Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

III. fejezet: A trónbitorló(1. rész)

Nesorusnak besúgói adták tudtára, hogy Werglaniusban támadás készül ellene. Beszéltek neki a leányról, titokzatos nyakláncáról és tanítójáról, Etarianusról. Fehér lovagok ezrei lepték el a werglaniusi utcákat. Élükön Nesorusszal és Klexorral kutatták át az egész falut, de hiába minden erőfeszítés, hisz mire megérkeztek, Mitrix messze járt már, s nem volt senki, ki elárulja, merre ment. Etarianus is hallgatott, mikor a vezér, valamint a főtanácsnok faggatni kezdték a nyolcas terem falain belül, így Nesorus, mintha elfogadta volna vereségét, némán távozott az iskola épületéből kísérőjével, Klexorral együtt. El kellett ismernie, hogy ezt a csatát elvesztette. Mitrix kicsúszott a kezei közül, de higgadt maradt, mintha mi se történt volna. Mire készült vajon?

Mikor elhagyták Etarianus iskoláját, Nesorus határozott parancsot adott Klexornak.

– A szajha eltűnt a faluból. Bizonyára Tharémius felé tart már. Oszlasd fel seregeid, keresd meg a hitvány leányt, s végezz vele, mielőtt még királyunk színe elé lépne! – utasította Klexort Nesorus, majd Darannos otthona felé vette az irányt.

– Igen, uram! – tisztelgett a vezér, s már ment is, hogy eleget tegyen a feladatnak, miközben főtanácsnoka is munkához látott.

Alig telt el néhány röpke perc, s Nesorus már vadul dörömbölt Darannos otthonának ajtaján. A kapitány ajtót nyitott a főtanácsnoknak, majd köszöntötte őt.

– Üdv, uram! Segíthetek? – mondta, s már-már készen állt arra, hogy bármilyen parancsát teljesítse a hitvány zsarnoknak, amikor elméjében ismét hallani vélte Mitrix szavait:

– „Gyönge vagy...gyáva vagy!” – visszhangzott Darannos fejében.

– Kapitány, szükségünk van magára Trienorixnál. Túlontúl rég dúl a harc a felkelőkkel. Ideje, hogy végre megtanulják, mi a rend. Fogja a páncélját, fogja fegyvereit, s induljon útnak! Wenderius már várja. Lóduljon! Ez parancs – szólt hidegen Nesorus.

Darannos lelkét gyötörte a fájdalom. Megint ugyanaz a helyzet, megint ugyanazok a kínok. Szegje meg a parancsot, s váljon felségárulóvá, vagy teljesítse a gyilkosok akaratát? Nem, többé nem fog ölni csak azért, mert vezérei úgy akarják! Nem lesz többé gyönge, gyáva alak, inkább a halál. De akkor mi lesz Mitrixszel? Ki vigyáz majd rá? Nincs senkije, csak ő, Darannos, senki más.

– Én...nem...én...én... – próbálta megfogalmazni válaszát a kapitány, de hiába. Szívében éppúgy ott élt a harcos hazafi, ki mindent megtenne nemzetéért, akárcsak a szerető apa, ki leányáért meg is halna, kit azóta gyötör a lelkiismerete, mióta kezet emelt Mitrixre.

– Hogyan? – kérdezte Nesorus.

– Én...nem habozok. Megteszem – felelte végül Darannos.

– Jól van, fiam. Öltsön páncélt, s hozza a fegyvereit! Én kerítek magának egy lovat – mondta a főtanácsnok.

Azzal Darannos sorsát elfogadva, visszavonult a maga szobájába, s röpke három perc alatt elkészült. Mikor visszatért Nesorushoz, testét páncél óvta már, derekán kardja, hátán számszeríja. Készen állt a harcra. A főtanácsnok hozatott egy lovat neki, mint ígérte, s útnak indította őt. Darannos ment, ment gyáván, végzetét elfogadta, láncra verve élte életét, s jóllehet, e láncokat soha le nem tépi már. Többre tartotta rongyos életét harcos becsületénél, nem lázadt a zsarnok akarata ellen, behódolt neki, s háborúba lovagolt.

Hamar elérte Trienorix városát, mely vagy öt esztendővel ezelőtt lázadni merészelt Nesorus akarata ellen. Noha (a felkelők hősiességének hála) eddig kudarcba fulladt minden megtorlási kísérlet, a főtanácsnok úgy döntött, itt az ideje, hogy porrá zúzza a felkelőket egyszer s mindenkorra, ezért vetette be legjobbjait ellenük. Wenderius könyörtelen, hidegvérű, ámde megfontolt tábornoka Trisaliának, míg Darannos egy kötelességtudatos hazafi, ki még a legveszedelmesebb pillanatokban is az elsők közt indul rohamra.

A kapitány ezúttal sem tétovázott. Mindössze két napba telt, mire megérkezett a királyi seregek táborába. Onnan nem messze javában dúlt már a küzdelem: nyílzáporok, kardcsörgés, lovak nyerítése, patáik zaja, romokból felszálló füst, várost bombázó katapultlövések, melyekre a lázadók katapultjai válaszoltak, ezek fogadták Darannost. A kapitány a tábornokok sátra felé vette az irányt. Parancsot kapott, s bolond volna megszegni azt. Szíve hallgat, nem dobban, ha Darannos a gyűlölt háborút vívja. A kapitány leugrott fehér lováról, bevonult a sátorba, s egy határozott tisztelgés kíséretében köszöntötte a trisalion tábornokokat, köztük elsősorban Wenderiust.

– Darannos kapitány szolgálatra jelentkezik – mondta aztán a kapitány.

– Á, már vártuk, kapitány! Tudja, túl régóta dúl a harc a trienorixi kutyákkal. Hiába ötévnyi véres küzdelem, még mindig maradt néhány lázadó a városban, s ha ez nem lenne elég, pár napja sárkányok érkeztek Dréoniából. Kétségtelen, hogy a fattyak szövetkeztek ellenünk, hisz a múlt éjjel egymással karöltve szorították vissza a mieinket! Hallatlan! – mondta a fiatal tábornokok egyike.

– Kapitány, a parancsnoksága alá bocsátom kétszáz legjobb lovasomat. Magával az élen eltiporhatják mind a sárkányokat, mind a lázadókat – tette hozzá Wenderius.

Darannos elgondolkodott a terven, míg az ő jó öreg tábornokát, Tharémius bíráját, Werglanius kormányzóját hallgatta. Hadvezéri ösztöne azt súgta, hogy ez az elbizakodott roham könnyen mészárlásba torkollhat.

– Csupán ennyi a tervük? – kérdezte végül a kapitány.

– Nem, nem, Darannos, természetesen nem. Miután a katapultjaink elhallgattak, az íjászaink nyílzáport zúdítanak majd a városra, maga és a lovasai pedig útnak indulnak, mihelyt megpillantják az első nyílvesszőt az égen. Ahogy maguk elindultak, kapitány, a katapultjaink ismét pusztító lövések sorozatával bombázzák majd a várost, míg íjászaink s dárdavetőgépeink megtisztítják az eget maguk felett a tetves hüllőfattyaktól. Fedezni fogják önöket az egész úton – magyarázta Wenderius.

– Kockázatosnak tűnik, hisz a rohamozó lovasok végig ki lesznek téve az ellenség sárkányainak és ostromgépeinek, az íjászokról nem is beszélve.

– Ne aggódjon, kapitány! Fedezni fogjuk magukat, noha a munka oroszlánrésze így is önre s lovasaira marad, hisz rendületlenül kell vágtatniuk egészen a város szívéig, ahol lemészárolják majd a felkelőket, mint a disznókat. Addig nem állhatnak meg, míg az összes lázadó el nem vérzett. Nézze! Valakinek vezetnie kell a lovasok vakmerő rohamát, s maga az egyetlen, ki alkalmas volna a feladatra, feltéve, ha van hozzá elég vér a pucájában, kapitány.

– Értettem, uram, és...igen, uram, meg tudom csinálni, számíthatnak rám – felelte Darannos egy bizonytalan tisztelgés után, majd elhagyta a sátort. Tudta, hogy hiába emelne szót a terv ellen. Wenderius azelőtt sem hallgatott rá soha, s bizonyára most sem fog, hiába is vitatkozna vele az őrült haditervről.

Nemsokára kezdetét vette a hadművelet, melyet Darannos szíve mélyén ellenzett volna, de tudta, hogy a dolgokba itt nincs már beleszólása. A tábornokok egyike összegyűjtötte a kétszáz lovast, s a kapitány parancsnoksága alá helyezte mindet. Az íjászok most nem lőttek, felsorakoztak tíz hosszú sorba, az íjakat felajzották, a nyílvesszőket meggyújtották. Mire elkészültek, a csatatéren tartózkodó tábornokok egyike a magasba emelte jobbját, csak a megfelelő pillanatra várt. A királyi hadsereg katapultjai ekkor elcsöndesedtek, nem adtak le újabb lövéseket.

– Tűz! – intett a tábornok az íjászoknak, mire tízezer lángoló nyílvessző zápora zúdult Trienorix füstölgő romjaira. Lángjuk narancsszínűre festette a mennyboltot a kikötőváros romjai felett. Darannos szíve torkában dobogott, arcáról folyt a verejték. Füleit sértette a katapultok nyikorgása, mikor (a nyílvesszőket kísérve) lángoló lövedékeik újfent a város maradványai felé süvöltöttek.

A kapitány tudta, hogy indulnia kell, igen, el kell indulnia, megsarkantyúzta hát fehér lovát, s rohamra indult.

– Utánam! – üvöltötte torkaszakadtából, mire ő és kétszáz lovasa elkezdett a rommá lőtt város felé száguldani. Válaszképpen négy sárkány jelent meg az égen. Darannos épp ettől félt. Tudta, hogy a terv ezen a ponton fog végzetes kudarcot vallani, hiába fedezik őt s lovasait az íjászok, illetve a dárdavetőgépek, ha Exator harcosai a villámnál is sebesebben száguldanak az égen, ha eltalálni őket szinte lehetetlen. Két sárkány balról, kettő pedig jobbról támadott a kapitányra, illetve csapataira.

Darannos oldalba bökte a lovát, hogy siettesse az állatot, miközben torkaszakadtából üvöltött:

– Vágtass, vágtass, ne állj meg! – ordította, s a trisalion paripák meg nem álltak a lovasok alatt. Sebesen vágtattak, majdnem oly sebesen, akár a szél, de hiába, mindig gyorsabb náluk a sárkány. Dréonia teremtményei háromtucatnyi lovast égettek porrá, a többi egyelőre Darannosszal száguldott Trienorix rommá lőtt városa felé. Hogy meddig bírják még, nem tudják. Messze a cél, s egyre fogy erejük. Mind rettegve tekintenek oda, hol társaikat halálba taszítják Exator sárkányai. Vagy negyven ló fordult vissza félelmében, mikor a lázadók nyilak s katapultlövések záporával válaszoltak Darannos, valamint az őt követő lovasok rohamára. Mire elérték az út negyedét, a kapitány fél serege odalett. Kit a sárkányok, kit a katapultok, kit a nyílvesszők taszítottak halálba, s Wenderius nyugodt szívvel küldte mindnyájukat a biztos pusztulásba.

A kapitány nem tudta, meddig bírja még. Gyomra felfordult, arcán egyre sűrűbb a verejték bűzlő patakja, s feje úgy lüktet, mintha mély sebet kapott volna homlokára. Darannost szorongás ragadta magával, szívverése mintha leállt volna egy röpke pillanatra. Már-már attól tartott, hogy elveszti eszméletét, oly nagy a nyomás testén és lelkén, amikor egy sárkány fájdalmas sikolya észhez térítette hirtelen.

Eltalálták szegény párát. Egy hatalmas dárda rettenetes acélhegye tépett szárnyába, mire a teremtmény hirtelenjében elvesztette az irányítást szárnyai felett. Képtelen volt egyenesben tartani pompás, vörös testét. Borzalmas fájdalmak közt zuhant a mélybe, s egyenesen a kapitány felé tartott.

Darannos felállt nyergében. Tudta: ha élni akar, már csak egyet tehet. Közeledett a teremtmény, szélsebesen zuhant a kapitány felé. Elvesztette az irányítást szárnyai felett, hiába is erőlködött szegény, hiába is próbálta elkerülni, felöklelte a kapitány fehér lovát. Darannos ekkor a nyeregből a teremtmény hátára ugrott, s kardot rántott. Szúrni készült, most megöli, igen, végezni fog vele. Meg fogja tenni, meg kell tennie a hazáért, rég elfeledett kedveséért, az emberi faj becsületéért s Mitrixért, igen, Mitrixért.

– Most meghalsz, kígyók fattya! – ordította Darannos, miközben kardjának hegye egyre csak közeledett s közeledett a teremtmény nyaka felé. A kapitány ölni készült, de e tettet valamiért nem tudta véghezvinni.

A sárkány e pillanatban Darannosra tekintett. Piros arcán, valamint zöld szemeiben a félelem, a bánat s az aggodalom könnyei, még vörös teste is megborzongott. Kétségtelen, hogy rettegett. Éppúgy félt az ember láttán, mint az ember, ha sárkányt pillant meg az égen, s szárnyából közben egyre csak patakzott az áldott sárkányvér. Kétségtelen, hogy súlyos sebet kapott. Hiába hiszi az ember elpusztíthatatlannak, rettenetesnek, borzalmasnak, a sárkány is egy Ilderona törékeny, érző s halandó gyermekei közül. Ezt immár Darannos is belátta, mégsem vélte helyesnek a parancsot megtagadni.

– Leányomért jöttél? Meg fogjátok ölni. Igaz? – szólt halkan a teremtmény. Lágy női hangja éppoly édes a szívnek, mint Darannosnak a bor, ha lelkét feldúlja Nesorus álnok szava, gyűlölt tette vagy épp a saját maga gyávasága.

Mi legyen hát? Szíve nincs megölni e teremtményt, de parancsa van. Döntenie kell, s bármit is tesz e fájó pillanatban, a tett súlya tán a túlvilágon is kísérteni fogja majd. Mi legyen hát? Óvjon meg egy ártatlan édesanyát a rút haláltól, s legyen üldözött saját hazájában, vagy hajtsa végre a hitvány parancsot? Nem, nem tud dönteni. Idő kell még, idő kell, hogy szívének s elméjének hosszas párbaja eldőljön.

– Ki volnál te, s milyen gyermekről beszélsz? – kérdezte végül a kapitány. Remélte, hogy ezzel tán nyer némi időt magának.

– Csak egy a temérdek hüllőfattyú közül. Ölj meg! Ez a parancs. Nem? Végezz velem! – így hangzott a sárkány válasza.

– Leányod nem maradhat anya nélkül.

– Mit számít az neked? Parancsod van. Teljesítsd!

– Nem...nem tehetem én... – ugrott le a sárkány hátáról Darannos, majd a teremtmény oldalához dőlt.

Döntenie kell. Halál vagy élet jusson a sárkánynak? Kardjára tekintett, melynek most oly tiszta s fényes gyűlölt pengéje, hogy kapitányunk látni vélte saját arcát az acél ezüstös felületén. Sápadt, kétségbeesett arc volt az, még a hajdan elszántságot sugárzó, barna szemekben is félelem s rettegés ült. Mi legyen? Meg kell ölnie a teremtményt. Igen, meg kell tennie. Ha nem tesz eleget a parancsnak, úgy lehet, Nesorus örökre elragadja Mitrixet a kapitánytól. Nem, Darannos nem hagyhatja, hogy ez bekövetkezzen. Parancsot kapott, melyet most teljesítenie kellett, de szíve zokogva ellenkezett. Ha Mitrixért küzd, hát miért végezzen e szegény párával? Árva lesz e bájos sárkány kicsi leánya, olyan lesz, akárcsak hősnőnk, Mitrix, mint oly sok gyermek Trisaliában s Dréoniában egyaránt. Nem, a kapitány ily fájdalmakat nem kívánhatott sem sárkánynak, sem embernek. Döntött végre.