A dolgok kezdtek egyre rosszabbra fordulni. Minden azzal kezdődött, hogy Karra egyszercsak elveszítette az egyensúlyát edzés közben. Megbotlott, elesett, kiejtette a kardot. Ez még nem is lett volna baj. De megismétlődött újra és újra. A fiú meggyengült, lefogyott. Bartos és Messzenéző elkomorultak, mert azonnal átlátták hogy mi történik. Karra abba a korba érkezett, mikor már sarjadni kezdett volna a bajusza, mikor már megizmosodott, megférfiasodott volna a teste. Csakhogy az efféle fejlődéshez és növekedéshez friss tűztulipán, élő fenigh kellett volna. A Maiákról zsákmányolt, tartósított élelmiszerek már nem tudták tovább táplálni a fiú növekedésnek induló belső tüzét. Karra éhezett az élő tűzre, és mivel nem fejlődhetett a teste, a visszájára fordított mindent: lassan sorvadni kezdett. Elhalványult a homlokán a jel és lassan, nagyon lassan kezdett kihúnyni tűzlelke. Haldoklott. Messzenéző szerint alig egy hónapja volt hátra.

            Bartos eltiltotta az edzésektől, hogy azzal se fogyassza az energiát. Messzenézővel együtt megpróbáltak élő tüzet áramoltatni belé, de csak ideig óráig voltak képesek szinten tartani a fiú életenergiáját. Azután csúnyább dolgok következtek, mert éjszakáról éjszakára Karra hányni kezdett. Vékony, sűrű csíkban adta ki magából a tüzes, vörös színű folyadékot. Mintha a lelke megunta volna már a testét, és mindenáron ki akart volna szabadulni belőle. Megsápadt, lassacskán elfonnyadt az egész fiú. Nagy fájdalmai is voltak, de keményen tartotta magát. Bartos akkor elkülönítette a többi kölyöktől, elvitte a motorházba, körbebugyolálta bundákkal és éjszakánként vele aludt. Egyik éjjel nagyon nehéz, és rettenetesen fájdalmas krízise volt a fiúnak, mert a kicsik ordítás és sírás foszlányait hallották. Kevi nem bírta tovább, oda akart szaladni, de Messzenéző nem engedte. A lánykák reszketve bújtak a bunda alá, és tele voltak szomorúsággal. Mindannyian tudták hogy előbb utóbb ez a sors vár rájuk. Kevi egy óvatlan pillanatban kitépte magát Messzenéző karjaiból és berontott a motorházba. Karra öklendezett, Bartos pedig tartotta a homolkát, és kedves, puha, bátorító szavakat suttogott neki. Kevi egy pillanatra megdermedt, aztán odaszaladt segíteni. Térült-fordult, tiszta vizet és törölközőket hozott, majd Bartossal együtt szépen lemosták a beteget. Karra annyira gyenge volt hogy már sírni sem volt ereje. Magatehetetlenül feküdt és tűrte a gondoskodást. Csak szorongatta az öccse kezét, és könyörgött a tekintetével hogy maradjon mellette. Kevit most már semmilyen hatalom sem bírta volna elvonszolni a testvére mellől. Megkomolyodott, szinte megöregedett a szörnyű teher súlya alatt. Bartos mindenféle feladatokat bízott rá, így a kisfiú hasznosnak érezte magát. És a Nagyerős Védelmező egy percre sem hagyta magára a két fiút, minden estét velük töltött, minden percben nekik mesélt. Ha napközben Bartosnak dolga akadt, a lányok voltak mellettük, finom falatokat vittek nekik. Csaga igazi kis mókamester volt, megnevettette, felvidította Karrát. Sira cicát betanította mindenféle játékokra és mutatványokra, aztán színházat rendeztek, és bemutatták az új trükköket. Sovány kis vigasz volt ezekben a nehéz időkben, de legalább pár percig feledtette velük a bajokat.

            Teltek a hetek, és Bartos egyre idegesebb lett. Dühöngött Karra miatt. A gyerekek előtt nem mutatta, de mikor Messzenézővel kettesben maradtak, kiöntötte neki a szívét. Megint lázadozott az isten ellen. Mert úgy érezte, hogy megint cserbenhagyta őket. Mennyit küszködtek, mennyit szenvedtek hogy idáig eljussanak, hosszú, fáradtságos utakat tettek meg, sokat szenvedtek, és mindezt miért? Azért hogy most tehetetlenül végignézzék ahogy a kicsik egymás után elpusztulnak? Messzenéző egy ideig vígasztalta, a lelkére beszélt. Aztán amikor nehezebben mentek a dolgok, a fehér ger is búnak eresztette a fejét. Néha már annyira erőt vett rajtuk a csüggedés, hogy nem is beszéltek, csak gépiesen végezték a napi feladataikat. Megírtóztak a saját hangjuktól. Egyik nap olyan volt mint a másik, a percek, az órák egybefolytak. Megfolyósodott az idő a kis hajón, olyan hangulat lett mint az életfogytiglanra ítélt rabok börtönében. Az otthon, a Maia hiánya egyre megtörtebbé, egyre reményvesztettebbé tette őket. A fecsegő, cserfes kislányok is megcsendesedtek, elszontyolodtak.

            Aztán egy nap Kul-Anni volt a soros hogy vigyázzon Karrára. Csendben üldögélt, és Sira cicát símogatta. Elnézte az alvó, sápadt fiút és arra gondolt hogy hoz még rá valami takarót, hogy meg ne fázzon. Karrát mostanában nagyon lelte a hideg. Fel akart állni, de akkor, abban a pillanatban megszédült, és visszahuppant. Furcsa borzongás futott rajta végig. Valami különös, ismerős erő. Egy gyenge, halovány vibrálás. Ült és várt. Arra gondolt, hogy ez talán valamelyik felnőtt lesz, és őt hívja. Aztán rájött hogy mégsem az, mert a többiek hívását már ismerte. Megnézte Karrát, közel hajolt hozzá, hogy nem-e belőle jön a furcsa jelzés. De Karra mélyen aludt, és tudata nem kommunikált a lánnyal. Lassacskán elült a különös érzés. Kul-Anni most már nyugtalan lett bele. Kiment a vezérlőbe. Mindenki végezte a megszokott feladatát, mint rendesen. Nem volt semmi különös. Elbizonytalanodott. „Talán csak képzeltem valamit. Álmodtam. Vagy gondoltam valamit,” magyarázgatta magának. Belehuppant a pilótaülésbe, meglóbálta a lábát. És akkor megint belévillant. Mintha mellen ütötték volna. Mintha belevágtak volna valami súlyosat. Ez most egy kicsit erősebb volt mint előszőr. Egy feszes, erős sejtelem, ami végigszaladt rajta a feje búbjától a lábujja begyéig. Soha nem tapasztalt még ilyet. Valami volt a levegőben. Valami változás, ami megállíthatatlanul közeledett. Rakoncátlanul meg-megcibálta a kislány tudatát, aztán odébbállt. Nem tudta hogy mi az, de érezte hogy jó és erős és hogy ott van valahol, és hogy közelednek feléje. Most már csak úgy zsongott benne a kíváncsiság: olyan volt mintha az univerzumban megpendítettek volna egy húrt, és ő Kul-Anni állna annak a húrnak a végén. A rezgés elfut egészen őhozzá, és ha meg akarja tudni hogy ki pendítette meg el kell indulni a rezgés mentén egészen annak forrásáig.

            Izgatottan felkiáltott. Egyszerre szegezték rá a szemüket, és akkor a kicsi lány kapkodva magyarázni kezdte hogy érzett valamit és hogy erre meg arra menjenek. Bartos elfoglalta a helyét a pilótaülésben, a lány meg a navigátori székben, és megindultak. Egész napon át mentek, és a kislány irányította a férfit, a megérzései alapján. A többiek ott topogtak körülöttük, türelmetlenül, izgatottan. Karra is kijött. Nagy nehezen elfeküdt a tűzhely mellett Bartos farkasbundáján. Messznéző átment a Szabadítóra, azzal követte őket. Valami ismeretlen ismerősség, valami méltóságos titokzatosság súlyosodott a szívükre. Valami történni fog. És meg is történt. Karra pillantotta meg előszőr. Ült, mosolygott és csak ennyit mondott:

-          Nézzétek! A Dugud madár!

Komoly volt az arca, a hangja, a tekintete. Mindannyian odanéztek és meglátták a tűzmadarat. Az űrben lebegett, egy ágyúlövésnyire a jugrától. Elakadt a lélegzetük is a látványtól. Messzenéző bejelentkezett, és eszelős hangon kérdezte hogy ők is látják-e. Mind látták. Csaga szégyenlősen elpirult, és halkan megkérdezte:

-          De hát mi ez?

Kevi csendesen magyarázta neki:

-          Ez a Dugud. A tűzmadár. Tes isten lelke. A legenda szerint, mikor a hagurik és a maiák elhagyták az első birodalmat, a termetés helyét, és kivándoroltak, sokat, nagyon sokat vándoroltak céltalanul. Nem találtak ideális lakóhelyet. Akkor Tes isten elküldte a lelkét, a Dugud madarat ami kivezette őket a nehéz helyzetből, és megmutatta nekik az utat az új haza felé.

Karra folytatta gyenge hangon:

-          Apánk mesélte, hogy néhány ezer évente meg szokott jelenni, és akkor mindig valami óriási változás előhírnöke. Legutóbb akkor látták, mielőtt a kumlák betörtek a világunkba. Apánk szerint arra akarta figyelmeztetni a hagurikat.

Megbabonázva figyelték a jelenséget. A madár nem is volt igazi madár, csak egy szárnyas, madár formájú, lobogó, élő tűz. Farka hatalmas tűzcsóvában végződött, ezerfelé ágazott és apró, szikrázó lángokat szórt. Tollai valójában apró lángnyelvek sokasága, csillogóan fénylettek. Feje, szeme, csőre, a tűz minden színében játszott: vörösben, sárgában, kékben, bíborban. A hatalmas, pompás lény most lehajtotta fejét, kidugta a szárnya alatt és megnézte magának a kis jugrát meg a Szabadítót. A következő pillanatban egy lendületess mozdulattal elröppent. Hullámzó, hamar szertefoszló tűzcsóvát hagyott maga után, és csak repült és repült előre mint a nyíl.

            Bartosban feltámadt a vadászösztön. Átszólt Messzenézőnek aki már eleve őrült lázban égett. Magánkívül kiáltozta:

-          Láttad? Láttad? Nyomás utána!

-          Messzenéző te jobbról, én meg balról kerítem. Aki hamarabb beéri elvágja az útját.

-          Kövessétek láthatatlanul!

-          Vigyázz meg ne riaszd!

-          Ügyeljétek a farkát!

Vadul nyargalni kezdtek a madár után. Eleinte háborítatlan volt az üldözés, aztán olyan terepre értek ami a Dugudnak kedvezett a rejtőzködésre. Aszteroidamezők, kisbolygók, gázokba burkolózó planéták. Mindenfelé kihalt, lakatlan naprendszerek, elhagyatott Maia temetők. Sebesen vágtattak a madár után. A különös, szépséges lény könnyedén lavírozott az akadályok között, farkát ide-oda csapkodta, s a fejét néha hátrabillentette mintha gúnyosan kérdezné: „No, hát csak ennyit tudtok? Hol maradtok már?” Puhán, nesz nékül repült. A hagurik egészen belebolondultak a hajszába. Vadul csörtettek utána, megpróbálták bekeríteni de minduntalan kicsúszott a kezükből. Ott zsongott bennük valami ijesztő, ám mégis különös, titokzatos érzés. Mintha egy szép és titkos értelmű álom részei lettek volna. A kicsiknek egészen elnyílt a szeműk, megtüzesedett az arcuk. Ilyen szép vadászatot sosem láttak még. Csodálkozva, elpirulva, mosolyogva bámulták a madarat. Rájuk szakadt valami nagy nagy ünnepélyesség. Egészen meghatódtak a kecsességétől, a mozgásától, röptének elegáns ívétől. Fellelkesültek hogy nekik most esélyük lehet arra hogy megfogják a legendás állatot. Úgy képzelték hogy ha sikerül, talán vehetnek belőle olyan tüzet, ami meggyógyítja Karrát. Hirtelen megbizsergett bennük valami vad öröm.

             A madár hol meggyorsúlt, hol lelassúlt. Sebesen cikázott, a veszélyes manővereket már csak Batos tudta követni a könnyű, fürge kis hajóval. Most is félre kellett kapnia a kormányt, mert a madár hirtelen felhúzott előtte, és majdnem nekiment egy aszteroidának. Volt olyan, hogy már már bekerítették, de meglépett, és Bartos meg Messzenéző majdnem egymásnak mentek. A Dugud folyton megugrott előlük, pontosan tudták hogy a bolondját járatja velük, de semmihez nem volt fogható az üldözés öröme. Már jócskán bent jártak a legeslegsűrűbb, legelhagyatottabb Maia temetők mélyén. Akkor a Dugud odalebegett egy halott Maia fölé, egy kicsit illegette magát, elsuhant jobbra majd balra, tett egy-két kört, aztán egyszercsak eltűnt a bolygó mögött. Messzenéző utánairamodott, megkerülte a Maiát, de a madár nyomtalanul eltűnt. Nem maradt más utána, csak a farkából visszamaradt, lassacskán kihúnyó tüzes szikrák. És a hagurik szívében egy csöndes, boldog melegség.