Bartos közelebb lépett és megköszörülte a torkát.

-          Hová megyünk, Maia?

-          Egyenlőre biztos helyet kell keresnünk. Meg kell erősödnünk. Egyébként pedig Enidának hívnak. ĺgy szólítsatok ezentúl.

-          Hogyan? Mit mondtál?

-          Jól hallottad. Ez a nevem. És azt jelenti: élet.

-          Tudom hogy mit jelent ez a szó. De a Maiáknak nincs nevük. Csakis az Onta-Maiák választhatnak nevet és testesülhetnek meg.

-                      Igen, így igaz. Akkor ezt tisztáztuk.

-          Várj. Hiszen csak most születtél. Honnan van ennyi erőd? Hogy alakot ölts, nevet válassz magadnak. Hogy eldöntsd hogy te Onta-Maia vagy. Vagy az leszel. Az Onta-Maia minden Maiák nemzetséganyja. Ehhez még fejlődnöd kellene.

-          Elég erős vagyok. Belőletek nyertem az erőt, így tudtam megszületni. Mostantól pedig én adom nektek az erőt. A kicsik most védelem alatt lesznek, és nem mehetnek el tőlem sehová csak ha majd át tudják törni a jégpáncélt.

-          Közösen fogunk döntéseket hozni. Arról hogy merre menjünk, mit csináljunk. Lakhelyet kellene építened.

Enida felvonta a szemöldökét, és szúrós szemmel nézett a felnőttekre. Aztán kijelentette:

-          Jól figyelj rám Bartos. Én pontosan tudom a kötelességeimet, nem kell rá figyelmeztetned. Mindenki közül neked kell a legjobban tudni, hogy egy Maia csakis a társával együtt hozhat közös döntéseket. A társa pedig mindenkor egy ger kell hogy legyen.

-          Igen. És én egy ger vagyok. És Messzenéző is az.

-          Igen tudom. De nem az én gerjeim. Én már kiválasztottam a társam, és ő is engem. A ti szolgálataitokra nem tartok igényt. Persze meghallgatom a tanácsaitokat, de a döntést a gerem és én hozzunk meg.

-          De... nem értem miről beszélsz. Itt nincs másik ger rajtunk kívül.

-          Ó dehogyisnem. – mosolyodott el Enida – Kul-Anni az. És én őt választottam.

Azzal karjába kapta a kicsi lányt, és szorosan magához ölelte. Rájuk fagyott a döbbenet. A Maiának igencsak felvágták a nyelvét, és szigorúan, határozottan kiosztotta őket. Bár még csak egy fiatal gyermek-bolygó volt, úgy beszélt és viselkedett mint egy okos, megfontolt felnőtt. Érezték hogy kemény, erőskezű védelmezővel állnak szemben. Kul-Anni szégyenlőssen bújt oda a szőke, fehérruhás lányhoz, Bartos pedig fortyogott a dühtől. Magán kívül volt már, kiabálni kezdett a Maiával:

-          Azt akarod mondani hogy két gyerek közösen fog döntéseket hozni? Erről szó sem lehet. Egyikőtök sem elég tapasztalt még. Ha ilyen jól értesült vagy, akkor azt is tudnod kell, hogy Maia és gerje, csakis a ger nagykorában társulhatnak. Ez a hagyomány.

-          Fütyülök a hagyományokra. Új, nehéz világot élünk. És új helyzetben alkalmazkodni kell, új hagyományokat kell alkotni és a régieket elhagyni.

Rájuk szakadt egy kínos, nehéz csönd. Bartos azt sem tudta mit mondjon erre. Enida csendes, nyugodt hangon folytatta:

-          Nem kell rám neheztelned. Én a legjobb tudásom szerint foglak védelmezni benneteket. Azért választottam Kul-Annit, mert neki más az ereje. Hatalma van látni és érezni dolgokat. Ezt te is tudod. Van úgy hogy a józan ész helyett a megérzésekre kell hagyatkozni. Ha túl akarjuk ezt élni, és meg akarunk erősödni, akkor ezt kell szem előtt tartani. És azt hozzá kell tennem, hogy Kul-Anni is és én is szívesen meghallgatunk és megfontolunk minden tanácsot, minden ötletet. Bartos, most nagyon nagy szükségem van rád. Látod, nem mindenre futja az erőmből. Fel kell építenem és be kell rendeznem az új házatokat, fenighet kell termelnem, fenn kell tartanom a jégpáncélt. Tehát nem tudok még vadállatokat növeszteni, és bonyolultabb növényeket se. Majd idővel, ha én is megerősödöm. Ezért Bartos, nektek, felnőtteknek kell minden olyasmit megszereznetek, amit én nem tudok előállítani.

Ez okos, komoly beszéd volt. Bartos és Messzenéző egymásra pillantottak, és mind a ketten tudták hogy a kis Maiának igaza van. Bátor dolog volt ilyesmiket mondani, így leosztani a feladatokat. Bartos még mindig nem nyugodott bele abba hogy nem ő fog ezután parancsolni, de Messzenéző intett neki hogy pihentesse a témát egy ideig. Azért mind a kettőjüknek tetszett a talpraesett kis Maia. Éppen olyan bátor, szenvedélyes személyiség volt mint Kul-Anni. És látszott hogy nagyon jól megértik egymást. Akkor Enida intett nekik, és mutatta hogy kövessék őt a dombon túlra.

            Mindannyian megindultak. Átvágtak a tűztulipán mezőkőn, közben a gyerekek csak úgy tömték magukba az ízletes szírmokat. A friss tulipánnak csodás aromája volt, egészen más mint amihez hozzászoktak. Fűszeres, balzsamos, és mikor lenyelték forrón égette a torkukat és egész belsőjüket, hogy még a könnyük is kicsordult bele. Messzenéző is megkóstólta, és nagyot csettintett. Elismerően füttyentett Bartosnak, hogy ízlelje meg ő is. Nagyon jó minőségű fenigh volt, erős és jó tüzes. Kipirosodott az arcuk, a jel a homlokukon, csak úgy duzzadt, lobogott bennük a láng. Azután mikor leülepedett a gyomrukban, nem maradt más a nyelvükön, csak egy bársonyosan bizsergető, meleg, puha íz, ami egyre követelte az újabb adagot. Karra egészen helyrejött. Nyoma sem maradt a korábbi sápadtságnak, erőtlenségnek. Megvadulva szaladgált fel-alá, mindenáron el akarta kapni az öccsét hogy jó nagy barackot nyomhasson a fejére. Messzenéző már számolgatni kezdte, hogy a tulipánvirágok néhány hónap múlva teljesen megérnek, és akkor le kell majd szüretelni őket. Ez nehéz és szép feladat volt, és mindenképpen a fiúkra várt majd a munka java.

            Felértek a domb tetejére. Csaga jó nagy csokor virágott szedett már, koszorúkat is font, és Kul-Anni fejére tette az egyiket. Nevettek, hancúroztak, sivalkodtak. A fiúk elkapták, és alaposan megcsiklandozták a két kislányt. Ahogy a földhöz puffantak, felszállt a vörös porfelhő és ellepte szájukat, orrukat, szemüket. Már nem is láttak szinte, csak nagyokat prüszköltek, és gurgulázva nevettek. Enida is beszállt a játékba, a földre teperte a két kicsi lányt, és elborította őket virágokkal. Aztán a gyerekek közös erővel elkapták Enidát, és szinte megfojtották az ölelésükkel. Összegabalyodtak a kis testek, aztán már nem is látszott vagy hallatszott belőlük semmi, csak egy tüzes porfelhő és apró, sikongó kacajok. A felnőttek eleinte megütközve bámulták a jelentet, azután elröhögték magukat. Beléjük hasított hogy ez az otthon. Ez az élet. Az új kezdet. A szagok, a hangok, a látvány pont olyanok voltak mint amire utoljára emlékeztek a háború elöttről. Tiszta volt minden és érintetlen. Valami bágyadt, jóleső fáradtságot érztek. Mint amikor hosszú és nehéz hajsza után végre megpihen az ember. Végre hazaérkezik. És Bartosnak összefacsarodott a szíve a gondolatra hogy mindez milyen törékeny. Nagyon kicsi volt ez a Maia. Kisebb mint egy átlagos bolygó holdja. És még nagyon védtelen. Úgy látszik Enida pontosan tudta hogy a férfi mire gondol, mert hirtelen rendet teremtett a kicsinyek között, odalépett Bartoshoz, melegen a szemébe nézett és intett hogy nézze csak meg mi van a dombon túl.

            Mindannyian odanéztek és könnybe lábadt a szemük a látványtól. A dombon túl, csinos kis völgy terült el, kis erdővel, csobogó vizesésekkel, gyors vizű patakokkal. A tűztulipánok mellett színes virágok sorakoztak, éppen nyiladoztak. Csak úgy sugárzott belőlük a fiatalság. Mindenhol zizegett, zsongott, csobogott az élet. Szép volt minden és nagyon békés. És a völgy közepén, egy kristálykőből rakott takaros ház. Meleg volt és sok fényt árasztott. Nem volt túl nagy, de nekik éppen elegendő. A két felnőtt férfinak, s a négy gyereknek. A kicsik ugrálva rohamozták meg a házat, azonnal birtokba vették. Tűzszaga volt, és földszaga, és friss falevél szaga. Beléptek a hatalmas tornácról, és egy nagy nappaliba kerültek. A szoba tágas volt, és minden oldalán nagy ablakok. Csak úgy ömlött be a fény. A nappali közepén egy ügyesen megrakott tűzhely, abban lobogott az élő tűz. Három nagy szoba nyílt innen, az egyikben elterítve a jól ismert Busita medvebunda. Ez volt tehát a kölykök helye. A másik szoba volt Bartosé és Messzenézőé. A harmadik pedig a fürdőszoba volt. A nappali konyha is volt ebben, s a felnőttek látták, hogy a falak mentén szépen el lettek rendezve a ládák, amik azelőtt a jugrán voltak. Minden élelem, minden könyv, ruha, játék itt volt. A kicsik szobáról szobára jártak, fogócskáztak, aztán Kevi csakhamar észrevette hogy egy ajtó nyílik valahol hátul, s azon ki lehet jutni valami hátsó kertbe. Mindannyian kitódultak, és egy kellemes kis ligetben találták magukat. A végében patak csörgedezett, a fiúk azonnal nekivetkőztek és beleugrottak fürödni. Jó hideg lehetett a víz, mert csak úgy sziszegtek bele. Kicsiny, kövekből rakott híd vezetett át a patakon, s azon túl sziklás, barlangos táj. Egy nagy, lapos sziklaperemen ott álltak a jugra és a Szabadító. Az alattuk elterülő barlang szája hívogatóan fénylett. Bepillantottak és rácsodálkoztak a mesterien megépített kiképzőpályára. Kőkristályból volt kirakva a padlózata, a fegyverraktárban pedig az összes eddig zsákmányolt fegyvereik. A Maia még túl fiatal volt ahhoz, hogy magától adjon fémet, és fegyvereket kovácsoljon nekik. Még nem tudott hatalmas, egy tömbböl készülő, emeletes kristályépületet sem növeszteni, de az a kis ház bőven elegendő volt nekik, elfértek benne. Meleg volt és otthonos.

            Felmásztak a hegy tetejére is, és elnéztek a messzi tájba. Kopár volt és sziklás. Azontúl már egy fűszál sem nőtt. A Maia nem pazarolta fölöslegesen az energiáját, csak egyetlen völgyet rendezett be nekik lakóhelyül, hogy abban otthonosan érezzék magukat. Enida még megmutatta nekik az egyik eldugott barlangot, ahol egy kis Tes szentélyt rendezett be. Ide eljárhatnak imádkozni, elmélkedni, gondolkodni. Kul-Anni megnézte a vidáman ficánkoló lángokat, aztán beljebb nyomult a barlangüregbe. Hamarosan a szeme elé tárult a Maia szíve. Bartosék is odaértek, és megbabonázva gyönyörködtek a szertiben. Csodaszép, finoman áttetsző, kicsiny tűzkristály volt, a sziklás földből nőtt ki, és a kellős közepében ütemesen lángolt az élő tűz. Dobogott, és a ritmusos pulzálást hirtelen mindannyian átvették. Egy ütemre vert a szívük, egyszerre lélegeztek a bolygóval. Aztán Enida elbúcsúzott tőlük, és megmondta hogy ha bármire szükségük van csak gondoljanak rá jó erősen és máris odamegy.

            Visszatértek a házba, és vacsorához készülődtek. Bartos igazi lakomát készített, addig a kicsik berendezkedtek, megfürödtek, tiszta ruhát húztak. Közösen imádkoztak, megköszönték Tes istennek hogy hazavezérelte őket, hogy végre otthont adott nekik. Megemlékeztek a tűz isten lelkéről, a Dugud madárról, aki megmutatta nekik az utat. Vacsora után, Messzenéző előhozott egy szép, új füzetet és megkérdezte hogy ki szeretné leírni mindazt ami eddig velük történt. Csagának nagyon tetszett a feladat, jelentkezett, és felcsapott az új haguri törzs krónikásának. Nagyokat nevettek az új, felelősségteljes címen, és Kul-Anni felajánlotta hogy majd szép színes rajzokat készít minden történethez. Aztán ágyba parancsolták a kölyköket, és betakarták őket. De a szobában jó meleg volt, és a takaróra nem is volt igazán szükség.

            Messzenéző és Bartos kimentek a tornácra, és nagyokat szippantottak a friss, csípős, éjszakai levegőből.

-          Tegyünk egy kört.Nézzük meg kívülről – javasolta a fehérhajú.

Bartos jókedvűen bólintott. A jugrához mentek, beugrottak a vezérlőbe és pillanatok alatt felszálltak. Hamarosan feltűnt előttük a vastag jégpáncél. Belevágtak, és recsegve, ropogva haladtak előre. Belső tüzükkel megolvasztották, és áthatoltak rajta mint kés a vajon. Igaz, nem volt túl gyors az átjutás, a kemény jég nem azonnal adta meg magát. Elismerően csettintettek. Jó minőségű, erős, és már nagyon vastag jég volt. Ezen aztán nem jutnak át a kölykök egyhamar. Eltávolodtak a bolygótól és szembefordultak vele. Amit láttak, teljesen elképesztette őket. Kívülről a Maia semmiben sem különbözött egy átlagos, világűrben csendesen sodrodó, lakatlan kisbolygótól. A két ger meghökkenve egymásra nézett.  Elképzelni sem tudták hogy Enida hogyan csinálta, de valamiféle optikai illúziót hozott létre. A jégnek nyoma sem volt, a bolygófelszín pedig olyan képet mutatott mint ami tökéletesen halott és barátságtalan. Mint aminek nincs is élhető, lélegezhető légköre. Mint ami teljesen érdektelen. Valamiképpen álcázta magát mint a jugra. Bartos és Messzenéző ilyet még sohasem láttak. Még soha, egyetlen Maiának sem jutott eszébe hogy eképpen rejtőzködjék. Elnevették magukat és zavartan pislogtak. Enida ismét bebizonyította hogy igencsak életrevaló és szemfüles kis Maia. Csodásan alkalmazkodott a megváltozott, háborús körülményekhez. Megnyugodtak és könnyü lett a szívük. Gondolatban jeleztek a Maiának, és az pillanatok alatt visszajelzett hogy érzi őket. Bármikor megtalálhatják, könnyedén a nyomára lelnek majd, csak gondolatban kapcsolatba kell lépniük. Tettek még néhány kört, megállapították hogy a Maia jófelé megy, mert a legelhagyatottabb naprendszerek között jártak. Aztán visszatértek, leszálltak és aludni tértek. A kicsik már javában húzták a lóbőrt, de nekik nem jött álom a szemükre. Bartos és Messzenéző hallgatták egymás lélegzetét és nagyokat sóhajtottak. Néha elrötyögték magukat, és kacarászva cukkolták egymást. Visszaemlékeztek mindenre ami eddig történt velük. És izgatottan csillogott a szemük és lángolt a homlokuk, mert tudták hogy minden csak most kezdődik el igazán.