Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

II. fejezet: Mitrix, a varázslónő

Mitrix ismét keserű szájízzel ébredt. Megint utat talált hozzá ugyanaz az álom, ugyanaz a látomás, mely sosem lesz való. Alzeiron s Tűzgolyó eltűntek, mindketten tovaszálltak, Mitrix hiába is kergetné édes álmait. Trisalia nyomora, a zsarnok elnyomása, ez a valóság, nem a gyermeki látomás. Nem, az sosem lesz való, badarság mind, szánalmas gyöngeség jele csupán. Igen, gyönge mind az embernek született álmodozó, ez Trisalia, ez a megtébolyodott emberiség rideg törvénye.

Jó pár hete már, hogy Alzeiron összetörte Mitrix hazugságoktól s gyűlölettől túlontúl rég gyötört szívét. A dréoniai leány azóta immár századszor kelt ágyából magányosan sajgó szívvel. Vonakodva átöltözött, majd a konyhába vonult, hol Darannos ült egymagában sóhajtozva, két kezében egy ékszert szorongatva.

– Megértem, ha nem akarsz szólni – jegyezte meg halkan a kapitány.

– Mit mondhatnék egy gyilkosnak? – kérdezte Mitrix.

– Meg kell értened, hogy ostobaság volna lázadni...

– Ostobaság volna erkölcseid elásni egy zsarnokért, a saját életedért. Mi a fontosabb: életed vagy a becsületed? Ugyan, mit ér az élet, ha szíved közben saját kezűleg kitéped?

– Itt az életed Nesorus kezében van, akár tetszik, akár nem – sóhajtott nagyot Darannos.

– Ezért ég arcom pofonodtól? Ezért veszett ki belőled minden apai szeretet? Mit gondolsz, mit mondana most jó anyám? – vágott vissza Mitrix.

A kapitány e szavak hallatán elejtette az ékszert, mely a földön koppant, így immár hősnőnk figyelmét sem kerülte el. Mitrix megragadta az ékszert, majd visszaadta nevelőapjának. Egy nyaklánc, egy aranylánc volt az, nem más, melyről egy smaragdzöld, sárkány alakú medál lógott. Darannos hiába próbált szabadulni tőle, úgy tűnt, mintha az valami isteni csoda folytán utat talált volna otthonába. Vagy tán egy titokzatos jótevő, netán rosszakaró csempészte volna oda? Akárhogy is, a kapitány egy álmatlan éjjelen azon kapta magát, hogy az ékszer éjjeliszekrényének fiókjában ragyog. Próbálta összetörni, próbált tőle szabadulni már ezerszer, de hiába.

– Nem, nem ezt akarná. Ez...az övé volt. Tedd csak el! Azt hiszem, jobb kezekben lesz nálad – nyújtotta át a nyakláncot a leánynak Darannos.

Ilderona tudja, miért cselekedett így. Talán csak meg akart szabadulni az ékszertől, mely oly terhesnek tűnt, mikor markában tartotta éppen.

– Ez...anyámé volt? – kérdezte Mitrix.

– Ideje, hogy te vidd tovább örökségét – felelte a kapitány.

– Miféle örökségét?

– Csak tedd el az ékszert! Engem...túl régóta kísért emléke. Édesanyád meghalt, mikor háromesztendős voltál, s e nyaklánc az egyetlen, mit reánk hagyott, de mást sem látok benne, csak fájó emlékeket, melyeket nem óhajtok szívemben őrizgetni.

– Megértem, apám.

– Bocsáss meg! Most...el kell mennem. Tessék! Ebből bármit vehetsz magadnak ebédre. Rám ne várj! Én későn jövök, és...Mitrix, borzalmasan sajnálom. Sosem akartalak bántani. Ilderona átka sújtson le rám, amiért megütöttelek! Most...kérlek, bocsáss meg nekem, de...mennem kell – nyújtott át egy erszényt Darannos, majd felkelt székéből, s elhagyta otthonát.

Magára hagyta Mitrixet a nyaklánccal, illetve a kisebb erszény aranytallérral együtt. Az éléskamrában akadt némi kenyér, de nem ebédnek való az, Mitrix ment hát, hogy némi húst vegyen a hentesektől. Werglanius kellős közepén állt egy hatalmas tér, melyet különféle üzletek vettek körbe. Az élelmiszerektől kezdve a ruházatokon át egészen a fegyverekig mindent meg lehetett ott találni.

Ott óhajtott húst venni a leány, s talán csak merő véletlen, de épp azon a napon, épp ugyanott egy titokzatos idegen hirdette a Werglaniusi Varázslóképző Középiskola szeptemberben kezdődő képzését. Hősnőnk nem engedte el füle mellett a rejtélyes férfi szavait.

– Jöjjetek, jöjjetek ifjak! Középiskolánk szeretettel várja minden varázsolni vágyó leány s legény jelentkezését augusztus utolsó hetében – így hirdetett az idegen, miközben papírtekercseket osztogatott az arra tévedt lakosoknak.

Mitrix is vett egyet azokból, majd megvásárolta a húst is ebédre, s már ballagott is hazafelé. Útközben átfutotta szemeivel, mi a tekercsben állt. Az írásból megtudta, merre található az iskola, s hol lehet jelentkezni. Csak azt remélte, hogy nevelőapja is beleegyezését adja majd, hisz a jelentkezés feltételeinek egyike egy szülői hozzájárulás volt aláírás formájában az iskola jelentkezési lapján.

Hazatérve Mitrix izgatottan várta, hogy végre beszélhessen Darannosszal, de a kapitány csak délután érkezett meg, ráadásul részegen tántorogva tette azt. Ilyenkor őt szóra bírni egy a lehetetlennel, leánya kivárta hát a holnapot, s csak akkor fordult feléje a kéréssel.

– Kérlek, jó apám, hadd jelentkezzek! Úgy szeretnék varázsolni – nyomta a kapitány kezébe az idegentől kapott papírt Mitrix.

Miután Darannos figyelmesen átolvasta az arra vetett szöveget, különös módon eleget tett a leány kérésének. El is kísérte őt augusztus utolsó hetében. Együtt kitöltötték a jelentkezési lapot, a kapitány csak aláírását adta hozzá, s Mitrix máris felvételt nyert a Werglaniusi Varázslóképző Középiskolába. Mivel a kardforgatás művészete több ifjút vonzott Trisalia s Dréonia nagy háborújának idején, a varázsolni vágyó fiatalokat mind örömmel fogadta be a középiskola, de még így is oly kevés volt a jelentkező, hogy egy tanárra mindössze egyetlen diák jutott.

Ez okozta talán, hogy Mitrix sem lelt osztálytársakra sehol, csakis tanítójára, mikor betért a középiskola nyolcas számú tantermébe szeptember elsején, mely Trisaliában is az iskolakezdés keserédes napja, nem más. Hősnőnk most végre megkezdheti tanulmányait, most végre feledheti a múlt fájdalmait. Ez kétségtelenné vált, mihelyt belépett a nyolcas terembe.

Annak kellős közepén két iskolapad állt összetolva, azok egyikében egy idős férfi ült, kinek szemei barnák, akárcsak hajfürtjei, noha ez utóbbiak legjava őszülésnek indult már. Bizonyára ő lesz a dréoniai leány tanítója, s a szék vele szemben Mitrix helyéül szolgál majd. Még a bejáratnál egy mogorva öregasszony köszöntötte hősnőnket, s egy papírt adott neki, majd a nyolcas terembe küldte azzal az intelemmel, hogy:

– Ezt adja oda tanítójának! – s Mitrix most eleget is tett a kérésnek.

Némán az idős férfi elé tette a papírt, ki szótlanul átfutotta azt barna szemeivel, majd kezét nyújtotta Mitrixnek.

– Üdvözöllek a Werglaniusi Varázslóképző Középiskolában, Darannos leánya, Mitrix! Remélem, kiváló varázslónő lesz belőled e röpke öt év során. Én Etarianus vagyok, eme iskola igazgatója s tanítója egy személyben. Én foglak tanítani – mondta.

– Én...Mitrix vagyok, mint az már tudja – felelte félénken a leány.

– Örvendek! No, mindjárt el is kezdjük az első tanórát, de előbb szeretném, ha megmutatnád, mi mindent hoztál magaddal. Felszerelésed hiányos lehet, ami nem a te hibád, csakis az enyém, hisz nem mondtam el, mire lesz szükséged. Na, sebaj! Mutasd csak, mivel tömted tele azt a kövér hátizsákot! – mosolyodott el Etarianus a leány hátán ékesedő, súlyos hátizsákra tekintve.

Mitrix bólintott. Menten levette hátizsákját, majd a két iskolapad egyikére öntötte annak tartalmát. Tollak, ceruzák, vonalzók s füzetek népes serege borult Etarianus iskolapadjára. A tanító arcán némi elismerés jelent meg a leány felkészültségét látva, de mindezt rövidesen egy új érzés váltotta fel. A férfi megborzongott, barna szemei tágra nyíltak hirtelen. Utolsóként egy arany nyaklánc s annak smaragdzöld medálja koppant a kemény fafelületen, ami hamar megragadta Etarianus figyelmét.

A férfi nemsokára közelebbről is szemügyre vette az ékszert: megragadta, kezébe vette, majd barna szemei előtt forgatta egy ideig, miközben szíve nagyot dobbant. Tudott róla valamit, amit Mitrix s Darannos nem, noha hősnőnk erről mit sem gyanított.

– Nem tudom, hogy került ez ide. Iskolában nem szokásom ékszert hordani – nevetett fel kínjában Mitrix. Már-már szidástól félt, ám tanítójának szívében nem gyúlt harag. Barna szemeiből most inkább némi csodálkozást lehetett kiolvasni, mintsem dühöt.

– Honnan...honnan való e nyaklánc és e medál, leányom? – kérdezte halkan.

– Anyámé volt, apám azt mesélte.

– Tán megunta volna, hogy neked adta?

– Ó, nem...apám elmondása szerint jó anyám elhunyt háromesztendős koromban.

– Ó...sajnálom, drága leányom. Kérlek, fogadd őszinte részvétemet! Figyelj csak, Mitrix! Egy igen furcsa kérésem van számodra; kölcsönkérném a nyakláncodat két-három napra. Ugye, nem bánod?

– Ahogy akarja, uram.

– Köszönöm neked, ifjú leány. No, eleget fecsegtünk már. Vegye végre kezdetét az első óra! – mosolyodott el Etarianus, majd zsebre tette a titokzatos nyakláncot, felállt székéből, s a terem falánál sorakozó könyvespolcok egyikéhez vonult.

Levett onnan egy vastag kötetet, melynek címe: Mágia, ennyi csupán. Etarianus e könyvet a leány kezébe adta, s egy igen egyszerű feladattal látta el őt.

– Ezt a könyvet neked ajándékoznám, hogy olvasgasd otthon, amikor csak kedved tartja. Nekem nincs szükségem rá, még tanórán sem fogjuk használni, a mai az első, egyben az utolsó eset. Nosza, olvasd végig a bevezető részt! Ha készen vagy, szólj! Ha nem értettél valamit, elmagyarázom majd, de menet közben ne álljunk meg! – mondta Etarianus.

– Jó...rendben – felelte halkan Mitrix.

Azzal neki is látott az olvasásnak. Nagy is volt szívében az öröm, hisz végre megkezdhette tanulmányait a varázslóképző iskola diákjaként. Hosszú idők óta várt már e pillanatra, s most eljött végre. Már nem is gondolt a fájó múltra, csak a fényes jövőre, mely a varázslónők útján várhatja őt. Mitrix lelkesen indult neki az olvasásnak. Úgy hitte, már most nagy lépést tett a rögös úton, de elkeseredett, mikor elméje száz meg száz szót és kifejezést taszított el magától. A leánynak hamar el kellett ismernie, hogy keveset értett meg a könyv szövegéből.

Úgy remélte, Etarianus magyarázata tisztább s érthetőbb lesz annál.

– Befejeztem – mondta végül a leány.

– Ó, remek! Sikerült megérteni legalább...nagyjából? – szólt a tanító.

– Nos...nem, restellem is nagyon, de...elmém képtelen befogadni ezt a temérdek s bonyolult magyarázatot.

– Ó, megesik ez minden tanítványommal, sőt...még velem is megesett. Hiába természetes a bűbáj, hiába része életünknek mind a hat őselem, hisz működésük igen bonyolult. Túl sok részletbe bocsátkozik a könyv, melyet a kezedbe adtam. Én ilyet nem teszek, inkább elmondom a saját szavaimmal, úgy talán megérted. Bizonyára hallottad már, hogy hat istenség vigyázó szeme tekint az égből Ilderonia halandóira. Mind a hat istenséghez tartozik egy-egy őselem: Ilderonáé a fény, Qatyerené a víz, Dniwriené a szél, Dréoné a tűz, Teirammuré a föld. Ezek az elemek mind részei életünknek, hisz minden áldott nap használjuk őket. Többségük természetes úton is előállítható, de az őselemekből képzett bűbájok segítségével olyan dolgokra vagyunk képesek, amilyeket az átlagos trisalion el se tudna képzelni. Ehhez persze szükségünk van némi varázserőre is, mely vérünkkel együtt csörgedezik ereinkben, noha bölcsen kell felhasználnunk azt, ugyanis minden halandó varázsereje, mely vele született, véges. Erre később majd még kitérek, de most... – magyarázta Etarianus.

– Fény, tűz, víz, föld, szél? Hat istenségről beszélt, noha csak…öt elemet s öt nevet említett – szólt közbe Mitrix.

Meglehetősen furcsállta a dolgot. Tudta, hogy hiányzik valami. Tanítója elismerően bólintott rá a leány szavaira.

– A hatodik elem Lethariushoz, a sötétség gyűlölt s kitaszított istenéhez tartozik. Noha a sötétség őseleme is része életünknek, előidézésére bűn volna megtanítanom téged. Ennek oka fölöttébb egyszerű: a sötétség őseleme megölne egy oly tiszta szívű halandót, mint te. Nem használhatod még a legrosszabb körülmények közt sem, de fel kell ismerned a varázsigéjét, ha például egy ellenséges bűbájos alkalmazza veled szemben, tehát megtanítalak a varázsigéjére, de a sötétség őselemével nem fogunk bűbájokat előidézni, ellenben a többivel, s életed során neked sem szabad soha, bármilyen nehéz döntést is szül egy adott helyzet – jegyezte meg Etarianus.

Hősnőnk értette már a dolgot. Nem is óhajtott a kelleténél többet tudni a sötétség őseleméről, annál inkább izgatták most a varázsigék.

– Értem. No, és mit kell tudnom a varázsigékről, ha már megemlítette, mesterem? – kérdezte Mitrix.

– Nos, a varázsigék az őselemek „hívószavai.” Két vagy legfeljebb négy sorból álló, költeményszerű szövegek ezek. A tűz varázsigéje például a tűz elemű bűbájokat idézi elő, s ugyanígy működik a többi. Vannak persze különleges varázsigék is, melyek esete egy kicsit más, de egyelőre nem bonyolítanám túl a dolgot. Pár hónap vagy év múlva majd ezekről is beszélünk, ám most tanácsos volna megmaradni az alapoknál – felelte a dréoniai leány tanítója.

– Ennyi volna? – kérdezte ifjú hősnőnk.

– Igen. Ha ennek ellenére sem értenéd, kérlek, szólj! – felelte Etarianus.

– Én...értek mindent, azt hiszem. De hogyan lesz a varázsigéből bűbáj? Meg tudná...mutatni nekem? – érdeklődött Mitrix.

Etarianus bólintott. Behunyta barna szemeit, s összpontosítani kezdett, majd egy kis lángcsóvákból álló pillangót képzelt el, aztán egymáshoz szorította két tenyerét, végül elszavalta a varázsigét:

– Tűz ereje, segíts nekem,

Legyél most az én fegyverem! – így szólt Etarianus, mire barna szemei kinyíltak, tenyerei pedig eltávolodtak egymástól. Nemsokára egy pici tűzcsóvákból álló pillangó repült ki a tanító kezei közül, s a nyitott ablakok egyike felé vette az irányt. Azon át rövidesen elhagyta az iskola épületét, de mielőtt bárkinek árthatott volna lángja, eltűnt. Mitrix szíve nagyot dobbant, szemei felragyogtak eme elragadó bűbáj láttán.

Hősnőnk immár egyre csak szomjazta Etarianus minden tudását.

– Kérem, kérem, tanítson meg engem is erre! – könyörgött Mitrix tudásra éppoly szomjasan, akár a tanulás múló lázában égő kisiskolások.

– Ám legyen! Idővel megtanítalak erre is, de veszélyes dolog a tűzzel játszani, kezdjük inkább valami szelídebbel, mondjuk a széllel! Sok változata van annak: hurrikán, tornádó, orkán, szellő, s talán akad más is, melyről nem tudok még. De mi is a szél? A levegő elmozdulása ilyen meg olyan sebességgel, azt hiszem. Természettudományokhoz nem értek igazán, de szerintem ez most lényegtelen...no, tedd csak el azt a könyvet a hátizsákodba, s jól figyelj rám!

– Mi jön most? – tette el a Mágia című kötetet Mitrix.

– Most? A kedvenc részed.

– Kitalálom: parancsolni fogok a szélnek. Nemde?

– Már várja is utasításaid.

– De...most...rögtön...én?

– Miért is ne? No, állj fel velem szembe, s jól figyelj rám! – szólt Etarianus, ki azzal a lendülettel fel is állt székéből.

Mitrix nem tétovázott. Ő is felkelt székéből, s tanítójára nézett. Etarianus elismerően bólintott, miközben arcán az elégedettség nyomai jelentek meg.

– Felkészültél? – kérdezte végül ifjú tanítványától.

– Igen, tanár úr – felelte Mitrix. Nem remegett, kifelé fújta, majd befelé szívta a levegőt, míg szíve egyenletesen vert. Maga a leány egyenesen állva várta az utasításokat.

– No, most hunyd be szemeidet, s képzelj el egy nagy szelet, mely messze fújja könyveimet a polcokról! Ha ez megvan, mondd utánam a szél őselemének varázsigéjét, mely úgy szól: „Hulljon le most a fák levele, segíts nekem szél ereje!” – szólt Etarianus.

Mitrix értette az utasítást. Rögtön összpontosítani kezdett. Behunyta tengerkék szemeit, elképzelte, ahogy vad szél támad, s szárnyára veszi a könyveket. Hirtelen mámorító érzés kerítette hatalmába a leányt. Látta maga előtt, ahogy fák ágait tépi az orkán, ahogy Etarianus könyveibe is belekap, s messze repíti őket, majd lágy fuvallatot érzett. Szellő, igen, szellő volt. Először szellő támadt csupán, majd széllé, végül orkánná erősödött az, s már süvöltött is Mitrix fülei mellett. Hősnőnk szemei e pillanatban kinyíltak. Mintha bűvösen tündöklő zafírkövekre cserélte volna őket, most úgy ragyogtak, tengerkék fényekben úsztak azok. A leány körül nagy forgószél keletkezett, mely könyveket kapott a hátára: ötöt, tízet, majd százat, végül ezret. Ezek keringtek hősnőnk körül oly vad sebességgel, mely csak a villámokéhoz fogható, sőt még az ajtót és az ablakokat is szél csapkodta.

Etarianus arcát félelemmel vegyült büszkeség festette falfehérre. Soha ehhez foghatót nem látott még. Valamilyen rejtélyes oknál fogva felragyogott a nyaklánc medálja is zsebében, de ő most ügyet sem vetett rá, egyre csak Mitrixen s a látottakon törte a fejét. Mi lehet ez: álom vagy valóság? Nehéz volna megmondani, mivel Etarianusnak egy tanítványa sem fejtett ki még akkora erőt magából, mint Mitrix a mai napon. Ha tanítója nem állítja meg a leányt, tán az iskola is messze repül.

–„Még csak el sem szavalta a varázsigét. Hihetetlen! Ilyesmire...ilyesmire egy kezdő, sőt egy mester is csak hosszú, hosszú összpontosítás után képes” – gondolta Etarianus, miközben megborzongott teste félelemtől s büszkeségtől egyaránt.

– Elég legyen, Mitrix! Gondolj másra, ne összpontosíts tovább! – ordította a dréoniai leány tanítója, mikor végre feleszmélt ámulatából.

Mitrix eleget is tett a kérésnek, s ekkor Ilderona tudja, miért, de a smaragdzöld sárkány, az a bizonyos Tűzgolyó jutott eszébe hirtelen. Őrá gondolt, mire meg is jelent előtte a sárkány pompázatos, smaragdzöld teste. Mitrix érezte lelke mélyén a szelíd sárkányszív meleg szeretetét. Hősnőnk nemsokára láthatatlan karjaival ölelte Tűzgolyót, s közben egyre csak vágyta a napot, mikor megtalálja végre, mikor nem kell az álmait kergetnie, hogy lássa, hogy hallja, hogy érezze őt. Ott kell lennie valahol a nagy messzeségben. A leány tekintete találkozott a sárkányéval, s Mitrix már el is veszett a gyönyörű sárkányszemek narancsszínű tengerében. Hősnőnk közben hallotta még Etarianus szavát, de csak Tűzgolyót vélte látni, csak az ő közelségét vélte érezni. Álmai világában járt már, úgy kimerítették a történtek.