Felséged is látta az istenek emlékképeit, látta, hogy Exator nem egyszer kért békét öntől. A sárkányoknak is joguk van élni Ilderonia földjén. Kérem, ne hagyja, hogy unokáinkból is árvát, majd lelketlen gyilkost faragjon véres háborúnk! Ily sorsot sem ember, sem sárkány nem érdemel – felelte Darannos.

– Magamhoz hívatom Exatort, amint lehetséges, s mihamarább békét kötünk – bólintott Zaterius.

– Akkor gyermekeink s az ő gyermekeik nevében is hálával tartozom – hajtott fejet Darannos, majd Mitrixre gondolt hirtelen.

Vajon hol lehet a leány, mit csinálhat éppen? Megbocsátja-e valaha a kapitánynak, hogy elvakult gazember módjára viselkedett vele szemben? Túl nagy volt a leány szíve, hogy nevelőapja megértse, a kapitány tudta most már, igen, már mindent értett. Darannos gyáva volt, félt szembeszállni Nesorusszal s csatlósaival. Harag tűztengere gyűlt szívében, ám be kellett zárnia oda, nem engedhette azt szabadjára, mikor farkasszemet nézett a főtanácsnokkal, így gyáván Mitrix lelkébe tiport szavaival s tetteivel. Szörnyeteggé, egy gyönge, egy gyáva emberré vált ő, Trisalia hajdan oly becsületes, oly vitéz és tekintélyes kapitánya, mint soha senki azelőtt.

Darannos bele se mert gondolni, hogy mi volna akkor, ha Mitrix édesanyja megtudná, hogyan bánt ő a leánnyal. A kapitány felesküdött rá, hogy Mitrixet megóvja majd, hogy szeretni fogja, olykor mégis csak gyűlölni volt képes egyre szűkülő szíve. Ha tudta volna, mily sanyarú sors vár Mitrixre, tán sosem menti meg őt, de harcos becsülete hajdan nem engedte magára hagyni a leányt.

– Darannos! – szólt egy mély, rekedt hang a terem túlsó feléből, mely hirtelenjében véget is vetett Darannos hosszas merengésének.

A kapitány, mint minden trisalion, ezer közül is felismerné e rettenetes hangot. Darannos kardjához nyúlt hirtelen, majd falfehér arccal eszmélt rá, hogy fegyverét a trienorixi csatatéren hagyta, még a fehér lovagét sem hozta magával. Védtelen maradt ővele szemben, akárcsak Zaterius, kinek torkához egy hideg pengét szegezett most a trónbitorló. Tudta a király: ha őrök után kiált, torkát rögtön elvágja a hitvány főtanácsnok, s azzal örökre megpecsételi a világ sorsát.

– Nesorus – szűrte a fogai közt Darannos, ahogy felragyogtak a gyilkos szándékkal telt, méregzöld szemek a király háta mögött.

– Leleményessége lenyűgözött, kapitány. Nem hittem volna, hogy maga lesz az, ki elsőként ízlelheti meg isteni hatalmam nagyszerűségét – felelte gúnyosan a főtanácsnok.

– Vége, Nesorus, hisz az Igazság Pergamenje holnap napvilágot lát, s minden mocskos bűnéről lehull majd a lepel...főtanácsnok. Egész Trisalia tudni fogja, hogy maga anyáktól vett el fiakat, s asszonyoktól ragadott el férjeket, mikor a dréoniai mészárszékre küldte katonáinkat merő hiúságból s kapzsiságból – szólt Zaterius.

– Vége? Nem, épp csak most kezdődik, most kezdődik el...minden. Fogalmatok sincs, mi vagyok, fogalmatok sincs, ki vagyok, pedig több volnék egyszerű embernél, mégis hatalmasabb bármely istennél. A világ sorsa Ilderonia nyolcezredik évében elrendeltetett, s hiába is próbáltok küzdeni ellene, gyönge halandókként végzetetek nem lehet más, mint PUSZTULÁS! – kurjantotta Nesorus.

– Megfizetsz mindenért, féreg...MINDENÉRT! – ordította Darannos, s a főtanácsnokra rontott.

Kardja híján is elbánik ő a gazemberrel, igen, megteszi. Elég, ha öklét lendíti fegyvere helyett. Végrehajtja Ilderona ítéletét fegyverrel vagy fegyver nélkül, de hiába lelkesedése, hiába minden ereje hős szívének, Nesorus egy lépéssel előrébb járt. A főtanácsnok tudott a Pergamenről, tudott mindent Etarianusról s Mitrixről, tudott még olyakat is, amiket hősnőnk aligha. A főtanácsnok tudta, hogy eljön ez a pillanat, tudta, hogy hasznára válhat majd. Darannos öklének egy erős kéz állta útját félúton a főtanácsnok felé, s mikor elkapta, egyre csak szorongatta. A kapitány elképedve tekintett a királyra.

Zaterius állította meg a hős kapitányt. A király reszketett. Testének immár képtelen parancsolni, elméje is gyöngül már. Nesorus elnevette magát, majd hitvány varázsigét mondott, mellyel megpecsételte a király, sőt tán az egész világ sorsát:

– Bűnös e romlott lélek,

Utat talált belé a féreg.

Legyen láncaid rabja,

Parancsod némán is hallja! – szólt Nesorus, s Zaterius megváltozott hirtelen.

A király elengedte Darannos öklét, mire a kapitány ijedten hátrált. Zaterius arca feketébe borult, szemei elkezdtek vörösen izzani, míg testére fekete páncél égett. Koronája zuhanásnak indult, s rövidesen a földön koppant. Már nem ragyogott rajta oly fényesen az arany, mint újkorában. A király kezében kard jelent meg, melynek markolata csupa apró csont, míg pengéje egy sárkány hófehér szarva, melyet mintha Trisalia legjobb kovácsa pallérozott volna. A kapitány megborzongott e sötét bűbáj láttán, de nem hagyta, hogy félelme felülkerekedjen.

– Mit műveltél vele, szörnyeteg?! – üvöltötte Darannos a királyra tekintve.

– Holnap eljön leányod, s elbukik a Fények Szajhájával együtt! Holnap már királyként ünnepel Trisalia népe, holnap megindítom egyesztendős hadjáratomat a hüllőfattyak ellen, s győzni fogok, győzni fogunk mind, a te gyönge fajtád pedig...drága Darannosom, az Örök Éj Birodalmában, Letharius poklában rohad majd! – köpött egyet Nesorus, s már távozott is a trónteremből.

A kapitány szabad öklével lesújtani készült a főtanácsnokra, de kezét Zaterius újra megragadta, s úgy megszorongatta, hogy Darannosnak immár csontjai ropogtak a szorítás erejétől.

– Nesorus, férges korcsok fattya, ezért még megfizetsz! Hallod?! – kurjantotta Darannos, de a főtanácsnok már ügyet sem vetett rá, csak elvonult némán, közben intett a királynak, hogy béklyózza meg a kapitányt.

Zaterius a földre terítette Darannost, hasára fektette, majd megkötözte kezeit a hátán, aztán két lábra állította, úgy vezette a várkastély börtönébe. A kapitány mindeközben kétségbeesetten próbálta észhez téríteni a királyt, de mindhiába. Szerette volna hinni, hogy Zaterius lelke él még a szörnyű testben, de badarság volt ezzel áltatnia magát.

– Zaterius, mit művelt magával az a szörnyeteg? – kérdezte Darannos, de mindhiába.

– Nesorus a mesterem, az Éjek Ura, hőn szeretett parancsolóm – felelte a király hidegen, minden érzelemtől mentesen.

– Az ördögbe is, csapdába csalja Mitrixet! Mindvégig ez volt a tervetek. Igaz? IGAZ?! – visította Darannos, de a torzszülött ügyet sem vetett rá, csak kilépett a börtönszobából, majd bezárta oda a hős kapitányt.

Darannos úgy remélte, a mai napon helyrehozhatja mindazt, mit az évek során elrontott. Sikere békét hozott volna, s lelkiismerete is megtisztult volna talán, de most egy homályos börtönszobában várta a nagy csodát, várta, hogy jöjjön Etarianus, hogy jöjjön sárkány, isten, istennő vagy bárki, csak Mitrix ne szenvedjen tovább. Holnap megérkezik az ifjú varázslónő, Nesorus úgy jövendölte, s akkor Trisalia főtanácsnoka, leendő királya megadja a kegyelemdöfést hősnőnknek, akkor eldől majd a világ sorsa, s örök sötétség fájó leple hull egész Ilderoniára.