Úgy maradtak ott megütődve, elámulva. Csalódottsággal vegyes szomorúság lepte meg őket. A csendet Messzenéző törte meg azzal, hogy ha már itt vannak, szálljanak le arra a Maiára, hátha találnak rajta valami értékes árut. A jugra és a Szabadító lassan körbelebegte a halott bolygót, aztán halk suranással leszálltak rá. Előkészítették a zsákokat és a ládákat. Karra kicsit jobban érezte magát, mindenáron menni akart. Bartos megengedte neki hogy segítsen, azt a feladatot kapta hogy kísérje el a lányokat az élelmiszerraktárba, és vezessen listát az ott talált dolgokról. Karra Kevire támaszkodott, és lassan, nagyon lassan elindultak. Hatalmas volt az a Maia. Savanyú, rossz szag terjengett a levegőben, a kumlák sötét anyaga vastagon borított mindent. Megkövesedve, megkeménykedve csillogott a mérgező matéria, csikorogva roppant a lábuk alatt. Mikor a gyerekek elérték a raktárhelységeket, kicsit megálltak megpihenni. Karra hosszasan köhéncselt, Sira cica pedig idegesen ugrált hol Csaga, hol pedig Kul-Anni vállára.

                Akkor Kul-Anni megint furcsákat kezdett érezni. Megdobbant benne valami. Ugyanaz a feszes, szaggató érzés. Egy vad, reszkető pulzálás. És azt is érezte hogy a vibrálás forrása nagyon közel van. Egy furcsa nyugtalanság volt, ami indulásra, mozgásra késztette. Hogy menjen és keressen valamit amiről azt sem tudta hogy micsoda. Bátran elindult azért a sejtelem irányába. Arra, amerről a legerősebbnek érezte. Szinte izzott a lelke, s a világ is valahogy tüzelt körülötte. Csak fél szemmel látta hogy a többi kölyök csodálkozva bukdácsolt utána. Minden néma volt és halott. Semmi sem mozdult. A szél se rezdült, csak a fekete kövek ropogtak a talpuk alatt. Kul-Anni valami nagy nagy megnyugvást érzett. Olyan volt az egész mintha valamiféle célhoz közeledett volna. Mintha egész életében azért élt és lélegzett volna hogy ide eljőjjön, és itt valamivel találkozzon. Egész eddigi kis élete egy hosszú folytonos út volt, amit azért küzdött végig hogy ide eljusson. Úgy ment előre mintha madzagon húzták volna. Olyan volt mintha most előszőr látott volna halott Maiát. Rácsodálkozott mindenre. Mintha csak ez az egy Maia létezett volna a világűr teljes egészében. Magányosan, kitaszítottan, csakúgy mint Kul-Anni. Valahol messze Bartosék dolgoztak, fegyvereket gyűjtöttek, de sokkal halkabban hallotta a csörömpölésüket mint máskor. Elindult abba az irányba. Hamarosan elértek a szívkamrához. Minden irányból sugárutak jöttek, és az összes út összeszaladt a szentély előtt. Megilletődve léptek be a gyerekek. Bartos és Messzenéző bent voltak, és mikor megpillantották őket, rájuk förmedtek hogy sipirc kifelé. Nem kölyköknek való hely volt az, éppen arra készültek hogy a halott Maia szívét, a szertit kitépjék. De  a kislány most hajthatatlan volt. Odasurrant a szerti elé és mereven rábámult. Valami furcsa, nehéz illatot érzett. Felbuzgott benne valami erős, komoly sejtelem. Ott vibrált a legerősebben, éppen ott. Itt kell lennie annak a valaminek, ami egész életén át olyan erősen húzta magához. Óvatosan megérintette a kristályszívet. Halott volt, teljesen halott. Egy parányi láng sem lobogott benne. Az élet legkissebb szikrája sem. Mégis, ott lebegett valahol egy meleg, jóindulatú érzés. Lassú, puha lüktetéseivel eleinte csak óvatosan körpetapogatta a kicsi lányt. Mintha csak ismerkedne vele. Halkan, kedvesen, bíztatóan suhogott a tudatában, és Kul-Anni érezte hogy bátran megnyílhat ennek a valaminek, és nem kell félnie tőle. Kíváncsian kiárasztotta a gondolatait, és bátran összefonódott azzal a másikkal. Olyan tiszta és kellemes érzés volt elmerülni benne mint egy jó fürdő. Most úgy érezte hogy minden nagyon szép, és nagyon jó. Lubickolt, nevetgélt a másik melegen hullámzó szeretetében. Azután egyszercsak vége lett. Mintha késsel elvágták volna. A kislány döbbenten bámult. A többiek zaklatottan, elfehéredett szájjal nézték. Akkor jött rá a kislány, hogy mindaz amit ő érzett megmutatta magát mindenkinek. Bartosék, a gyerekek, mindenki érezte és tapasztalta ugyanazt a csodát amit ő. És most mindenki elszomorodott hogy egyszercsak vége lett.

-          De hát mi volt ez?

Karra szavai úgy hasítottak a csendben mint a józánságba visszazökkentő hideg zuhany. Messzenéző éppen nyitotta volna a száját, hogy valami tudományos magyarázatot adjon, mikor egyszercsak hatalmas robaj rázta meg őket. Valami nagyot dördült, de nem az ég volt. A kamra falai megremegtek, a halott kristályszív szilánkosra tört és porrá zúzódott. A felnőttek hamuszűrke arccal álltak ott, hozzá sem értek semmihez, mégis nagyot rázkódott alattuk a föld. Egy nagy erős szél végigszáguldott közöttük, nagyot lökött rajtuk.  A legkisebbek a földre zuhantak. Vakító fény villant és fellobbantotta a sötét kis kamrát. Mintha sziklák hasadtak volna a lábuk alatt, mintha a föld is kezdett volna beomlani. Megrendült a mennyezet, és akkor Bartos a gyerekekhez ugrott hogy felkapja és kimenekítse őket, mielőtt még az egész rájuk szakad. Tompa robajjal hullottak szét a falak, a kis Sira cica hirtelen megnőtt, és az ijedtségtől hatalmas lángokat okádott. Csaga csak nagy üggyel-bajjal tudta megnyugtatni. Egyedül csak Kul-Anni volt teljesen nyugodt. Meg sem rezzent, úgy kiáltotta:

-          Semmi baj, minden rendben lesz! Ne féljetek!

A többiek arcára ráfagyott a döbbenet. A kislány végighordozta rajtuk a szemét, majd megállapodott Bartoson, szélesen elvigyorodott és nagyot rikkantott:

- Készüljetek! Hega-te, Maia!

Azzal fülsiketítő robajjal megnyílt alattuk a föld, a fojtó sötétséget cikázó, villámló fények váltották fel. Egy éles, vakító fénysáv tört fel a föld mélyéből és mindannyian zuhanni kezdtek valamilyen hatalmas, csillogó, szenvedélyesen pulzáló örvénybe. Az a valami menthetetlenül beszippantotta őket, és kiáltásaikat tompán elnyelte.

            Egy forrón lüktető, tüzes plazmagömb kellős közepében lebegtek. Belélegezték a tüzet. Bartos vergődött, ficánkolt, de érezte hogy nem sokat tehet. Sehogy sem tudott kiszabadulni, és hirtelenjében még azt sem tudta eldönteni hogy ez most jó vagy rossz. Szétnézett és látta hogy mindenki ott van körülötte, és hogy Messzenéző is hasonló szabadulási kísérleteket tesz. Egyszercsak valami megszólalt a fejükben:

-          Maradjatok nyugton. Készüljetek a születésre.

Kellemes, puha, de határozott leányhang volt. De nem Kul-Annié és nem is Csagáé. Elképedve megmerevedtek. Annyit láttak még csak hogy Karra kipirult és homlokán egyre jobban duzzad a jel ahogy beszívja a forró levegőt. Aztán megrázkódtak, szinte összepréselődtek. Minden mozdulatlan volt, nehéz és sűrű. Érezték hogy valami nagy dologra várnak. Újabb rándulás reszkettette meg őket. Szinte hallanni lehetett ahogy valami felnyög, majd felsóhajt alattuk. Köröskörül lihegett, szenvedett valami, és beléjük hasított egy nagy nagy fájdalom. Messzenéző felszisszent bele, Csaga pedig sírni kezdett. Furcsa, izgatott vergődés volt, és ők nem tehettek ellene semmit. Aztán egyre csak sűrűsödtek a rándulások, és mindegyik egyre gyötrelmesebb lett. Összeszűkűlt az őket védő tüzes gömb, már alig kaptak benne lélegzetet. Mintha minden pillanatban ki akarta volna belőlük szorítani a lelket. Zakatolva vert a szívük. Nagyon féltek. A görcs fölengedett. Aztán újra beléjük nyilalt a fájdalom, aztán minden kezdődőtt előről. Facsarta, kínozta őket. De érezték valahogy hogy ők így itt biztonságban vannak, és hogy a tüzes védőburkon túl az a fájdalom ezerszer és százezerszer nagyobb. Valósággal tépett és hasogatott. Azt azonban jól éreztek, hogy egyszercsak valami mereven megfeszült. Egy egybefüggő, vég nélküli kín, ami fenyegetően ostromolta őket, és megdermedt a szívük, mert tudták hogy ha áttöri a vékony burkot, akkor nekik végük mert meghalnak, megőrülnek, szétszakadnak belé. Valami megnevezhetetlen rémületet éreztek mindannyian, egy iszonyú, rettenetes halálfélelmet. Aztán egyszercsak megrepedt a védőburok, megszűnt az elviselhetetlen nyomás és átvette a helyét valami kellemes, meleg zsibongás. Elmerültek egy szelíd, csendes nyugalomban és hirtelen megérezték hogy szilárd föld van a talpuk alatt. Kitisztult körülöttük a kép, elfoszlott a tüzes plazma utolsó csóvája is, és akkor látták hogy egy tulipánmező közepén állnak. Felpillantottak, és egy vékony, tiszta levegőrétegen keresztül látták hogy távolodnak a halott Maiától, amely legnagyobb megrőkönyödésükre darabokra szakadva meredezett a világűrben. A bolygó közepén hatalmas lyuk tátongott, mintha egy aszteroida csapódott volna bele, és hagyott volna óriási krátert maga után. Csakhogy itt éppen fordítva történt. Tűzcsóvák, és izzó, lángoló cafatok lógtak ki a tátongó lyukból, mintha valami kiszakadt volna onnan. És akkor megértették, hogy a halott Maia testében egy kicsi Maia rejtőzködött. Csendesen lapult anyja méhében, talán már jó két évszázada és várta hogy egyszercsak megszülethessen. A sötét anyag nem ért el a bolygó magjáig, és a mélyben megbújó már teljesen kifejlődött, születésre kész ivadék életben maradt és hosszú, hosszú időn át várakozott.

            Valószínűleg akkor érte el a terhes Maiát a kumlák támadása, mikor már éppen szülni készült volna. Anyai ösztöne azt súgta, hogy rejtse el a magzatot méhének legmélyére és burkolja be a legerősebb kristályokkal, a legkeményebb fémekkel. A sötét, gyilkos anyag így nem érzékelhette hogy a hatalmas planéta magjában pislákol az új élet. A kis Maia okosan, ügyesen, ösztönösen megmerevedett, félig álomszerű állapotba ringatta magát. És várta hogy legyen értelme felébrednie, és életre kelnie.

            Bartos és Meszenéző az eget kémlelték, és elképedve bámulták ahogy iszonyatos sebességgel távolodnak a halott, szétszaggatott Maiától. Haladtak valami felé. Úgy tűnt, hogy egyre csak beljebb és beljebb, a lakatlan bolygók és temetők sűrűjébe. Nyilvánvaló volt, hogy a kis Maia tovább akart rejtőzködni, búvóhelyet keresett. Lassacskán észrevették a hegyeket. A virágokat. A balzsamos, illatos szelet. Úgy lebbent fel a szemükről a fátyol, mint valami könnyű, laza függöny. A levegőégben rózsaszínes és narancssárgás felhők úsztak. Az ég tiszta volt, kristálytiszta. És akkor megpillantották az égbolt vastagodását. Gyönyörű mutatvány volt, és tátott szájjal figyelték. Csillogni, szikrázni kezdett a levegő, mintha üvegporral szórták volna be. A fény egyre jobban elvakította őket, majd vékony, lepelszerű, hófehér réteg kezdett képződni a tetején. Hatalmas mennydörgések kísérték a jelenséget, villámok cikáztak ide-oda. Vastagodni kezdett a tejfehér fátyol, sűrűsödött, majd egészen összeállt. Készen volt a jégpáncél, és egyre csak fehéredett és fehéredett. Elfedte előlük a világűr csúfságát, a halott Maiákat, a veszélyesen száguldozó kisbolygókat. Síma volt és tompán fénylett, tükrözödtek rajta a vizek kékségei. Lüktetett a hófehér jégréteg, és rózsaszínes csíkok pompáztak föl a felületén. Valahol, egészen közel, lüktetett a Maia szíve s benne az élő tűz. Meghatódva álltak. Kitárták karjukat az ég felé és nagyokat szippantottak a friss levegőből. A fenigh szaga az orrukba tódult. A tulipánok illatoztak, s a szél felkapta bibéjükről a tüzes port, és egyenesen befújta a hagurik tüdejébe. És úgy álltak ott, és úgy élvezték, mint amikor hatalmas ajándékot kap az ember. Életreszólót.

            Akkor megmozdult valami. Egy halk nesz, egy suhogás. Elszakadt a csönd, és jönni kezdett feléjük valami. A tulipánmezőn keresztül jött, hófehér, tiszta ruhában. Lány volt, szőke hajú, barna szemű és a hajában fürtökbe tűzve a lángoló, tüzes virágok. Közel jött, egészen közel. Fiatal volt, szinte még gyermek. Mégis, valamivel idősebbnek tűnt mint Kul-Anni és Csaga. Olyan tizennyolc, tizenkilenc évesnek. Csak úgy égetett a szeme. Nagy, meleg, barna szemei voltak. Mindannyian beléjük néztek, és egyszerre sütötték le a tekintetüket, mert érezték hogy a lány szemei erősebbek mint az övéik, és hogy azok a szemek mélyen beléjük látnak és minden titkukat ismerik. Szigorú, komoly, nyugodt szemek voltak, de símogattak, gyógyítottak, és azt súgták hogy nem vagytok egyedül. Egyedül Kul-Anni nem fordította el a fejét, állta a nagyobb lány nézését, kíváncsian, bátran, szeretettel. És odaszaladt hozzá, a nyakába ugrott, és azt mondta:

-          Hega-te Maia! Hát te voltál aki szóltál hozzám? Aki hívtál engem?

-          Hega, kicsi Kul-Anni! Igen, én voltam. Régóta éreztelek és hívtalak, köszönöm hogy követted a hangomat és megtaláltál.

Úgy álltak ott egybefonódva, mint egy modulatlan szoborcsoport. A nagy lány hangja tiszta volt, csengő és dallamos. Annál szebb muzsikát el sem tudtak volna képzelni. Akkor aztán a gyerekek felbátorodtak és odaszaladtak a szép fiatal lányhoz. Körbeugrálták, mindenki meg akarta érinteni, meg akarta ölelni. A Maia pedig csak mosolygott, nevetett rájuk, és egyenként megcsókolta, megszeretgette a kicsiket. Valami megpattant bennük és sírni kezdtek. Kiadták magukból az összes régi nagy fájdalmat. Megremegett, feldübörgött bennük a lélek. Érezték hogy valami félelmetesen nagy dolog történt most. Újra éltek. Újra elkezdődött minden. Újra megszülettek.