Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

III. fejezet (3. rész)

[...]

 – Etarianus...figyelmeztetnem kell a... – tekintett fel a sorok végére érvén Darannos. Magyarázatot remélt Etarianustól, de addigra mind a tömegnek, mind Mitrix tanítójának hűlt nyomát lelte.

– Itt vagyok magával, kapitány – felelte rövid szünet után Etarianus.

– Nem látom, uram – mondta Darannos.

– Egyelőre elég, ha hangom hallja. Most jól figyeljen! Fordítsa meg a Pergament, s vessen egy pillantást a hátoldalára is! Ott az istenek azon emlékképeit látja majd, melyek mind Nesorus szörnyű gaztetteiről számolnak be – magyarázta Mitrix titokzatos tanítója.

Darannos bólintott. Megfordította a Pergament, mire vészjósló képek tárultak szemei elé. Figyelemmel kísérhette Nesorus bűbájosait, kik egy fájó, sötét éjjelen megölték Exator nejét, s elragadták a tojást, melynek mélyén a trónörökös várta, hogy világra jöjjön. Igen, így történt. Ez a sorozat ezzel véget ért, mire újabb képek sora jelent meg Darannos előtt.

A kapitány először a sárkánykirályt láthatta, amint levelet ír, melyben békét kér Trisaliától, s cserébe lemond földjéről, vagyonáról, még hatalmáról is, de amint Nesorus kezei közé kerül üzenete, a főtanácsnok elégeti azt. Exator hiába kért békét Trisaliától újra meg újra, levelei sosem jutottak el Zateriushoz. A főtanácsnok békéről s egyezségről hallani sem akart, így Exatornak minden üzenetét tűzbe hajította. Ott, a lángok közt (a levelekkel együtt) minden békébe vetett hit s remény megsemmisült.

A képek harmadik sorozata már Klexor, Nesorus s Wenderius közös ármánykodásait mutatta be. A gazemberek terveket szőttek, leveleket küldtek egymásnak, valamint szolgáiknak, melyekben különböző személyek kifaggatására, meggyilkolására vagy épp bebörtönzésére adtak parancsot, illetve tettek javaslatokat egymásnak, miközben a fehér lovagok ártatlanok százait hurcolták Tharémius bírája, Trisalia tábornoka, Werglanius kormányzója, Wenderius elé, ki halálos ítéletet mondott felettük. Összeesküvés volt ez; összeesküvés a király s a nép ellen.

Miután a képek heves sorozatának vége szakadt, Darannos tekercsbe hajtotta a Pergament, s félelemmel telve szólt Etarianushoz. Úgy lehet, a kapitány az egyetlen, ki megállíthatja a főtanácsnokot, mielőtt túl késő volna. Ha Nesorus fejére korona kerülne, az szörnyű következményekkel járna, ez kétségtelen. De vajon hinni fogja-e a kapitány szavát a vajszívű Zaterius?

– Nézze, Etarianus! Kételkedni nincs okom e meggyőző bizonyítékban, de királyunk hatalma gyönge. Vajon hinni fog-e nekem, ha színe elé lépek e tekerccsel, s főtanácsnokát árulással vádolom? – kérdezte Darannos.

– Az Igazság Pergamenje sosem hazudott még. Ezt Zaterius is tudja, hát hinni fog a Pergamennek, s hinni fog magának is, de sietnie kell, kapitány. A király sorsa a maga kezében van. Ha sikerrel jár, milliókat ment meg a pusztulástól, de ha elbukik, nos...bele se merek gondolni. Most menjen, siessen Tharémiusba!

– Ön s a felkelők eljöhetnének velem, Etarianus.

– A lázadóknak itt van dolguk, nekem pedig vissza kell térnem Werglaniusba. Közeleg az első sárkánylovas kora, érzem, s Mitrixnek készen kell állnia, hogy azzá legyen, aminek lenni hivatott.

– Etarianus, én...nem értem szavát.

– Csak menjen, vágtasson el innét, Tharémiusig meg se álljon, s ne nézzen vissza egy percre sem! – felelte Etarianus.

– Akkor hát...minden jót! – búcsúzott el a kapitány.

– Sok szerencsét, Darannos! – köszönt el Mitrix titokzatos tanítója is.

Darannos tudta, hogy Trisalia sorsa immár az ő kezében nyugszik. Gyorsan kell cselekednie, s még gyorsabban kell gondolkodnia, ha még időben Zaterius színe elé akar lépni. Épp az utazáson törte a fejét, amikor meglátott egy fehér paripát a közelben. Gazdátlan, magányos, ámde szelíd állat volt az. A kapitány fel is ült hátára könnyedén, aztán megsarkantyúzta, s gyönyörű hátasa már száguldott is nyugatra, a trisalion főváros felé új gazdájával együtt, ki elszántan hajtotta lovát, kezében az Igazság Pergamenjével, mely megdöntheti Nesorus hatalmát egyszer s mindenkorra. A kapitány lelke sajog még a bűnöktől, de azokat megbánta már, azoknak gyötrelme véget ér, amint átlép Darannos a főváros kapuin, amint Nesorus bitón lóg, és se szóval, se tettel nem kontárkodhat már bele a világ egyensúlyába. A lázadók teljesítették küldetésüket, hisz a bizonyíték nagy eséllyel eljut a királyhoz, s akkor vége a gyűlölt háborúnak. Mindvégig ezért, csupán ezért harcoltak...ezért haltak. Öt fájó esztendőn át szorult körülöttük napról napra a királyi hadsereg ostromzára, melyen egyikük sem juthatott át büntetlenül, így nem tudták eljuttatni a bizonyítékot a királyhoz, de most végre akadt egy nemes harcos, ki sikeresen kijutott Trienorix városából, s immár kezében a Pergamen, melyet rövidesen el is juttat a királyhoz.

Trienorix romokban hevert, s a várost védelmező hősök legjava is elesett már a harc mezején, a többi is alig állt a talpán. A győzelem Wenderius tábornoké lesz, a felkelők érezték már. Nem is reméltek aranyhegyeket, se drágaköveket, csak a hősöknek járó, dicső halált. Mintha a kegyelemdöfést adná meg a több száz sebből vérző lázadóknak, Wenderius majdnem minden katonáját rohamra indította. Harcosai embertömegekből álló gyűrűt vontak a rommá lőtt város köré, s lemészárolták mindazt, ki ellen mert szegülni a galád Nesorus akaratának, míg a királyi hadsereg gyilkos katonái alkotta kör egyre csak szűkült Trienorix romjai, illetve a felkelők körül.

Mindeközben Etarianus Werglaniusba sietett. Hiába maradt volna, hisz ő nem harcos, egy öreg tanító csupán, semmi több. Vagy mégis hős harcos volna? Akkor hát miért futamodott meg gyáván? Csak Ilderona tudja. Akárhogy is, a királyi sereget nem foglalkoztatta Etarianus szökése, de Mitrix nevelőapjáé annál inkább.

Wenderius még az utolsó roham előtt a táborból látta, ahogy egy lovas elhagyja a várost. Felismerte benne Darannost. Megfutamodott a gyáva! De miért pont most, a győzelem pillanatában, mikor a királyi sereg az utolsó rohamra indulna éppen? A tábornoknak valami azt súgta, hogy hiba volna, ha szökni hagyná a kapitányt.

– A harmadik zászlóalj eredjen a gyáva féreg után! A többieknek teljes roham! – mutatott először a menekülő kapitányra, végül a város romjaira az öreg tábornok.

A harmadik zászlóalj katonái mentek is Wenderius kíséretében a „hitvány” s „áruló” Darannos után. Az ostromot vezénylő tiszt elhagyta a harc mezejét, így a trienorixi csatát az ifjabb tábornokoknak kellett befejezni. Kétszáz lovas eredt Darannos nyomába, míg több tízezer másik a város felé vette az irányt. Trienorixban paták dobogtak, pengék szikráztak, ahogy egymásnak ütköztek, hősök kiáltottak büszkén, vad mennydörgésként, ahogy elérkezett a hősi halál dicső pillanata. A trienorixi lázadást elfojtották, így a szabadság harcosai elhallgattak e keserű napon. Győzelem jutott Nesorusnak e csatában, de a háborút könnyűszerrel elvesztheti, ha Darannost nem érik utol üldözői.

A kapitány száguldott, ahogy csak bírt. Erdőkön, dombokon át vágtatott, hajtotta lovát, ahogy csak tudta. A paripa patái úgy dübörögtek a földutakon, mintha az ég dörögne. Darannos nyomában kétszáz lovas száguldott, de mindez hiába. A kapitány barna szemei előtt egyedül az egyre közeledő cél lebegett, melyet előbb vagy utóbb el fog érni, akár tetszik ez üldözőinek, akár nem. Darannos igyekezett mihamarább lehagyni Wenderiust s katonáit. A kapitány villámként száguldott üldözői előtt, így őt utolérni képtelenségnek bizonyult, s hiába az a temérdek nyílvessző, melyet Darannos után lőttek Wenderius katonái, egy sem talált. A kapitánytól mind messze repült, mintha őrangyal vigyázna őrá.

Darannos nem állt meg, az üldözők meg nem tántorították. A kapitány félelmet nem ismert már, egyre csak a hőn áhított cél lebegett szemei előtt: megállítani Nesorust, mielőtt túl késő volna. Ha sikerrel jár, véget ér az értelmetlen mészárlás, győzni fog a jó a gonosz felett, ember és sárkány örök barát lesz, mint hajdan. Szép álom ez, igen, ezért érdemes küzdeni, Darannos nem tétovázott hát. Száguldott a széllel szemben, mely arcába kapott, mely könnyeket csalt elő barna szemeiből. Hiába minden akadály, a kapitány egyre csak közeledett Tharémiushoz, percről percre közelebb került.

Nemsokára maga mögött hagyta Werglaniust is, onnan pedig egy hatalmas erdő felé tartott. A falu már csak egy apró kis pont a háta mögött, messze jár már Werglaniustól, de Tharémiusba még így is legalább három nap az út. Beköszöntött az éj, annak sötét leple hullott egész Trisaliára. Feketébe borult az erdő is, egyedül a hold fénye járta át olykor a fák közti keskeny ösvényeket, de hiába a sötétség, Darannos nem állt meg. Átugratott kidőlt fatörzseken, árkokon, bokrokon, míg üldözőinek egyike a nagy száguldás közepette késve zabolázta meg a lovát, s a szegény paripa elbotlott a kidőlt fatörzsek egyikében. Nagyot repült a katona, vele tartott lova, majd a másik százkilencvenkilenc harcos és paripa is. Mint a dominó, úgy dőltek el mind a négyszázan (ló s lovas egyaránt), majd messzire repültek, s csúnyán megsebesültek, mikor földet értek. Őrületes sebességgel haladt a kapitány, így nem is csoda, hogy üldözői képtelenek voltak időben megfékezni lovaikat. Bosszúsan tekintettek a távolban tovatűnő Darannosra, kinek útját még mindig nem állta akadály, ki csak egyet akart: helyrehozni mindazt, mit elrontott az elmúlt két évtizedben.

A kapitányt szorította az idő. Lova fáradt már, akárcsak maga Darannos, de nem állhatott meg. Tudta, hogy üldözői a sebek ellenére is folytatnák a hajszát. Utolérnék és elfognák, ha éjszakára letelepedne pihenni akár a szabadban, akár egy útszéli fogadóban. Nem, nem állhatott meg, hát sietett, ahogy csak bírt. Lova izzadt már, alig állt a lábán. A kapitány figyelmét nem kerülte el az állat kimerültsége, végigsimított hát a paripa hófehér nyakán, melyet szürke sörény díszített, majd ékesen szólt lovához:

– Meg tudjuk csinálni, cimbora, hisz nincs sok hátra. Nem állhatunk meg, hát menjünk... – suttogta gyöngéden Darannos. –...Vágtassunk! – ezt immár büszkén üvöltötte. Ahogy torkát elhagyták az erőteljes hangok, valami különös dolog történt hirtelen.

A paripa búcsút intett a fáradtságnak, szemeiben aranysárga fény gyúlt, égszínkék szárnyak jelentek meg hátán egy röpke pillanatra, majd eltűntek. Nemsokára az állat szemei is visszanyerték eredeti színüket, s Darannos hátasa most tán sebesebben vágtatott, mint azelőtt. A kapitány kissé meghökkent eme isteni csoda láttán, de figyelmét nem hagyta lankadni, s nem állt meg a történteken merengeni, hanem folytatta sietős útját a főváros felé. Nem is ütközött új akadályba, míg el nem hagyta az erdőt, s el nem száguldott egy kis sátor mellett.