A következő hetekre rányomta a bélyegét az esemény. Semmi nem volt már olyan mint régen. A fiúk megcsendesedtek, már nem vadultak vagy verekedtek. A lányok is lapultak, nem viháncoltak olyan vidáman mint máskor. Hirtelen vége szakadt az önfeledt hancúrozásoknak. Szégyellték magukat és elment a kedvük minden játéktól. Pontosan, precízen teljesítették feladataikat, megtanulták leckéiket. Egyszerre példásan kezdtek viselkedni. Bartos és Messzenéző egyrészt nagyon meg voltak velük elégedve, másrészt hiányérzetük támadt. Sajnálták a kicsik elveszett jókedvét. Hiányzott nekik a gyerekzsivaj, a szemtelen csínyek, amikben mindig ők bíráskodtak. Karra és Kevi nagyokat sóhajtoztak, és magukba zárkóztak.  Az apjukkal való találkozás nagyon megrázta őket, bármennyire is valótlan volt.

            Bartos nevelési elveihez az is hozzátartozott hogy utólagosan sosem vetett fel semmiféle problémát. Nem emlékeztette a gyerekeket hibáikra, ami megtörtént az megtörtént, nem hánytorgatott fel nekik semmit. A büntetést megkapták, a leckét megtanulták egy életre a saját bőrükön. Hosszú ideig tartott míg a kölykök lassacskán visszaszoktak a régi kerékvágásba. Kul-Anni néhány hét elteltével mert csak vacsora után ottmaradni a tűzhely körül, és Bartost körbeudvarolni. A többiek már lefeküdtek és Bartos is elterítette a farkasprémjét a vezérlőben. Messzenéző is ottmaradt aznap, mert a jugra navigációs paneljeit tanulmányozta, hogy új beállításokat végezhessen a Szabadítón. A kicsi lány bebújt Bartos mellé és a karjaiba fúrta magát. A férfi nem utasította el hanem magához ölelte. Kul-Anni megkönnyebbülten felsóhajtott és meglapult. Szótlanul, mozdulatlanul feküdtek egy ideig, aztán Bartos a lányka szemébe nézett és nekiszegezte a kérdést:

-          Miért gondolod azt hogy neked kell megvédened minket és nem fordítva?

-          Hogyan? Ki mondta? Beszéltél Csagával?

-          Nem. Magamtól gondoltam ezt. Mert úgy viselkedsz, úgy beszélsz mintha egyedül rajtad múlna minden.

-          Én...én.. nagyon sajnálom. Tiszteletlen voltam?

-          Nem. De válaszolj a kérdésemre.

A kislány elpirult, riadtan felült és eltávolodott Bartostól. Messzenéző feléjük fordult és hegyezte a fülét. Kul-Anni egy kicsit gondolkozott aztán kivágta:

-  Igenis nekem kell rátok vigyázni.

- Miért?

- Mert én erősebb vagyok.

- Hogyhogy erősebb?

- Nem úgy értettem. Persze hogy te vagy az erősebb. Csak én látok olyasmiket amiket ti nem. Érzek dolgokat. És néha azt érzem, hogy van hatalmam megtenni ezt vagy azt. Például akkor mikor lementem hogy megmentsem a fiúkat tudtam hogy sikerül majd legyőzni azt a másik tudatot.

- És mi van ha egyszer tévedsz?

- Nem. Biztos hogy nem tévedek. Én ezt nem tudom neked jobban elmondani. De ha én úgy érzem azt, akkor az úgy is lesz. Az törvény. Valami halálosan biztos dolog. Néha azt álmodom hogy ti mindannyian hófehér, fagyos koporsókban feküsztök, mintha halottak lennétek, és egyedül én tudlak benneteket megmenteni, visszahozni az életbe. Ti ott vártok rám némán, és én is várok valamire hogy megtörténjen és mindannyian életben maradjunk. Nagyon rossz álom, állandóan félek hogy nem fog sikerülni.

- Emlékszel hogy miféle tűzet szabadítottál fel a múltkor?

- Arra a feketére gondolsz? Igen. De azóta sem sikerült többé előhívni.

- Ne is próbáld többé. Felejtsd el azt a tüzet.

- De miért?

- Csak. Veszélyes. Most még nem értheted.

A kislány elgondolkodva bámult Bartosra. Szomorúan lehorgasztotta a fejét, aztán kérdezett:

- Én más vagyok mint ti, ugye?

- Igen.

- De valami rossz vagy valami jó?

- Még nem tudom.

- És, mondd csak, féltek tőlem?

- Nem. Mi mind nagyon szeretünk téged.

- Akkor miért nem használhatom azt a furcsa tüzet?

- Mondtam már. Kicsi vagy még ahhoz.

- De mások is elő tudják majd hívni azt a tüzet, nem? Például Karra és Kevi?

- Nem, ők nem.

- Akkor Csaga? Vagy Messzenéző?

- Nem, ők sem.

- És te, Bartos, te ugye birtoklod a fekete tüzet?

- Igen, én igen.

Azzal Bartos kinyitotta a tenyerét, és apró, hosszúkás lángot hívott életre. Feketén csillogott a láng, és mikor Kul-Anni közelebb hajolt hogy megvizsgálja látta hogy nem is fekete hanem inkább kékes fényben lobog. A kislány teljesen megbabonázva szegezte rá a tekintetét. Homlokán furcsán duzzadni kezdett a jel, a tulipánszirmok szélei megduzzadtak, és elkezdtek szétnyílni. Egy pillanat és megduplázódnak. Csodaszép kis jelenség volt a fekete lángocska, de Bartos egy pillanat múlva eltüntette. A lányka homlokán is visszaváltozott a jel. Messzenéző halálra sápadt és a szemközti falhoz lapult. Onnan ordított Bartosra:

-          Elment az eszed! Fekete tüzet csiholni, mikor itt gyerekek is vannak. Hát azt akarod hogy mind meghaljunk, te idióta?

-          Hallgass. Ura vagyok a tűznek. Biztonságos.

De Messzenéző sokkot kapott. Nem lehetett vele bírni. Üvöltözött, fenyegetőzött, majdnem megütötte a Nagyerős Védelmezőt. Elhordta mindennek, felelőtlennek, ostobának, gyilkosnak. Nehezen csillapodott le. Kul-Anni most nagyon megijedt, rémülten bújt Bartos háta mögé. Szinte sírni lett volna kedve. Akkor Bartos az ölébe kapta és komolyan a szemébe nézett:

-          Figyelj ide. A hagurik háromfélék, háromféle tüzet ismernek. A vörös tűz a klasszikus, az első tűz, amit Tes isten adott, azzal támadunk és hódítunk. A szenvedély, a szív tüze ez. A vad érzéseké. A hirtelen fellobbanásoké. Aztán ott van a fehér tűz. Az ami Soborával és Ellával kezdődött, és a fehér hagurik népe lett belőle. Ez hideg, számító, intelligens tűz. Szétszakít, de össze is köt. Megszaggatja az anyagot, molekuláira szedi, de képes újra összerakni azt. És végül, ott van a fekete tűz. Ez a halál tüze. Véglegesen elemészt, porrá éget. Tes isten adta a hagurik néhány ősének. Az első nagy hősőknek. Nagyon régi tudás ez. Csak a kiválasztottak kapják meg, azok a különleges harcosok, akik elbírják mind a három tüzet. De ha valaki nem tudja jól használni, a fekete tűz elszabadul és megöli, elnyeli a gazdáját. És mindent ami egy galaxisnyi körzetben található. Ez az egyetlen tűz, amely képes egy másik hagurit megölni.

Kul-Anni figyelmesen hallgatta. Eltöprengett.

-          Akkor én egy ilyen kiválasztott vagyok?

-          Igen, az vagy.

-          És te is az vagy, Bartos?

-          Igen, én is az vagyok.

-          De akkor te miért nem tudod a sötét anyagot legyőzni? Vagy mások tudatát irányítani?

-          Mert azért mi ketten mégsem vagyunk egyformák. Benned még ezen kívül van egy másik valami. Valami plussz. De hogy bizonyosat tudjunk, ahhoz még nőnöd kell. Ezeket a tulajdonságokat csak akkor fejleszthetjük, használhatjuk biztonsággal ha találunk egy igazi Maiát. Tehát, Kul-Anni, ezek nagyon veszélyes dolgok. És amíg nem tudod őket teljes mértékben uralni, addig kérlek ne hozz a magad feje után döntéseket. Ne akarj minket megvédeni, mert bármennyire is különleges vagy, mégis csak egy kislány vagy még, és az erőd bajba keverhet. Eljön majd a te időd is, de addig mi fogunk vigyázni rád, és nem fordítva. Megértetted?

A lányka bólintott. Megértette, és elpirult a szigorú szavakra. De be kellett látnia hogy Bartosnak igaza van, és nagyon a szívébe véste az intelmeit. Szentül elhatározta, hogy ezentúl feltétel nélkül engedelmeskedik majd a felnőtteknek, és mindent megtesz hogy ne okozzon nekik csalódást. Bartos még utóljára megsímogatta, azután aludni küldte a többiek közé. Miután a kislány elment, Messzenéző odamorogta Bartosnak:

- Nem mondtál el neki mindent.

- Nem is kell még mindent tudnia. Majd ha nagyobb lesz.

Ennyiben maradtak, aztán a jugra jelezte hogy Maia temetőkhőz értek, és a férfiak leültek hogy megtervezzék a másnapi rablóakciót. Eközben Kul-Anni álmatlanul forgolódott, nagyokat sóhajtozott, és csak nagyon nehezen, Csaga cirógatására és ringatására tudott elkoppanni.